Hogy állunk az adok-kapokkal, Románia?

Megjött a Mikulás, s míg vártam az Angyalt, számba vettem, hogy mit kaptam, és ellenpontozom azzal, amit én adtam. Őszinte leszek: többet vártam, pedig jól tudom, hogy kevesebb piros pontot gyűjtöttem, mint amennyit elvártak volna tőlem a jövendőbeli adakozóim. Nincs apelláta, fölösleges a mea culpázásom.
Túl vagyunk a Nagy Nemzeti Ünnepen, december elsején, s Sfântul Andrei napján, csalódottan kotorászunk Télapó lapos puttonyában.
Hát, mit kaptunk az idén mi, romániai magyarok, a választási ígéretektől felduzzasztott PSD-s puttonyból, amelyből kifelejtődött az idén március 15., a magyarok ünnepének elfogadása, a csíksomlyói búcsú világörökségként való elismertetése, és hiányzik a marosvásárhelyi római katolikus magyar iskola (nem ajándék!) csomagja! De hát Moș Andrei körül ott settenkednek a serény krampuszok, akik Kelemen Hunort a legcsípősebb virgáccsal fenyegetik! Mit kaptunk, vagy mit reméljünk az eljövendő centenáriumtól? 2018. december elsején, Nagy-Románia születésének centenáriumán minő ajándékról fantáziál az ország népe?
Vegyük számba hát, hogy mit is várhatunk, azaz mit tettünk mi, Erdély-részi magyarok azért az országért, amelyet a nagy világégés után nekünk, ország nélkül maradottaknak hazánkul rendeltek a kegyes nagyhatalmak! Mit tettünk Erdélyért, amelyet készen kapott Románia a magyarságtól?
Nem érzem magam elég felkészültnek ahhoz, hogy teljes értékű választ adjak a kérdésre. Engedtessék meg, hogy segítségül hívjam e témában jártas egyik atyámfiát, Beke Györgyöt.
Számos recenzióban, interjúban vállalta a román–magyar irodalmi kapcsolatok népszerűsítését. Szerkesztette és új levéltári anyaggal kiegészítve kiadta Koós Ferenc Életem és emlékeim című múlt századi naplóját, interjúi 56 íróval a magyar–román kapcsolatokról könyv alakban is megjelentek (Tolmács nélkül, románul is). Összeállított és magyarra fordított egy román aforizmagyűjteményt: A kő bölcsessége a keménység. Klasszikus és kortárs román szerzők számos művét lefordította, így Jean Bart Europolisz című regényét, amely négy magyar kiadást ért meg, Zaharia Stancu Sirató és Petre Sălcudeanu Csonkahét című regényét, Emil Gîrleanu novelláit (Az első fájdalom), Dinicu Golescu 1824–26-os utazásai­nak leírását, s Ion Brad Kapu zárul, kapu tárul című regényét. Német és román riporterekkel közösen szerepelt a Verheissene Zukunft című gyűjteményben.
Új Orbán Balázs módján alaposan felkutatta és végigtanulmányozta az elérhető dokumentumokat, bebarangolta Erdélyt, s a legolvasmányosabb módon tárta elénk szociográfiai riport-remekeiben nemcsak a vidékek múltját, de a jelenkorát (Szi­lágysági hepehupa, Nyomjelző rokonság Fehér megyéről, Búvópatakok Beszterce-Naszód megyéről, Barangolások Erdélyben). A tapasztalt romániai valóságot, a többségi román nemzet és a vele együtt élő Trianontól örökbe kapott csonkanemzetek (ún. nemzeti kisebbségek) Trianon utáni és a Ceaușescu-diktatúra alatti sorsát mutatja be Magyar gondok Erdélyben, Népek nagy romlása a román uralom alatt című műveiben.
A tárgyilagos, részrehajlásmentes és nagy empátiával megírt riportjaiban tudósít az Erdélyben közel ezer éve meghonosodott, s egykor többséget jelentő magyar ajkú lakosság és a más ajkú népesség békés együttéléséről. Példaként mutatja be a magyar művelődésnek azon jeles alakjait, akik hozzásegítették román testvéreinket a művelődés jótéteményeinek birtoklásához és emberibb, szabadabb élet eszményeinek megéléséhez.
Beke György: Nyomjelző rokonság. Barangolások nagyapámmal Fehér megyében című riportkötetében a családi krónika valós és képzeletbeli színes fonalára fűzött történeteit olvasva tanúi lehetünk annak az igazságnak, miszerint „ezen a zaklatott vidéken, amely… minden más égtájnál inkább Erdély maga, sorsvállaló táj, drámákat és újrakezdéseket hozó történelem hazája, három anyanyelv földje, hol az alkotó erő akkor fénylett igazán, ha e nyelveken a lelki béke és kölcsönös megbecsülés igéi szólalhattak meg” – fogalmazta meg a szerző a kötet fülszövegében.
Megpróbálok kiemelni Beke György fent említett könyvéből néhány érdemes személyiséget és annak nemes tettét, amellyel alátámaszthatnám azon állításunkat, miszerint a magyarság adott Erdélynek, tehát Romániának, s népeinek, ergo elvárhatja, hogy ő is méltóképpen részesedjen a juss „bőséges kosarából”.
Gáspár János, az enyedi kollégium tanára „már diákkorától jól beszélt románul és olvasott románul, rendszeresen járatta és társai előtt ismertette a Gazeta Transilvaniei című lapot és mellékletét, a Foaia pentru minte, inima si literatura-t. Gáspár és köre így közvetlenül értesült a román élet eseményeiről és kérdéseiről. Emellett a balázsfalvi román tanárok némelyikével folytatott, ma lappangó vagy talán el is kallódott levelezése is a románsággal való komoly kapcsolatáról tanúskodik.” Szabó T. Attila Gáspár tájszógyűjteményét értékelve állítja, hogy a román eredetű kölcsönszavaink felderítésében „úttörő érdemeket” szerzett. „Magánéletében is ugyanaz vezette, mint a tudományos kutatásaiban: a magyar és román baráti érintkezést kívánta munkálni.”
„225 évvel ezelőtt írta meg Bod Péter az erdélyi románok történetét (Brevis Valachorum transilvaniam incolentium historia), ezt az értékes művet a románok és magyarok együttmunkálkodása és barátsága szolgálatában… A leírásokból és a megállapításokból is kitetszik Bod Péter megbecsülése a román nép szellemi értékei iránt.”
Beke György nem említi a reformáció korának egyik erdélyi, magyar református nemes urát, aki a Biblia román anyanyelvűek számára való elérhetőségét támogatta a Szászvárosi Ó-testamentum-fordítás kinyomtatásával.
Jókai Mór írói és emberi példáját is idézi Beke György, amikor Torockót és vidékét látogatja meg, ahonnan a remek regénye, az Egy az Isten témáját merítette. Beke az Orbán Balázsnál talált adatokat összeveti a Jókaiéval, majd riporteri helyszíni feltárásai után nem azon morfondírozik, hogy Jókai romantikus képzelete mennyire színezi túl a valóságot, vagy Orbán Balázst mennyire korlátozták technikai lehetőségei, hanem igyekszik a számunkra is irányt mutató tanulságot levonni az 1848–1849-es román–magyar szembenállásból: „Hiszen, a torockóiaknak nem ágyúik voltak 1848-ban, hanem a megmaradási vágyuk, akaratuk, szívósságuk, Zsakó István városbíró és nemzetőrparancsnok nem fegyverrel védelmezte szülőföldjét, hanem okos józansággal és bölcs előrelátással. Ennek a vállalásához néha legalább annyi bátorság kell, mint a fegyverforgatáshoz.” A nagy író erdélyi útja leírásainak gyöngyszemei a Móc vidék bemutatásában tündökölnek. A geinai leányvásár román népszokásának színes és hiteles leírásában, a havasok festői tájainak és népének mély empátiával való ábrázolásában, a Szegény gazdagok című regényében a román nép sorsával való azonosulásának hangját halljuk. Rubán Tódor, a népnevelő, a mócföldi románok öntudatosodásának rokonszenves hőse mondja: „Csak egy iskolamestert minden faluban, csak százezer ábécét, semmi mást, amely nép csak megkezdte a műveltséget, az önkényt halad azután előre” – írja Beke, Vita Zsigmond Jókai Erdélyben című művében pedig megjegyzi: „Egy elnyomott nép megújulása, felemelkedése egyedül az áldozatos szolgálatot vállaló – népből jött és oda vissza is térő – értelmiségi kezébe van letéve. Az elmaradottság megdöbbentő tényeit a mócvidékre vonatkozólag annak idején adatszerűen a More patrio lapjain idézte.”
Beke György a Mócföldön folytatva barangolását Varga Katalin nyomai után kutat. „Catarina, doamna noastră”-ra egy emlékoszloppal emlékezik a hálás utókor. Beke egy erdélyi román történészhez, az erdélyi hírlapirodalom megalapítójához fordul eligazításért: „Varga Katalin… Keresztneve tiszta magyar … Micsoda művészettel volt képes elbűvölni a bucsumiakat, hét éven keresztül takarták őt körükben, ellátták minden kényelemmel? … annyi pap mellett, … néhány akadémiát és jogot végzett világi román ember mellett a nép egy asszonyt tiszteljen meg bizalmával, akinek a múltja maga is titok?” Aradi Viktor kutatásai alapján állítja Beke, hogy Varga Katalin véletlenül került el Bucsumba, de tudatosan vállalta – saját ügyét is elhanyagolva – a román bányászjobbágyok prókátorságát. A mócokból a tiszteletet és a szeretetet váltotta ki a magyar nemes asszony lelki tisztasága és szenvedélye. „Mikor a magyar asszony a móc bányászjobbágyok küzdelmének élére állt, Avram Iancu tizenhat esztendős volt, s mikor a népből jött és a nép felkelését szervező román ügyvéd huszonnégy évesen a Mócföld tényleges urává lesz, Varga Katalin majdnem két esztendeje ítélet nélkül a gyulafehérvári kazamaták »elfelejtett« foglya. Vajon eljutott-e a hír nedves zárkájába arról, hogy a Mócföld körül román és magyar forradalmárok fegyverei egymásra merednek? … Vajon hol állt volna, ha 1848 és 1849 drámai napjaiban szabad? … Fegyvert fog ő is, vagy a fegyverek közé áll? Szavaival és élete példájával tanúsítja, hogy nem románok és magyarok között van vérrel leszámolnivaló, hanem elnyomottak és elnyomók között? Megérzi, megérti és átvállalja a mócok nagyasszonya Avram Iancu felkelőinek nemzeti igazságát és méltóságát? Szót értettek volna ők bizonyosan, hiszen Avram Iancuval vallhatta volna a véres napok előtt, hogy románok és magyarok között a kard soha nem dönthet! … Hátha Varga Katalin félelmet nem ismerő kiállása immár a mócok nemzeti jogai mellett – éppoly határozottan, mint előbb a bányászjobbágyok társadalmi követeléseiért – hamarább döbbenti fel Kossuth Lajost és forradalmár társait, segíti őket, hogy felismerjék a népek összefogásának, a dunai testvériségnek egyetlen közös lehetőségét? … Hátha Varga Katalin nagy tapasztalata és ezernyi, hiábavaló Bécs-járása, császárkövetése s emberi őszintesége és nyíltsága rádöbbenti a »mócok királyát« – addig, míg nem lett volna értelme –, hogy a Habsburg-császárok csak ámítanak és becsapnak mindenkit, románt és magyart, szlovákot és horvátot egyképpen, és akkor ámítják és csapják be őket, mikor szorultságukban barátságot és jogokat ígérnek nekik?”
Összegezve tehát nem is vagyunk olyan tűzrevaló rossz gyermekek, mint ahogyan a körülöttünk settenkedő krampuszok híresztelik rólunk. Sürgősen pótolnunk kell a hiányzó csatornákat, fel kell számolnunk a kalózadókat, amelyek mesterségesen termelik a megértést gátló hangzavart. Beke György már itthon, Erdélyben is látta és fel is mutatta nekünk a példát, amikor Tolmács nélkül című kötetében a két kultúra, azaz a két nép, a románság és a magyarság közti átjárásra vállalkozott, egymás kölcsönös megismertetésére. Tehát ne csak a magyar anyanyelvű szerzők, írók, költők, de a velünk együtt élő románság hivatott alkotói is vállalkozzanak a magyar kultúra, a magyar nép megismertetésére.
Emil Giurgiucát szólaltatja meg Beke György a Tolmács nélkül című könyvében: „Felbecsülhetetlen értéket jelentett számomra, hogy jól tudtam magyarul… Amikor egy román nyelvtanszabályt magyaráztam (magyar anyanyelvű tanítványainak), felírtam a táblára a hasonló magyar anyanyelvi szabályt is. Ha az irodalomtörténeti órán – mondjuk – az első román nyelvemlékről volt szó, megkérdeztem: melyik az első magyar Biblia-fordítás, ki készítette és hol? Aztán ugyanazt kérdeztem a román irodalom vonatkozásában is… Tamás és Bálint menekült huszita papok fordították le a Bibliát magyarra a moldovai Tatros városában, egy ismeretlenségben maradt pap románra a máramarosi Periben. A két irodalom között megvont párhuzamot folytathattam a későbbi századok tanításánál is…”
Horváth Andor a magyar irodalomról írt román nyelven esszékötetet, recenzense szerint „a magyar–román viszonylatban a román közösség hátrányban van, hiszen míg az erdélyi magyarok rá vannak kényszerítve, hogy valamilyen mértékben megismerjék a román irodalmat, addig a románoknak szinte esélyük sincs megismerni a magyart.”
Marius Tabacu műfordító, a kolozsvári filharmónia igazgatója – aki nemrég fejezte be Bánffy Miklós Erdély-trilógiájának románra fordítását – bevallotta, hogy „egy csomó dolgot” a könyvnek köszönhetően értett meg a magyar irodalom történetéből. Tabacu ugyanakkor megjegyezte, hogy kevés 20. és 21. századi magyar szerzőről esik szó a kötetben, és arra biztatta Horváth Andort, hogy folytassa a munkát.
Emil Giurgica és a Marius Tabacu vallomása egyaránt bizonyítja, hogy nyereség a román kultúra és nép számára is az egymás megismerése, mert a kölcsönös megértéshez és megbecsüléshez vezet és vezetett mindenkor. Beke György az uzoni szülőföldtől távol, de a hazai gondoktól gyötörten üzeni román anyanyelvű barátainknak, mert tudja, hogy az ő jótállásuk nélkül nem haladunk közös bajaink orvoslásában, hogy „Szívesen megismétlem egy mai román Adynak, magyar köszönetként azt, amit Emil Isac erdélyi román költő írt 1914-ben Ady Endre címére: – Áldja meg a Természet Önt, Ady Endre, amiért himnuszba szedte egy új kor álmát – amiért latrok és kalmárok ezrei ellen pálmát nyújt az én szegény, havasi népemnek. Azoknak hálája fogja Önt kísérni mindég útjában, akik ma még ökölbe szorított kézzel fulladoznak a sötétben. – Magunk védelmében, de a közös hasznunkra szólítanám azokat a román írókat, költőket, akik a szellem jobbik felét jelentik, a rosszabbik felével szemben, és akik éppen a nemzeti önvizsgálat, a nemzeti önbecsülés jegyében – akárcsak a magyar Ady Endre – ítélkeznek az utóbbi idők kisebbségellenes, magyarellenes és ilyképpen nyilván emberellenes román hatalom politikája fölött.”
Nem kísérem tovább Beke Györgyöt tanulságos riportútján, de a kedves olvasónak azt tanácsolom, hogy ne álljon le itt. Szellemi fáradozása nem marad jutalom nélkül. Jutalma olyan színes és gazdag lesz, akár az erdélyi táj és annak egymást kereső, békére szomjazó lakóinak a lelke.

Balázsi Dénes