Hógolyózunk

Azt hinnénk, Székelyföldön, ahol baráti számítás szerint is fél évig tart a csikorgó tél, s amely rendszerint újabb és újabb „rekordalacsony” hőmérsékleti értékekkel érdemesül az országos híradó húsz másodpercére, az emberek megtanultak együtt élni a hideg évszak teremtette körülményekkel, mert hát épp elég idejük volt akklimatizálódni, opciójuk viszont nem túl sok. Hinni lehet akármit, azt is, hogy a kútban lakó bankuly belematatott a választási eredményekbe, s cserében a pityóka árának mesterséges alacsonyan tartását kérte a reptiliánus párti politikusoktól.
Tény, hogy az utóbbi havazás nem okozott számottevő fennakadásokat Csíkszeredában. Ez több oknak is betudható, melyek közül az első, hogy alig havazott. Székelyudvarhelyen például többet, s ott több is a probléma. Faluhelyen, illetve a kis településeket a nagyobbakkal összekötő útszakaszokon bosszúságot sokfelé, balesetet szerencsére nem okozott a hó, de hát aki falun lakik, az ne akarjon mászkálni, hallgassa a tűz pattogását. Egyébként a hó sem állt hozzá kreatívan a problémához, azaz a saját eltakarításához: ahelyett, hogy emberes adagban hullt volna, s aztán beszüntette volna a tevékenységet, hogy kezdeni lehessen vele valamit, inkább hangulatingadozásosan pilinkélt, s idegesítette a lakosságot. Ezért az illetékesek megtettek mindent, ami ilyentájt elvárható: kivezényelték az utakra a célgépeket, lapátolni küldték a célszemélyeket, a megyeszékhely területén elhajigáltak 86 tonna sóval kevert homokot, vonzáskörében 400 tonna csúszásgátló anyagot, ami ugyanaz, csak így nincs kétszer leírva. Egyesek megtakarították a cégszékhelyük/intézményük, házuk/tömbházuk előtti járdát, kettesek nem, ők majd kapnak ezért. Figyelmeztetést a városházától. Szóval nincs semmi egzotikum, a fűtésszámlán kívül, lehet hazamenni, persze óvatosabban, mint máskor. Azt, hogy nem tanultunk meg együtt élni a téllel, a türelmetlenségünk mutatja jól. Mert ha januárban is lehet banánt kapni az üzletben, akkor lehessen koromfekete úttesten is közlekedni. A városban a csúcsórákban (ilyenünk is van) nem csökkent jelentősen az autósforgalom, annak ellenére, hogy nehezebb közlekedni. Úrvezetőkként nem kívánunk tudomást venni róla, hogy háromszorosára nőtt a féktávolság (kivéve a BMW-knél), s hogy a nem irányított útkereszteződésekben a kötelező elsőbbségadás nem szavatolja, hogy a másik autó távolabb meg tud majd állni, mint ahol a mi A oszlopunk kezdődik. Arra sem figyelünk, hogy a gyalogosok szenzoriális és motoros képességeit nagyban csökkenti a kötött sapkára ráerőltetetett kapucni és az egymásra húzott gyapjúzoknikkal tuningolt bakancs, s a mínusz húsztól is ösztökélve ugyanolyan távolságot mérnek fel az úttesten való biztonságos átkeléshez, mint augusztusban s baszketben. Az útszakaszon, ahol mi autózunk, ne legyen hó és jég, ezt oldja meg a hóeke, a csúszásgátlószóró, az utak téli karbantartója, a városvezetés, a megyei tanács, az útügy, az RMDSZ, a miniszterelnöki kabinet és a globális felmelegedés. Ellenkező esetben szidni fogjuk őket, káanyázni. A járdán se legyen egy deka se, mert beázik a cipőnk, elcsúszunk, összetörjük magunkat vagy a bevásárlószatyor tartalmát. Ez esetben lásd az első pontot. Mi álljunk nyerésre, ne a tél, ez civilizációs fokmérő. Bezzeg a svédeknél. S mivel az előző entitások valamiért mind azt tartják célra vezetőnek, ha szelíd elismeréssel emlékezünk meg róluk, s nem a női ági felmenőiket részesítjük verbális abúzusban, igyekeznek a kedvünkre tenni. Szórnak sok tonna sós homokot. A só mínusz tíz fok alatt az égvilágon semmit sem csinál, már azon túl, hogy szétrágja a cipőt, az autót, az aszfaltot, a növényeket, s amit még tud. Megelőző céllal lenne valami haszna, ergo a hó alá kellene szórni, de az hülyén venné ki magát. Ahová nem szórt az útkarbantartó, oda szórunk mi, nem sajnáljuk, van elég nátriumkloridfalván. A kalcium-kloridot sajnáljuk, még inkább a kalcium-magnézium-acetátot, mert abból a parajdiaknak sincs, drága, mint a bűn, ki se lehet mondani a nevét. A hóeke viszont éjszakánként duruzsoljon csak az ablakunk alatt, nyomja el a havat az úttestről. Fel egyenesen a járdára. Onnan a kisebb testvére vissza az útra. Megint vissza a parkoló autók mögé, a kapuk elé, onnan lapáttal ismét ki az aszfaltra. A havat tkp. el kellene tüntetni, csak az költséges meg körülményes: a környezetvédelmi szabályok nem hagyják, hogy a folyóvizekbe kerüljön, mert szennyezné azokat. A várost is szennyezi, de arra nincs szabály, illetve dehogy nincs, csak azt maga a parlament szokta figyelmen kívül hagyni. Hófogó palánkokat is lehetne állítani a megyei besorolású utak mentén, csak előtte egyeztetni kell a területtulajdonosokkal, rá kell venni a polgármesteri hivatalokat, hogy felszereljék, raktározzák az elemeket, bonyolult ügy, áprilisig, ha a végére lehet járni.
Mindebből látszik, hogy a tél elviselése elsősorban nem tervezést, szervezést, munkaerőt, gépparkot, eszközöket, anyagokat igényel, hanem türelmet. Legalább tavaszig.

Burus János Botond