Hódolatunk fogadjátok…

Egyszer valaki kitalálta: mi volna, ha különböző, például civil szervezeteket, amelyek bizonyos rendezvényt akarnak szervezni közpénzen – s amelyet pályázat útján nyernek el –, hálálkodásra köteleznénk. Ellenkező esetben nem adnak pénzt. A példa átragadt hivatalokra, s az ötletet felkarolták a pénzt osztó – közpénzből fenntartott – alapítványok is.
Azóta ajnározásra, hálálkodásra kötelezték a pályázókat: „Ezúton is köszönjük a nem tudom melyik fenséges hivatalnak, hogy hozzájárult a rendezvény megszervezéséhez”. Újságmegjelenés kell, ellenkező esetben a megítélt közpénzt nem kapják meg, noha a pályázók is hozzájárultak befizetett adójukkal. És akkor jönnek és jönnek a hálálkodó levelek – amelyek púp a hátán mindenkinek – a különböző egyesületektől, amelyek a köz érdekében dolgoznak és tenni akarnak, mozgatórugói akarnak lenni közösségük mindennapi életének.
Sőt a pap is a szószéken, az oltár előtt is azzal kell foglalkozzon, hogy adományozókat dicsérjen, hivataloknak hálálkodjon, mert másképp nem kerek a világ, és a kórus nem tud elmenni az ikszedik kórustalálkozóra.
Én meg állok, és nem értem az egészet. Miért kell hálálkodniuk azoknak, akik a mi adóinkból gazdálkodnak és kutya kötelességük a közösségért tenni. Azért választjuk meg őket négyévente, hogy tegyék a dolgukat.
Csak épp a példa annyira ragadós ne legyen, hogy maholnap a műtétet végző orvos megszabja: márpedig holnap jelenjen meg a köszönetnyilvánítás és az ajnározás az újságban, mert ha nem, az utókezelésnek lőttek.

Darvas Attila