Hazavinnék egy teremnyi szobrot…

Hatvanöt évet tölt szeptember 25-én Vincefi Sándor képzőművész. Bukarestben született, Szászrégenben
nevelkedett, a kolozsvári egyetemi évek után pedig Csíkszeredába vezényelte a sors. Később évtizedekig Svédországban élt, most Magyarországon lakik.

– Hivatalosan Vincefinek írja a nevét, de azért Vinczefire vagy Vinczeffyre is találtam példát a neten. Melyik a használatos?

– Vincefi a nevem. Bukarestben születtem, mert a szüleim ott dolgoztak. Édesapám katonai pályán volt, és állandóan ide-oda helyezték az országban. Ezért is a névkülönbözet, ugyanis nem tudták leírni a nevet. Az ősi fészek különben Atyhában van, Korond mellett.

– Most hová való? Svédországi, rákospalotai, bukaresti, szászrégeni, netán csíki? Hol van otthon?

– Mi állandóan költöztünk, ezért nem gond, merre vitt a végzet. És vitt is, hál’ Istennek! Szászrégenben éltem a legtöbbet, ott találkoztam életem legjobb tanárával, Baróthy Ádámmal. Nagyon könnyedén át tudta adni mindazt, amit egy leendő művész számára fontosnak, szükségesnek tartott. Kolozsváron Kós András volt az egyik kedvenc tanárom, de sokat jelentett Bretter György és természetesen egy sor más tanár is. Hogy hol vagyok otthon? Ahol jól, biztonságban, békében tudok élni, aludni, dolgozni. A Hic et nunc (Itt és most) és a Quo Vadis? (Merre mész?) védjegy alatt kellene hogy legyen.

– Hány évig élt Csíkszeredában? Mi a legkedvesebb csíkszeredai emléke? Hát a legkellemetlenebb?

– Kilenc évet éltem Csíkszeredában. 1979-ben kerültem oda és ott éltem 1988-ig, amíg menedékjogot kértem Svédországba. Nagyon szép emlékek fűznek Csíkszeredához. A pionírháznál dolgoztam, azt választottam kihelyezéskor. Körvezető voltam, művészeti köröket, festészet, szobrászat kerámiakört tartottam. Sok jó művész élt a városban, érdemes volt találkozni. Mindenki fiatal volt. Egy sor dolgot el lehetett intézni. Szép, termékeny évek voltak! Sajnos rossz emberek is akadtak. Az akkori múzeumigazgató, Barabási jelentett a Szekunak, és javasolta, hogy hívjanak besorolással Bukarestbe az elnöki palotát faragni. Hát, érezvén a veszélyt, elutaztam és menedékjogot kértem Svédországban.

– Megtalálta a helyét Svédországban?

– Svédországban, amíg nem kaptam letelepedési engedélyt, feketén mindent el kellett végeznem, amit találtam. Nem volt „Amerika”, sok nehézség árán indult az életem, az alkotásra is csak néha, lopva maradt időm. Utána bekerültem egy iskolába szabadidős foglalkoztatást vezető pedagógusként. Ott ugyanis külön embereket alkalmaznak azért, hogy elfoglalják azokat a gyerekeket, akiknek éppen nincs órájuk. Ezt végeztem hat-hét évig, amíg megürült a rajzkatedra. Közben fa- és fémfeldolgozó iskolai műhelyben is dolgoztam. Szobrot faragtunk, kovácsoltunk mindenféle dísztárgyakat, nekem fontos volt, hogy műhely és képek közelében lehessek. Ha vásároltam egy-két darab fát, meg tudtam dolgozni. Később ezt már nem nézték jó szemmel. Svédországban 21 évig éltem, és egy sor személyes kudarc után áttelepültem Budapestre. Megjegyzem, ezt kellett volna hogy tegyék már az őseim, és megspóroltunk volna egy sor kellemetlenséget. Sajnos minden lehetőség tragédiákkal párosul. Volt lehetőségem arra, hogy 61 éves korban előrehozott nyugdíjba menjek. Ezt szívesen vettem, de nem gondoltam arra, hogy a nyugdíj kicsi lesz. Közben összetűzésem volt az iskolai vezetőkkel, majd sajnálatos módon a családom tönkrement. Svédországban egyedül nem tudtam volna megélni a kevés nyugdíjból, amit kapok, ezért idejöttem, és úgy élek, mint egy igazgató. Vettem egy házat a XV. kerületben és a 90 éves édesanyámmal vígan élünk.

– 2008-ban még Svédországban élt, de már akkor azt nyilatkozta Forró Miklósnak (aki azóta sajnos már nincs közöttünk), hogy Magyarországon szeretne letelepedni, és az ottani képzőművészeti életbe bekapcsolódva alkotni. Így történt? Bekapcsolódott a művészeti életbe?

– Igen is, nem is. Rengeteg adminisztrációs nyomás volt rajtam, nem tudtam, hogy itt mi hogyan működik. Például egyszerű személyi szám miatt egy évig nem kezelték az ízületi fájdalmaimat. A szívbetegségemmel méregdrága magánklinikákra kellett mennem. Egyébként itt Rákospalotán van múzeum, két kiállítóterem, sőt színház is van, benne vagyok a körben, kiállítgatunk, vannak szabadtéri tárlataink, bográcsfőzések, „sógorkodás”. De nincs kemény szervezés meg mozgalom. A legnagyobb gond itt Magyarországon, hogy a művészek „színesek”. Egyik fideszes, másik jobboldali, a harmadik kommunista. Nem szeretem az ilyent. Aki nem csinálja ezt, az nem főnök, mindig a „fuss ki, öblítsd ki” dolgokhoz jut hozzá. Ezenkívül itt az új irányzat az, hogy nem a művész megy és ajánlja a dolgait, hanem vannak bizonyos kurátorok, akik megismerik a művészt – hogy honnan, nem tudom, mert a műterembe nem jön senki –, és a kurátor a saját elképzelése szerint létrehoz 4-5 képzőművésszel, téma szerint egy-egy kiállítást, amire meghív néhány embert. A sok műkritikus pedig áll tétlenül, és nézi a falakat. Sok a visszás dolog. Október vége felé például társas kiállításom lesz Gödöllőn, a művelődési központban. Ott olyan termet kaptunk, hogy a falakra ki lehet állítani, de napközben műtáncolnak a terem közepén, tehát hiába akarnék szobrokat kiállítani, nem tudnak értük felelősséget vállalni. Én pedig elmegyek mindenhová, ahová lehet, kiállítottam még az evangélikus egyház tanítótermében is, mindenütt, ahol lehetőség nyílik. De tulajdonképpen nagyon magányos farkas lettem.

– Valamikor Sipos Károllyal Csíkszent­királyon is létrehoztak egy Vincefi-galériát, és azt tervezte, hogy Magyarországról könnyebb lesz évente Csíkba jönni és kiállítást szervezni. Megvalósult mindez?

– Az eredeti elképzelés az volt, hogy Csíkszentkirályról vittük volna a környező falvakba is az anyagot, de nem valósult meg. Pedig nem lehet minden alkalomkor egy autónyi munkát „belógatni” Romániá­ba. Sajnos már a galéria sincs meg.

– Kedvenc anyaga a fa vagy a fém?

– Legjobb anyagom a bronz, csak lassan nem lehet megfizetni az öntéseket. Olcsóbb a fa. Az egzotikus vagy gyümölcsfa a legjobb, de a legtöbb alkotásom ipari fából készült. A fa is sok időt kibír. Példa erre az egyiptomi szobrászat.

– Úgy tűnik, nagyon termékeny. Döbbenetes, ahogy a fejek, az emberalakok sorakoznak a műtermében a honlapján látott fotók szerint. Mi lesz az alkotások sorsa?

– Látja, éjszakánként is ez nyomaszt, hogy mit is kezdjek velük? Svédországban könyörögtem a gyermekeimnek, hogy fejenként 50-50 szobrot tartsanak meg, de nekik egy-kettő elég volt. A vége az lett, hogy itt vannak Pesten az alkotások, de ezeket tárolni kell, foglalkozni kell velük. Voltak elképzelések, beszélgettünk Sipos Károllyal és Gergely Andrással is, amíg a művelődési otthon igazgatója volt, hogy jó lenne egy teremnyi szobrot és képet hazaküldeni. Nyilván válogatni kell. Én sokat dolgozom, megcsinálok mindent, amit jónak látok, utána aztán átalakítom vagy belerúgok – minden alkotással valami lesz. Persze lehetne osztani, ahány felé akarja, és még mindig marad egy csomó. Van jó néhány vallásos ihletésű alkotásom is.

– Vallásos? Tudom, hogy ön készítette a csíksomlyói kegytemplomban a sekrestyeajtókon található domborműveket még az 1980-as években.

– Vallásos vagyok, de nem templomkilincs-letörő. Hiszek, amiben hiszek, tisztelek mindenfélét, de nem vagyok túlbuzgó.

– Mit szeretne, mire vágyik így 65 évesen?

– Hogy tudjak dolgozni, és hogy Anyukát egészségileg tudjuk stabilizálni. Utána következnek az egyéb dolgok. Dolgozom, megvan a kajám, az ágyam mindig meg van vetve, akármikor elfáradok, suppanok bele. Napközben is egy-egy órát pihenek, utána folytatom a munkát.

– Nincs soha alkotói válságban?

– Nyilván, hogy van, amikor az ember úgy érzi, kiégett. Olyankor jó kimozdulni. Eddig a családdal utaztunk jó nagyokat, körülnéztünk a világban, olyan dolgokat láttam, amikről egész életemben tanítottam, s a végén elmentem, megnéztem, hogy néznek ki valójában.

– Ha elölről kezdené, hasonlóképpen cselekedne?

– Ha elölről kezdhetném, ugyanezt csinálnám, csak már tudnám, hogy mennyi marhaság van a világon. Nyilván sok mindent kihagynék: a fiatalkori, szinte kötelező bohémkodást, ami akkoriban nagyon ment, és voltak időszakok, amikor elég sok volt a dohány meg az alkohol. Azt szívesen kihagynám, hogy izgalmasabb dolgokra használjam ki az időt. Nem föltétlen kétkezi munkára, hanem aktív pihenésre gondolok. El lehetne menni például műteremkörútra, megnézni, mit csinál a másik, mert a legtöbb szobrász vagy képzőművész el van bújva a szekrényébe, és soha nem látni, végül is min dolgozik. De ma már nem indulnék neki.

Daczó Katalin