Ha nem vagyunk jelen

78

Ha március, akkor tavasz. Ha tavasz, akkor napsütés. Ha napsütés, akkor kikelet. Ha kikelet, akkor feslés, rügyezés. Ha rügyezés, akkor remény. Ha remény, akkor bátorság. Ha bátorság, akkor forradalom. Ha forradalom, akkor szabadság. Vagy börtön. Vagy halál. Csatatér vagy akasztófa.
Évfordulók, emléknapok tömkelege emlékeztet ilyenkor a szabadságküzdelmekre, a hitért, a meggyőződésért folytatott bátor kiállásra. Március 15. – 1848. Március 10. – 1854. Március 8. – 1917., magyarosi ütközet.
Viszont ezekben a tavasz eleji napokban nem csak a magyar történelemben történtek nagy dolgok: a világtörténelem is begyűrűzik ilyenkor hozzánk, még ha nem is tudatosul bennünk. Vegyük például a nőnapot, amelyet így vagy úgy megünneplünk minden évben. 1857-ben gyökerező kiindulópontja a nők egyenjogúságával és szabad munkavállalásával kapcsolatos demonstratív nap volt: ekkor ugyanis negyvenezer textil- és konfekcióipari munkásnő lépett sztrájkba New Yorkban béregyenlőségért és a munkaidő csökkentéséért.
Vagy nézzük éppen a mai napot, március 9-ét, amelyet a román törvényhozás 2011-ben nyilvánított a kommunizmus romániai áldozatai emléknapjának. A dátumot nem véletlenszerűen választották meg: az ortodox egyház e napon emlékezik a „Negyven szentek” vértanúságára. A római katolikus egyház egy nappal később, március 10-én idézi a szebasztei negyven szent példáját, a keresztény katonákét, akik i. sz. 320-ban lettek Konstantin és uralkodótársa, Licinius megkülönbözésének áldozatai fagyos vízben lelvén kínhalálukat. Kiálltak hitükért, akárcsak évszázadok múlva a kommunista börtönök hitvallói és mártírjai.
Mindannyian emlékezésre érdemesek, szintúgy, mint a Postaréten kivégzett forradalmárok, Török János, Gálfi Mihály és Horváth Károly. Haláluk napja, március 10-e mára már a székely szabadság napjaként szerepel a köztudatban, és az ekkor tartott megemlékezésre mozgósítanak minden évben az erdélyi magyarság különféle szervezetei, hogy egységesen kinyilvánítsuk a székelyföldi autonómia iránti igényünket. De mi nem vagyunk ott, illetve csak alig. Azt reméljük, majd mások elmennek, ott lesznek, kérik helyettünk is a kérnivalót. Mert mi már általában nem tüntetünk, vagy legalábbis ritkán és kisszámban, és ahogy halnak ki az öregeink, úgy vonulunk egyre kevesebben az utcára a nemzetiségi jogainkért. (Talán a majd’ öt évvel ezelőtti Nagy Menetelés tudott valóban nagy tömeget megmozgatni.)
Mert a mai embert nehéz kimozdítani komfortzónájából. Talán ha bevezetnék a netadót, akkor rögtön ugranánk, mint az anyaországiak… Vagy ha korlátoznák a nethez való hozzáférésünket. Vagy betiltanák a mobilhasználatot. Vagy bevonnák az útleveleinket. De vajon meg kell ezt várnunk, vagy jobb lenne már előbb felébredünk? Mert ha március, akkor ébredés. Ha ébredés, akkor napsütés. Ha napsütés, akkor kikelet. Ha kikelet, akkor feslés, rügyezés. Ha rügyezés, akkor remény. Ha remény, akkor bátorság. Ha bátorság, akkor forradalom. Ha forradalom, akkor szabadság. Vagy börtön. Vagy emigráció. Vagy halál.

Dazcó Katalin

A cikk a Hargita Népe március 9-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.