Genderikus egyház?

Megkésett, de legalább friss színházi élményem a Csíki Játékszín előadásában Az öldöklés istene. Sokatmondó a politikai korrektség által diktált féken tartottsága, a görcsös vontatottsága, a díszmosoly, a jópofizás, és legalább ennyire sokatmondó a fokozódó dühkitörések sora.
Anélkül, hogy tovább „spoilereznék”, egyházi fejleményt is említek: a svédországi lutheránus egyház frissített szabályzata azt javasolja – nem kötelezi, de javasolja –, hogy Isten Úrnak való szólítását, valamint a vele járó hímnemű személyes névmást lehetőleg mellőzzék. Ezek ugyanis férfi jellegre utalnak, ez pedig szembemegy a gendersemlegességgel.
Ha valamely egyháznak befogadónak kell lennie, az igenis a keresztény egyház. Meggyőződésem, hogy a kereszténység legutóbbi századai nagyon is hangsúlyosan hirdették a befogadást: eltekintve nem kevés, de kevésbé támogatott vadkatolikustól és vadprotestánstól, a papság és a hívők törekedtek az egymás felé való nyitásra, és Európában manapság ennek a törekvésnek az örökségét viszik tovább még az ateisták is. Személy szerint éppen emiatt nem látom az istentagadókban sem a gyűlölni való eretnek fajzatot. A skandinávok – köztük a svédek is – jelentős hányada ateistának vallja magát, mégis keresztényebb életvitelt folytat nagyon sok mélyen templomos honfitársunknál. Az említett örökség, az elődök befogadó hite az, ami – ha fogalmazhatok így: Isten nélkül is – ilyenné tette őket.
A századok során részben a hit (és annak növekvő hiánya), részben pedig a ráció egyre élesebben választotta el az egyházat az államtól, az egyházi vezetést az állami vezetéstől. És amíg korábban a fejlett országokban is az egyház bírt nagyobb befolyással az államra (nem tartom szerencsésnek, hogy nálunk még mindig ez van), addig ma már az állam „folyik bele” az egyházba.
A hívek szavazótáborként való kezelése pedig visszás helyzeteket szül. A politika saját céljait igyekszik lenyomni az egyház torkán – Nyugaton is és nálunk is. Ugyanebből az okból történhet, hogy Nyugaton egyházak is összeadhatnak meleg párokat, valamint az, hogy Romániában – elsősorban ortodox nyomásra – szóba sem jöhet államilag sem a melegházasság.
Ezek a visszásságok elkeserítenek. Az is, ha a városházán, községházán vagy a tanács gyűléstermében kereszt van, és a polgármester dicsértesséket vagy békességistentőlt köszön világi ünnepen, az pedig még inkább, ha az egyházat a befogadás több évszázados kultúráján gúnyosan túlmutató politikai korrektséghez szabják.
Betegesnek érzem a svéd evangélikusok „reformját”, mert meglátásom szerint abból csinálnak gondot, ami nem az. Legalábbis eltörpül például olyan feladatok mellett, mint az országba érkező, a miénknél sokkal patriarchálisabb muszlim menekültek integrálása. Ezek a mindenféle genderőrületek túlzó luxusok, amelyek téves értékrendet állítva próbálják igazolni, hogy az a jó ember, aki válogatás nélkül mindent elfogad.
Vallom, hogy a nőnek és a férfinak egyenlő jogokkal kell rendelkeznie. De állítom, hogy a lehetőségek sosem lesznek, nem lehetnek egyenlők. Más a fegyvertár, de amíg ezekkel nem egymásban teszünk kárt, addig nem kell gondot csinálni ebből. A genderharcosok olyan fegyverekkel lövöldöznek, szurkálnak, amelyek nemrég még vízipisztolyok voltak. Kár, hogy nem maradtak azok. Azt hiszik, gátlásokat oldanak, holott ellenkezőleg: görcsösséget idéznek elő.
Lehet, hogy politikailag korrektebb lenne az a világ, amelyben a Szülő, a Gyermek és a Szentlélek nevében cselekednénk. De inkább elkerülném ezt a hisztit, frusztrációt, paranoiát.

Kovács Hont Imre