Gyermekjogok az iskolában

Nem merünk semmit sem mondani a tanárnak, nem merünk tiltakozni, mert akkor egész évben mi leszünk a fekete bárányok. Nyolcadikos lányok fogalmaztak így, amikor egy iskolai konfliktus megoldásában kérték a segítségemet. A helyzet első látásra pofonegyszerűnek tűnt, mindössze meg kellett volna hallgatni minden részt vevő felet. De nem ez történt. A diákokat elmarasztalták, szerintük igazságtalanul.
Úgy tűnik, hogy ez a jelenség eléggé általános az iskolákban. Még szülőktől is hallani, hogy nem merik megfogalmazni esetleges ellenvéleményüket, ne adj’ isten kritikájukat az iskolával, osztályfőnökkel, egy pedagógussal szemben. Mert akkor jön a bosszú, ami a gyereken „csattan”. Ismerek olyan példát, amikor a szülő teljesen korrekt módon, a problémamegoldó hozáállás, udvariasság minden szabályát tiszteletben tartva próbált kiállni áldatlan helyzet ellen, kérve a közös megbeszélést, a mindenkinek megfelelő megoldás keresését. Nem sikerült. A szülőtársak – bár ők is tudatában voltak a bajnak – nem vállalták a nyílt konfrontációt, sőt félve az esetleges drasztikus változástól, kínos kibeszéléstől, inkább úgy tettek, mintha semmi nem történt volna. A „problémagazda” egyedül maradt, az iskola vezetősége mosta kezeit, a gyerek helyzete pedig elviselhetetlenné vált az osztályban.
Ha a felnőttnek nem megy, hogy tudna a diák kiállni az igazsága, véleménye mellett? A középiskolások esetében talán már néha működik, de a kisebbeket visszatartja a félelem a retorziótól, eszközei sincsenek a kiállásra, s ha jól tudom, az iskolai belső rendszabályok sem igazán térnek ki arra, hogy mit tehet ilyen esetben a tanuló, milyen lehetőségei vannak. Marad nekik a gyerekes bosszúskodás, a rendbontás, a dac, az agresszió, az elbizonytalanodás, a tanulmányi eredmény visszaesése stb.
Pedig – elméletben – a ma iskolájában a diák és pedagógus egyenrangú fél. Kötelességeik, de jogaik is vannak. Miközben gyakran hallom a tanárok morgolódását, hogy „bezzeg, a kölykök tisztában vannak a jogaikkal, de egyébbel aztán nem”, ez valójában nem teljesen így van. Azt talán tudják, hogy a testi fenyítés tilos, az izgágábbak hangoztatják is, esetleg még akkor is küzdenek, ha saját tárgyaikat akarják elvenni tőlük (labda, mobiltelefon) – büntetésből –, de egyebet már nem igazán. És a felnőttek – vezetőség, osztályfőnök, tanárok, s gyakran a szülők is – könnyedén tömörülnek egységfrontba ellenük, ha neccesebbnek, kezelhetetlenebbnek tűnik a probléma, s akkor gyerek legyen a talpán, aki alapvető jogait érvényesíteni tudja.
Pedig neki is joga van ahhoz, hogy elmondhassa véleményét, meglátását, a saját igazságát, ahhoz is, hogy azt figyelemmel meghallgassák, és a felnőttéhez azonos súllyal kerüljön abba a bizonyos serpenyőbe. Tiltakozhat a méltánytalan helyzet ellen, a megalázás ellen, a büntetésként alkalmazott feleltetés, fekete pont, igazolatlan hiányzás stb. ellen. A pedagógusnak pedig kötelessége (lenne) megvizsgálni a problémát, részt venni a megoldás keresésében, a probléma kezelésében, és utána nem visszaélni a bátrabb, „szókimondó” diákkal szemben.
Az együtt, közösen megoldott bajok megerősítenek. Tévedés, hogy tekintélyveszteséggel jár, ha például a pedagógus beismeri, hogy hibázott. Érdemes kipróbálni, hogy mennyire hálás tud lenni a diák, még az iskola „rosszfiúja” is, ha felsejleni látja a tanár, az oszi, az igazgató emberi oldalát, netán emberségét. Ha megtapasztalja, hogy partnerként tekintenek rá. Egyébként is, hogyan várjuk el, hogy ő tiszteletben tartsa a mi jogainkat, ha mi nem tiszteljük az övéit?
Érdekes tények, de a diáknak például joga van megérteni a tananyagot, mielőtt számon kérnék azt tőle. És arra is, hogy érdekei érvényesüljenek az őt érintő döntésekben. Tévedni is joga van…

Asztalos Ágnes