Fodor úr utóélete

Kedden volt öt éve annak, hogy elhunyt Fodor Sándor. Csíkszereda, s azon belül Csíksomlyó élő klasszikusként tisztelte szülöttjét, büszke volt Kolozsvárra szakadt fiára, annak irodalmi sikereire. A tisztelet többek között abban is megnyilvánult, hogy a rendszerváltás után a város első díszpolgárainak egyike lehetett. Halála óta azonban csak könyvei őrzik emlékezetét. Legalábbis így történt mostanig. Az újabb emlékállítási kezdeményezésről Sarány István számol be.

Fotó: Rohonyi D. Iván

Lapunk népszerű tárcasorozatát jegyezte 1995-ben Fodor Sándor Levelek hazulról – haza címen. A sorozat ötlete Bálint András néhai kollégánktól származott, ő viszont nem érhette meg a megjelenését, ugyanis 1994 karácsonyán elhunyt. Fodor Sándor az ő emlékének ajánlotta hazulról haza írt leveleit.
„Igen, hazulról – haza szándékozom írni néhány levelet, ha érdekli a Hargita Népe olvasóit. Kolozsvári otthonomból Csíkba, ahová mindig, mindenhonnan »haza« megyek. Valami azonban hozzátartozik az igazsághoz: Csíkból ugyanúgy »haza« szoktam utazni a Kincses Városba, mint onnan Szülőföldemre. Hát lehet az embernek két, igazi »otthona«?!” – írta a szerző, kifejtve, nem sokáig dicsekedhetett azzal, hogy számára két hely van a világon, ahová hazajár, hosszú ideig, még kétgyermekes apaként is Csíkszereda – „azon belül is a Csíksomlyóra vezető Szék útja mellett álló házunk” – jelentette számára az otthont.
Aztán Kolozsvár is otthonává vált: „Egy-két évtized alatt elszaporodtak a kedves sírjaim.” Megjegyzi: „Nem Csík rovására vált otthonommá Kolozsvár. Annál is inkább nem, mert a csíksomlyói temetőben is ott van – ahogy Jókai mondja – »…hant, amely ideköt«. Nem is egy. Nem is csak a szüleimé.” Mint írja, e hantokhoz jár haza mindkét otthonában, „és az emlékekhez, amelyek hozzájuk kötnek. Nem a sírhanthoz, hanem ahhoz-azokhoz, akik életükben szeretetükkel, barátságukkal otthont tudtak nekem teremteni.”
A héten három neves tollforgató, Ferenczes István és Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld folyóirat nyugalomba vonult, illetve hivatalban lévő főszerkesztője, valamint Molnár Vilmos prózaíró, szerkesztő, Fodor Sándornak a Székely Könyvtár sorozatban megjelent novelláskötetének gondozója társult Szekeres Adorján szociológussal, aki lelkes kezdeményezője és mozgatója a város hajdani nagyságainak való emlékállításnak, és írásbeli kéréssel fordult Csíkszereda elöljáróihoz, konkrét javaslatot fogalmazva meg arra, hogy miként lehetne a Fodor úrként tisztelt népszerű írónak méltó emléket állítani.
Az író emlékét művei őrizték s őrzik mindmáig, ugyanis a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó állandó sikerkönyve a Csipike, s tavaly a Székely Könyvtár sorozatban megjelentek Válogatott novellái, Molnár Vilmos szerkesztésében. Az irodalomkedvelők körében él az emlékezete, de a nagyobb közösség szintjén nem történt semmi a város jeles szülöttje emlékének ápolására. Ezen akarnak változtatni a kezdeményezők.
Lövétei Lázár László a kezdeményezés előzményeiről elmondta:
– Bő tíz nappal ezelőtt, március 18-án, Kolozsváron az Erdélyi Magyar Írók Ligája egész napos konferencia keretében próbálta (újra)értelmezni Fodor Sándor életművét. A konferencián, illetve az azt követő kerekasztal-beszélgetésen Molnár Vilmos kollégám képviselt minket, tőle tudom, hogy a konferencia első előadójaként Egyed Péter filozófus fölrótta a csíkszeredaiaknak, hogy nem foglalkoznak Fodor Sándorral. Ez így természetesen nem igaz, hiszen ahogy említetted, az irodalomkedvelők körében még nem halványult el visszafordíthatatlanul az író emléke, de az tény, hogy tehetnénk többet is. Tudomásunk van arról, hogy idén decemberben, Fodor Sándor 90. születésnapján márványtáblát helyeznek el a Segítő Mária Gimnázium dísztermében, de úgy gondoltuk, hogy nem ártana közterületen is megemlékezni Sanyi bácsiról. Azt javasoltuk tehát Csíkszereda Megyei Jogú Város Önkormányzatának, hogy első lépésként kerüljön egy réztábla a Szék út 24. számú ingatlan elé – itt töltötte ugyanis ifjúkorát Fodor úr –, illetve arra is gondoltunk, hogy nem ártana elkészíteni egy szobrot is, ahol a padon ülő író átöleli halhatatlan mesehősét Csipikét. Helyszínnek a városi parkot ajánlottuk, hogy minél több gyerek és szülő leülhessen Csipikéék mellé.
Stílusosan, javaslatukat március 28-án, azaz Fodor Sándor halálának 5. évfordulóján szerették volna iktatni a városházán, ezért aznap vitte be a papírt Szekeres Adorján a hivatalba.
– Majd kiderül, hogy az önkormányzat lát-e fantáziát a dologban – jegyezte meg a Székelyföld főszerkesztője.
Szekeres Adorján megtiszteltetésnek tartja, hogy rá hárult ez a feladat, minthogy azt is, hogy annak idején, a polgármesteri hivatal munkatársaként ő állíthatta össze azt az iratcsomót, amely révén Fodor Sándor lett a város első díszpolgára a rendszerváltás után, s ő tarthatta a kapcsolatot a városvezetés és díszpolgára között.
– Nem ez volt az első emlékállítási kísérlet – idézte fel Szekeres –, volt már egy kezdeményezés, hogy márványtáblával jelöljék meg az író hajdani Szék útjai házát.
Mint mondta, ez akkoriban meghiúsult, így most a ház előtt, közterületen szeretnének elhelyezni egy réztáblát, amely felhívja az arrajárók figyelmét Fodor Sándor hajdani otthonára.
Az ötlet tehát megvan, a megvalósítás immár nem a kezdeményezőkön múlik.
– És biztatnánk mindenkit, szülőket és pedagógusokat egyaránt, hogy addig se feledkezzenek meg Fodor Sándorról, hanem például olvassuk föl a gyerekeinknek a Csipikét – nyomatékolta Lövétei Lázár László. – Vagy találjanak ki valami egyebet. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek lehetnek a mi kezdeményezésünknél is jobb ötletei…
Molnár Vilmos szerkesztette a Székely Könyvtár sorozatban megjelent Válogatott novellák című kötetet, s könyvajánlójában felidézett egy hajdan a Székelyföld folyóiratban megjelent interjút, amelyben az alany, Fodor úr kifejtette, hogy bár az író emlékeit, saját benyomásait dolgozza fel írásaiban, nem minden élményből – még ha az mégoly fontos és meghatározó is – születik írás. Molnár szerint Fodor Sándor „kilenc-tíz éves korában a Nagy- és a Kis-Somlyó közötti nyeregben egyedül gombászva találkozott egy őzzel, amelyik egészen közel, kéznyújtásnyira jött hozzá, és kíváncsian nézegették egymást. Ez a jelenet sokáig visszatért álmaiban, de ott is csak a várakozás. Az őz álmaiban sem jött el többé.” Fodort idézve megjegyezte, hogy az élményből nem született írás, „de a bizalmatlanság és előítéletek világában élő ember számára egy ilyen eset az önzetlenség és tisztaság zárványa lehet, amelyet rejtve kell őrizni valahol legbelül: »Maga volt a valósággá vált csoda. Egyéb kedves – vagy kevésbé kellemes – emlékeim immár jobbadán a feledés ködébe merülgetnek, de ez az őzikés emlékem nem halványul. Talán fontosabb is minden másnál.«”
Bízzunk benne, hogy a közösség nem feledkezik meg jeles szülöttje születésének 90. évfordulóján, idén december 7-én. Mert halálának 5. évfordulóján csak keveseknek jutott eszébe. Csupán azoknak, akiknek számít…