Ferencz Imre – Új versek

Szederinda

1.

Szeptember végén születtem,
Szent Mihály havában, a Mérleg jegyében.
Szeptemberben szedret szedek.
Ilyenkor rám csavarodik a szederinda:
a kezemre bilincset vet,
a lábamra béklyót köt,
a nyakamba hurkot dob…

Gyermekkoromban egyszer
egy veder szederrel
cipekedtem a havason az átvevőhöz.
A zsebemben egy vagyon volt
az a tizennyolc lej,
amit az átvevő adott…

Látod kedvesem,
most már hazahozom
a szeptemberi szedret,
és befőzöd…
De most is, mint máskor,
rám csavarodik a szederinda,
a kezemre bilincset vet,
a lábamra béklyót köt…

Így ölel engem magához a szülőföld.

2.

Finom a szederből készült befőtt.
Fanyarédes, fényesen fekete.
Ehetek belőle reggel, délben, este.
Ehetek belőle
az év mind a tizenkét hónapjában,
mind a négy évszakában…

És lehet, egész esztendőben
eszembe sem jut a szederinda,
amely a derekamra csavarodott,
amely a kezemre bilincset vetett,
amely a lábamra béklyót rakott,
amely a nyakamba hurkot dobott…

Nem, nem jut eszembe a szederinda,
mely átszövi a Mindenséget,
és nemcsak szeptemberben,
hanem mind a tizenkét hónapban,
mind a négy évszakban felém kúszik…

Nem, nem jut eszembe a szederinda,
amely észrevétlenül,
alattomosan kapaszkodik fel
a tömbház oldalán,
és a harmadik emeleten végül
rám talál…

 

A madár

Mert beleléptem a hetvenbe
nem vagyok virágos kedvemben

pedig Uram ha jól látok
nyílnak még kint a virágok

leéltem életem javát
várhatom én is a madárt

várhatom én a madarat
mely figyeli a sorsomat

mely lecsap rám és elragad
ha majd a kötél elszakad

nem sas lesz valami egyéb
talán egy csenevész veréb

mely régóta haragszik reám
nem felejtheti a parittyám
amikor engem elragad
a torkából egy dal fakad

éltem Uram már eleget
várom a szürke verebet

 

Elégia

Emlékeimet szétosztottam
versekbe csomagoltam őket
nem tudom mit hoz a jövendő
csókoltatom az eljövőket

élhettem volna értelmesebben
lehetnék ma tán elégedettebb
akkor talán most nem érezném
az évtizedek megtizedeltek

életem nem tettem kockára
nem másztam a Himalájára
gyalogtúrára sem indultam
eljutni legalább alája

nem tettem fel az életemet
négyes fogatra hatos lottóra
az új Európában hittem
és felnéztem Habsburg Ottóra

láttam mindennek megvan az ára
nem esküdtem a politikára
a történelmet kik csinálják
néztem a képernyőt az ábrát

megtanultam a kezdetén én
ami elkezdődik véget ér
csak az idő végtelen a tér
jó ha van de becsap a remény

nem tudod hogy mennyi van még hátra
menj át az út napos oldalára
pislogjál bele még a fénybe
élet volt mondjad hogy megérte

elbúcsúzol majd még egy-két ősztől
kiengedsz vagy kiengesztelődöl
nem ment kárba talán minden éved
látod ezt a napot is megérted –

 

Vándor

Lejártam bakancsom cipőm
miközben fogyott az időm

ahogy nőtt az életkorom
úgy vásott el a bocskorom

elszaggattam tán száz inget
míg végeztem e tréninget

kilincs és küszöb elkopott
az ördög addig járatott

a sintér mindig becsapott
a kutya csak csaholt csaholt

maradt a sín maradt a tér
maradt egy picike remény

maradt a már maradt a még
maradt az ég maradt a vég

hát kivétel én sem vagyok
mendegélek gyalogolok

megrágott kiköpött tökmag
a hátam mögött a tegnap
LA MANCHA

A vitorlás hajók elhagyják a partokat,
de a szélmalmok helyben maradnak.
Meg kell küzdeni velük újra és újra,
vagyis az óriásokkal…

Meg kell küzdeni velük akkor is,
ha Sancho Panza már lelépett, itt hagyott.
Németországba ment lógondozónak.
Meg kell küzdeni akkor is,
ha a szép Dulcinea már lelépett, itt hagyott.
Angliába ment bébiszitternek.

Magadra maradtál öreg lovag,
öreg lovaddal, öreg gebéddel,
öreg elveiddel…
Kalimpáló szélmalmok
elmozdíthatatlan társa vagy.
Vagyis az óriásoké!
Győzd le őket, ha eláll a szél.
Látnod kell őket a lábad előtt kiterítve.
Igenis legyőzted őket,
hiába nevetnek ki téged a molnárok…

Sancho Panza lelépett.
Dulcinea lelépett.
Elhagynak, mind lelépnek szerre.
Egyedül maradsz.
De akkor se add fel!
Ne hagyd el soha La Manchát!

 

Levél a lovaghoz

Szélmalomharcot
vívunk mi mindannyian,
Don Quijote de la Mancha!
És dicsekedünk, hogy
győztünk, nyertünk,
levertük az ellenséget!
Az óriásokat!
Mert szeretjük óriásoknak látni
az ártatlan szélmalmokat…

Áltatjuk magunkat, –
szőjük-fonjuk az illúziókat.
Vagyis pozitívan gondolkodunk.
Megesküszünk arra,
hogy nem szélmalmok azok,
hanem óriások…

De a szél mindig igazat mond!
A szél, amely időnként elcsendesül,
majd fújja ismét a magáét!
A szél jól tudja, hogy mi az igazság!

De te ne hallgass a szélre!
Mi sem hallgatunk!
Te kitartasz amellett, hogy
nem szélmalmokkal,
hanem óriásokkal küzdesz!
Mi is kitartunk!
Te hiszel az óriásokban!
Mi is hiszünk!
Nem mondhatod szélmalmoknak
a szélmalmokat!
Mi sem mondjuk azoknak!
Mert óriások azok!
És te a példaképünk voltál,
és maradsz mindörökké,
Don Quijote de la Mancha!

 

Suszteráj

Keressen más susztert aki
meg szeretné javíttatni
a cipőjét, a bocskorát.
Eldobtam már a kaptafát,

el a háromlábú széket.
A dikicset, a dicsőséget.
Az ösztön már nem feszeget:
eldobtam a faszegeket.

Nem sámfázok már senkinek.
Patkót, spiccet sem verek.
Nem talpalok-tenyerelek.
Leléptem. Isten veletek!

Nem javítok én topánkát.
Nem vigasztalom Jolánkát.
Búcsút int az öreg suszter.
Ne jussak eszedbe, Eszter!
Nincs már szeráj, sem suszteráj!
Az ideje mindnek lejár…
Ez a világ egy nagy tahó.
Hadd süllyedjen el a hajó!

 

Lót

Nem néztem vissza Szodomára.
Bennem élt minden porcikája.
Csak mentem, távolodtam tőle.
Biztattam magamat: Előre!

Kétely és kíváncsiság gyötört.
Az úttól a talpam feltörött.
Egyedül maradtam s haladtam,
de magamat meg nem tagadtam.

Megéltem már annyi rosszat s jót.
Hát ne fordulj vissza soha, Lót!
A terhem egyre nehezebb volt.
Vittem a bálványt. Vittem a sót…

 

Passió

Pilátus kezében szappan
víz is van hozzá a csapban

Barrabás kacag elköszön
nem hittem volna esküszöm

vonul velem a karaván
felfelé a kálvárián

terel a sorsom lefelé
minden dicsőség Istené

alacsonyabb is lehetne
talán a koponyák hegye

túl sok itten a stáció
könyvekben illusztráció

a túlkapást a római
nem tudja visszatartani

a Megváltó ha mennybe megy
reám marad a fakereszt

 

Alma Mater

A feladvány a táblán ragyogott.
Az osztály nézegette, s hallgatott.
A jó tanuló hátul kuncogott.
A tanár elvtárs így vélekedett:
Érettségizni így nem lehet!

Szólt a csengő, az óra véget ért.
A szünet egy győzelemmel felért.
A táblát valaki letörülte…
Van ennek már ötven esztendeje.

Herceg, ki ültél csendben a padban,
és szerettél volna lenni apacs, –
ne feledd, hogy mindig kicsengetnek,
és letörli a táblát a szivacs!