Fekete Vince – Az ántivilág vége

5

1.
Nem volt váratlan a halála, öt hónapja volt fekvőbeteg,
öt hónapja pelenkázta, fürdette, forgatta a felesége
az ágyban, és szinte havonta be kellett feküdnie vele
a kórházba egy hétre, kettőre.

Ez alatt az öt hónap alatt, a szélütése után, egyre
fogyott, lassan-lassan sorvadt ki a világból. Deréktól
lefelé alig érzett valamit, valósággal rothadásnak
indultak a lábai, és a felfekvéstől a hátán, a
farokcsont felett tenyérnyi bűzös fekete lyuk
tátongott.

Az utolsó hónapokban már olyan szaga volt, hogy
a nővérkék csak magukat teljesen elmaszkírozva
fogtak a kezeléséhez. Utoljára már külön kórterembe
tették, hogy az elevenen oszlásnak induló hús átható
szagával ne zavarjon másokat.

Hetvenéves lett volna, ha megéri március közepét.

2.
A szélütés az elméjét is érintette, kevés világos
pillanata maradt, és még akkor is valami furcsa
szürke köd ülte meg a tekintetét. Egy darabból
faragott ember volt. Tizenhárom éves korától
önfenntartó, apja mesterségét továbbvivő, és
két fiának továbbadó.

Életében egyetlen könyvet (a köböző füzeten kívül)
fel nem lapozott, nemhogy elolvasson; újságot sem
lehetett látni sohasem a kezében. Nem érdekelték
sem a könyvek, sem az újságok, sem a folyóiratok.
Semmi, ami betűből állt.
A számokkal viszont jó barátságban volt. Lentről,
a földről szabta az anyagot, a gerendákat,
szelemeneket; irányította a tetőn dolgozó fiait;
a zsinórpadlást úgy készítette el, hogy fel se
kellett másznia oda, de ott mindennek cakkra
kellett találnia.

Valami olyan ősi tudás birtokában volt, ami
nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra,
falusfelekről falusfelekre adódott tovább,
évszázadokon keresztül.

És velejéig tisztességes ember volt, olyan
gerinccel és tartással, amilyen még valahonnan
az idők ködéből, az „ántivilágból való”.

3.
Valahonnan ebből a régi világból hozta magával
azt is, hogy otthon szó nélkül mindent eléje
teremtsenek, a reggelit, az ebédet, az ételt,
az italt; az inget, a nadrágot, a zoknit,
természetesen mindent tisztán, vasaltan,
kifogástalan állapotban, amikor kellett.
És ezt neki maradéktalanul teljesítették is.

Valahonnan az ősidőkből hozta magával apja,
nagyapja, dédapja mintáját, hogy a férfi
reggeltől estig dolgozik (hétvégén is), és
eltartja a családját (ő a feleségét a négy
gyermekkel), és a férfi a főnök, ő mondja
meg, hogy mit, mikor, miért.

Az asszonynak pedig kuss volt. És ez így is
ment egészen az utolsó pár évig, amikor
hirtelen fogyni kezdett az ereje; lelassult,
egyre szűkszavúbb lett, mintegy árnyéka
korábbi önmagának.

4.
Furcsa, felemás viszonyban voltunk. Ő az „úri
munkát” soha nem tekintette igazi dolognak;
nála csak a kétkezinek, csak a fizikainak volt
becsülete. És a jó mesterember, a szaki
volt számára minden dolgok csimborasszója.

Amíg ereje teljében volt, addig mindent jobban
„tudott”, „csinált” mindenkinél. Amikor
legyengült, csak ült a padon, és nézett. Nézte,
hogyan végzünk valamit az udvaron, a kertben,
amikor szombat-vasárnapokon elvittük a
hétvégiházunkba.

Az arcán pedig nem látszott semmi. Idegesítően
nem. Amikor a Fennvaló műhelyében őt
készítették, akkor a Jóisten elfelejtette használni
a finom szerszámait; csak a legdurvább vésőket
és ácsbárdokat vette elő az ő kifaragásánál. Semmi
érzelem, semmi érzékenykedés. Csak az unokák
irányában enyhült meg néha egy-egy kicsit. Azt is
csak nagy ritkán.

Csak utolsó éveiben, főleg utolsó hónapjaiban
kerültünk egy kicsit közelebb egymáshoz. Olyan
figyelem és érdeklődés jött azokból a kicsit már
zavarodott szemekből, amilyen addig még soha.

Egy bő hónappal a halála előtt visszaléptem egy
kézfogás erejéig a szobába, ahol feküdt, hogy
elköszönjek tőle. Nyújtotta a kezét, megszorította,
és elkezdte húzni maga felé. Nem értettem, hogy
mit akar; kézmozdulata – betegsége, gyengesége
ellenére – határozott és erős volt.

Szó nélkül a szájához húzta, és megcsókolta
a kezemet.

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.