Esők természete

Amint már hírül adtuk lapunkban, nemzeti ünnepünk alkalmából Budapesten állami kitüntetésben részesült Lőrincz György, Székelyudvarhelyen élő író. A Magyar Írószövetség javaslatára Balog Zoltán művelődésügyi miniszter a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét adományozta az írónak ünnepélyes külsőségek között a fővárosi Vigadóban. Az alábbiakban a nemsokára 70. születésnapját ülő kitüntetett rövidprózája olvasható.

A nyári esőket nagyon-nagyon szerettem.
Ha valahol felkerekedett egy felhő, elsötétült a Láz-feje, Vargyas-lika vagy a Szarkakő, akkor már félni vagy reménykedni lehetett, hogy nemsokára jó, kiadós zápor kerekedik, behúzódhatunk valamelyik terebélyes fa alá, vagy ha a környéken „kicsi ház” vagy csűrpajta is volt, hát oda.
Az öregek már annyira ismerték az esők járását, hogy csak amúgy, nyugodtan megszemlélték a keletkező fellegeket, s attól függően, hogy hol, melyik határrészen keletkeztek a felhők, azt is tudták, hogy merre vonul át.
Irtó okos emberek voltak az öregek.
Az öreg emberek olyan okosak voltak, hogy nemcsak az esők természetét ismerték, szokásait, hol fordul meg például, ha elindul felénk, meddig jön el, de a felhőket is, „az csak bárányfelhő”, „amaz szélfelhő” – mondták, ha mi gyermekek rákérdeztünk egy-egy felhőfoszlányra, de elég volt nekik, ha csak reggel kinéztek az ablakon, s már tudták azt is, milyen időre számíthatunk aznap.
– Pipál-e a Hargita, nagyapó? – kérdeztük mi gyermekek reggelente, ha éppen ébren voltunk, s ha pipált, vagyis szürke ködök ültek a Hargita gerincén, akkor mi már nyugodtan fordulhattunk az ágyban befele, mert nem kellett aznap korán kelni.
Szóval, irtó okosak voltak az öreg emberek. De hát ez természetes is, az öregek azért voltak öregek, mert eltelt felettük az élet, s ezért sima ránézésből is kiismerhették az időjárást.
Ha például az eső a Szarkakő felől érkezett – a Szarkakő messze, öt-nyolc kilométerre délnyugatra volt a falutól, Udvarhely felé –, akkor csak felvillantak a felhők Sopárkutnál, s két-három dörgés-villámlás után már végig is futott az égerfákkal, ritka, magányos, dús lombú fenyőkkel tarkított Cekend-tetőn, átlebegett a Homoród-völgye felett, és meg is érkezett az enyhén fújó szellő hátán hozzánk. Ugyanilyen hirtelen eső lett akkor is, ha az eső a Hargita oldalán, a Koporsódomb alatt meghúzódó Vargyas-völgyében keletkezett, az is gyorsan jött, igaz az is, hogy csak két kilométer választotta el a mi falunkat a szomszéd falutól, s ahogy egy felhő megjelent a fenyők csücskén, már rá is telepedett a templom tornyára, ott lebegett-ringott, himbálózott a harangzúgásban, amelyet mindig „megkondítottak” ilyenkor, ha erős idő keletkezett.
A Vargyas-völgye felől érkező eső azonban sosem ért el a falu nyugati részén elterülő határrészre. A Vargyas-lika felől érkező eső legfennebb csak az alsó „tíz”, vagyis alszeg házait „porozta el”, s ahogy jött, olyan hirtelen vissza is vonult, fel a falutól keletre virrasztó, fenyvesektől fénylő Hargitára, a Koporsódomb fele.
A legveszélyesebb eső azonban az északnyugatról, a Láz-fejéből érkező eső volt. Ennek a fészke valahol a Kalonda-tetőn, Korond fölött lehetett, ha nem éppen a Bucsin-tetőn, s ez olyan égzengés kíséretében érkezett, hogy még az ég is „laskázott”, csak éppen azt nem tudtam, hogy mit jelent ez, mert az égzengés sokkal inkább hasonlított ahhoz, amikor a csűrben megengedtük a gerendával, szarufával megrakott szekérnek a kötését, s hagytuk, hogy a gerendák maguktól hullani kezdjenek a cserefapadlóra, mint arra, amikor anyám a laskát vágta.
A lényeg azonban az volt, hogyha északnyugatról érkezett az eső, akkor mielőtt még a felhők megjelentek volna, eldördülte magát az ég, felhő sem volt, csak villámlott és dörgött, aztán már nem is felhők jelentek meg, hanem teljesen elsötétült az ég, sötét szurokfeketévé vagy ólmos szürkévé vált, miközben a felhők teljesen ráfeküdtek a földre, ott csúsztak, másztak, hömpölyögtek, hullámzottak, még a fák hegye sem látszott ilyenkor ki, nem voltak fodrozó, csipkés felhőfoszlányok, csak sötétség, mintha esteledne, s hosszú, nagyon hosszú dörgések kísérték az összevissza cikázó márvány vagy kékes ragyogású villámokat – az öregek azt is tudni vélték, hogy azért van ilyen égzengés-villámlás, mert arra felé vas rajtőzik a föld gyomrában, bugyraiban, s olyannak tűnt minden, mintha sziklákat, hegyeket görgetett volna maga előtt az idő. Ez az eső azonban sosem ért el a faluig, leghamarabb leláncolt a Csorda-nyoma végén, Szél-Homoród kupoláján, úgy két kilométerre a falutól.
Furcsa eső volt tehát ez az északról jövő. Ezt nemcsak az jellemezte, hogy tartós volt, és ha onnan jött, akkor már azt is lehetett tudni, hogy aznap mehetünk haza – ha a Szarkakő vagy Vargyas-völgye felől érkezett, akkor csak hirtelen átvonult a fejük fölött, vagy egy kicsit lebegett, s ha el is „verte” a rendet, a szénát, tudtuk, nemsokára kisüt a Nap. Lefújja az ébredő szél az esőcseppeket, s még lehet szénát szárítani, ráadásul a felhők is magasan voltak, nagyon-nagyon magasan, és átlátszók voltak, s nem borult be soha teljesen az ég, viszont ha a Láz-feje felől érkezett, akkor sohasem szakadozott fel, ahogy esni kezdett, mehettünk is már haza, laposan elfeküdt a határ felett, s később is, órák múltán vagy másnap ott lustálkodott lomhán, s amikor már kezdett felszállni is, még órák hosszat ködpamacsok lebegtek a határ felett. De nemcsak ez volt, ami megkülönböztette ezt az esőt a többitől! A Láz-feje vagy a Tizenhétfalusi felől érkező, súlyos, apró szemű, hideg eső volt, s néhány csepp után már dideregtünk is a fák alatt.
A Szarkakő felől érkező eső lágy, meleg permeteső volt, olyan, hogy zuhanyozni lehetett alatta, akkor még persze nem tudtuk, hogy mit jelent zuhanyozni, de szinte „élvezet volt”, ahogy az öregek mondták, kigomboltuk, levetettük még az ingünket is, hullt, hullt a langy permet ránk, az enyhe szellő pedig a testünkön borzonkázott.
Persze, ezek az esők csak napközi, örömteli esők voltak. Mert, ha az eső például az erdőben „kapott el”, fakészítés közben, annál félelmetesebb, szomorúbb dolgot el sem tudtunk képzelni magunknak. Annál rosszabbat még az ellenségünknek sem kívánhatnánk, ahogy mondták mifelénk. Főleg hogyha Gödrösben voltunk, Homoród fölött, a csereerdőben. Itt még a felnőttek is féltek. Be is vallották, de ha nem mondták volna, akkor is tudtuk, bárhol voltunk, rohantunk egy-egy eltévedt fenyőfát keresni, magányos fenyőt, mert ritkán élt meg a csereerdőben a fenyőfa. Ha nem volt, akkor kiálltunk inkább a tisztásra, csak úgy a „szabad ég alá”, de a cserefa alá soha. „Inkább ázzunk meg, minthogy megüssön a villám”. Mert a cserefa alatt bármikor megüthetett a villám. Az öregek szerint a legtöbb embert a cserefa alatt „ütötte meg a villám”, több emberöltőre visszamenő történeteket tartottak számon, kit, melyik fa alatt csapott meg, még a fákat is, a halottakról nevezték el. „Ezerszer a fenyőerdőben kapjon el az eső, mint egyszer a cserében” – mondták a felnőttek. Pedig a fenyőerdőben sem volt „leányálom” a vihar, zúgott, csattogott az erdő, nyögtek, sóhajtoztak, kétrét hajlottak a fák, de messze fenn s nem rögtön a fejünk felett dörgött, villámlott. Fokozta az erdei esők szomorúságát az is, hogy olyan magányos, mint az erdőben, sehol nem volt az ember. És szomorú volt az erdő is. Sírt, könnyezett még órák múlva is, még a madárszó is elhalt, mintha teljesen kiürült volna az erdő, nem neszeztek sejtelmesen az ágak, csak lomhán elterült a csend, még a csermelyek, patakok is hangot váltottak, viszont a súlyos és lapos csöndben, főleg, ha köd is párállott, másfajta neszek kaptak életre. Ráadásul, ha ilyenkor még történetesen nem voltunk megrakodva, először meg kellett kopogtatni a fát, hogy lehulljanak az esőcseppek, s csak azután fogtunk neki a készítésnek. Szóval, jó volt ismerni az esők természetét. Más volt a tavaszi eső, más a nyári, és teljesen más az őszi eső.
A többi eső természetét nem is tanulmányoztuk. Csak elkönyveltük az olyan szólásokat, mint „reggeli eső nem tart estig”, „hosszantartó eső lesz, mert hólyagoznak az esőcseppek”, számunkra a legfontosabb esők a nappali esők voltak, a kapálás vagy szénacsinálás idején keletkezők, amikor abbahagyhattuk mi, gyermekek a munkát – külön varázsa volt számunkra ezeknek az esőknek –, mert akkor meglapulhattunk mi, gyermekek is a felnőttek között, a fák alatt, csűrökben, pajtákban, s „fülelhettünk”. Mert kezdődött a falu társadalmában egyébként nyaranta ritka társas élet. Amikor a felnőttek kicserélték a híreiket. S nemcsak azt beszélték meg, hogy kit csalt meg a férje s kivel, ki az asszonyok között a „jófajta”, itt kaptuk az első történelemórákat is. Talán külön tanulmányt lehetne írni erről – „az esők szerepe a kisebbségi történelemoktatásban”, vagy „az esők szerepe a falu társadalmi életében”. Viszont alighogy két-három szóban nyugtázták a fontosabb történéseket, a férfiak már ott is tartottak Piavénál, Galíciában vagy Szibériában. Csak úgy röpködtek a nemzetek nevei… És ilyenkor mi, gyermekek nemcsak az esők természetét tanultuk meg, azt is, hogy a háború alatt világot járni mennek a férfiak…