Erdőgazdálkodás – Finn lecke (5. rész)

Európa országai közül Finnország a leggazdagabb erdőkben, nem véletlen, hogy az erdőgazdálkodásnak kiugróan fontos szerepe van. Érthető, hogy a finn embernek szívügye az erdő, hiszen tavakon és erdőn kívül nem sok mással kényeztette el őket a természet. Mindezekkel együtt most már tudjuk: a hazai és a finn erdőgazdálkodás között a legnagyobb különbség, hogy a miénkből hiányzik az erdő valódi tisztelete: nem látjuk a haszontól az erdőt.
Finnország területének 74 százalékát erdő borítja, ezzel elöl jár a vén kontinens országai között. Összehasonlításképpen: Románia területének 27, Magyarországénak 12 százaléka erdő. Elfogultság nélkül állítom, hogy ez a mi kevéskénk sokkal változatosabb, gazdagabb, mert amíg a földrajzi és éghajlati adottságok miatt nagyon sokféle fa alkotja az erdőséget – otthont nyújtva számtalan állat- és növényfajtának –, addig Finnországban szinte kizárólag csak erdeifenyő, lucfenyő és nyírfa található. A déli tengerparton láttunk néhány tölgyfát, de összefüggő lombhullató erdők alig vannak. Nagyon nem is túloznék, ha azt mondanám, Finnország az említett három fafajtából „épült”. Hiszen fából építkeznek, fával fűtenek, fával kereskednek – és akinek egy tenyérnyi erdeje van, az nagy gondot fordít rá.

Az erdő talán sehol sem akkora kincs, mint a finneknél. Alázatos munka és tisztelet övezi

Az erdő talán sehol sem akkora kincs, mint a finneknél. Alázatos munka és tisztelet övezi

Zöld arany érzelmi árfolyamon
Az első finnországi éjszakánkat Tamperében töltöttük, rokonoknál. Tampere nem túl népes, de hatalmas kiterjedésű, erdőkkel teli város. Elsétáltunk egyik erdős parkjába, a kezünkben megcsörgettünk néhány szem mogyorót, és másodperceken belül előbújtak a mókusok. A közelünkbe lopóztak, először gyanúsan körbeszaglásztak, majd elkezdtek a tenyerünkből enni. A növények és az állatok általam sosem látott és érzett harmóniában álltak a sétáló városi emberekkel. Sehol egy cigarettacsikk, egy letört faág…
Ekkor még úgy gondoltam, hogy ez csak azért van így, mert városon vagyunk. És mert – akárcsak otthon – városon elkényeztetik a természetet, falvakon pedig úgy élnek együtt vele, hogy sokaknál a tiszteletet a hanyag megszokás váltja fel, és túlkapásaikkal leginkább csak kihasználják az állatokat, növényeket.
A finneknél a tiszteletet nem váltotta fel a hanyag megszokás. Nem szedik ágastól a gyümölcsöt, nem égetik fel a határt, nem vágják ész nélkül a fákat. Ha látszólag durván avatkoznak be valamibe, akkor annak jó oka van.
Az első házigazdánk birtokán más látvány fogadott, mint amilyenre fényképek alapján számítottunk: egy bő hektáron tarvágást végzett a háza közelében, naponta több utánfutónyi fát szállítottak el tőle. Kicsit távolabb, majdnem ugyanakkora területen, ugyancsak letarolta az erdőt. A látvány szörnyű volt, de a magyarázat megnyugtatott: „Kétezer csemetét ültettünk el itt, hetven év múlva értékes erdő áll majd ezen a helyen, amelyet ismét le lehet tarolni. Valakinek nagy bevételt fog jelenteni” – mondta. Ekkor döbbentem rá, mennyire eltorzítja a mi értékrendünket a fakitermeléshez való otthoni viszonyulás. Ha azzal kell együtt élnünk, hogy boldog, boldogtalan lopja az erdőt, akkor természetbarátként a letarolt erdő látványa elborzaszt. Holott ez teljesen normális: kivágom az erdőt, újraerdősítem, visszanő, megismétlem a körforgást. Mint a veteménynél, csak a ciklus nem egyéves, hanem több évtizedes. Nem rettegnünk kellene, csupán gondolnunk a jövőre és a pillanatnyi helyett a hosszú távú érdekre, haszonra.

Gépesített, de kétkezi munka
Akárcsak a mezőgazdaságban, az erdei munkában is mindenki a számára elérhető legmagasabb technológiára törekszik. Az erdei fakitermeléstől a fa otthoni megmunkálásáig minden egyes munkafázist a lehető legbiztonságosabb körülmények között végeztünk. Ha egy szerszám, alkatrész meghibásodott, az újrahasznosítandó hulladék közé került, senki sem próbálkozik azzal, hogy újrafesti, százezredszer megfeni, kiegyenesíti stb. Nem hasogathattam fát acélbetétes csizma viselése nélkül, nem használhattam a körfűrészt kesztyű, védőszemüveg és füldugó nélkül. El sem mertem mondani, hogy otthon előfordul, hogy nagy meleg esetén néha strandpapucsban végezzük ezt a munkát a tyúkudvaron… S abban sem vagyok biztos, hogy otthon a kisvállalkozók megkövetelik a védőfelszerelést.
Ami nagyon meglepett, bár valahol talán jogos: annyira komolyan gondolják a nemek közti egyenlőséget, hogy az erdei munkában sem tesznek különbséget. A páromnak ugyanúgy kellett rakásba hánynia a háromméteresre vágott rönköket, mint nekem. Soha nem mondták neki, hogy csak a könnyebbekkel foglalkozzon.
Egyébként a második házigazdánk kft.-t vezet, de ő is ugyanúgy kiveszi a részét a fizikai munkából. „Nem főnök akarok lenni, hanem vezető. A munkásaimtól csak akkor várhatok minőségi munkát, ha magam is azt végzek” – fejtegette. És a másik dolog, amit fejtegetett: „Légy annyira lusta, amennyire csak lehetsz. De hatékony!” És itt bujkál egy másik lényeges különbség a finn és a magyar között: azt gondolnánk, hogy a finn lassú munkás, holott nem, csak világos számára, hogy a túlbuzgóság legalább annyira ártalmas lehet, mint a tunyaság. Ők tényleg kétszer meggondolják, mielőtt cselekszenek. És amíg nekik futja a legjobb szerszámokra, gépekre, sőt ezek mellett akár drága külföldi nyaralásokra is, addig el is hiszem, hogy nekik van igazuk.

Kovács Hont Imre