El a szekerekkel!

Azt mondják, hogy a nagyáruházak bevásárlókocsijai okosan vannak kitalálva, mert nemcsak a gyermeket lehet beleültetni, hogy el ne pilledjen a fölösleges dolgok beszerzésének fáradtságos műveletében, hanem egyenesen buzdítanak arra, hogy telerakjuk őket. Azt hiszem, csaknem mindegyikünk beleesik ebbe a csapdába, még akkor is, ha tulajdonképpen kerülni szeretné, még akkor is, ha tudatosan próbál tudatos vásárlóvá fejlődni. (Például vásárlócédulát használ, és próbál az azon szereplő árucikkekre szorítkozni – de az az igazság, ilyen cetlit nem túl sűrűn látok a szekértologató kezekben.) Nos, családommal együtt az óriáskosarakkal szembeni fenntartásaink miatt mindeddig előszeretettel vásároltunk az egyik nagyobbacska csíkszeredai áruházban, amelyben a vevő nemcsak taszigálós szekérkét, hanem kisebb méretű, húzható kosarat is választhatott az árubeszerzéshez. De egyik napról a másikra eltűntek a kék kerekes kosarak. Gondoltuk, nem fogadjuk el ilyen egyszerűen az üzletpolitikai döntést. Nem vettük igénybe a bevásárlókocsit, hanem csak azt vásároltuk meg, ami a kezünkben elfért. A pénztárnál szóvá tettük a dolgot, s hogy nyomatékot adjunk az óhajnak, kértük a panaszkönyvet. Mint kiderült, panaszkönyv nincs, csak panaszláda. Papír is járt volna hozzá, de az éppen nem volt, így egy noteszlappal oldottam meg a dolgot. Vagyis a „kérjük vissza a kék kosarakat” megjegyzést, természetesen aláírva, belegyömöszöltem a panaszládába, amely tele volt olvasatlan cédulákkal. Következő alkalommal – megfigyeltem, hogy többedmagunkkal szintén szekérke nélkül vásárolva – jeleztük a pénztárnál, hogy még mindig nem ürítették ki a dobozt. Két hét múlva ismét arra jártunk: ekkorra már eltűnt – megcsonkítottan hagyva a helyet – a panaszláda is. S valahogy nem vagyok biztos benne, hogy ezt most tekinthetem-e biztató jelnek, vagy jobb, ha egy áruházzal odébb próbálkozom…

Daczó Katalin