Egyszer az állatmenhelyen is voltam

20

Tudtam, hogy nem kutyakiállításra, a házi kedvencek játszóterére megyek, nem voltak tehát hiú ábrándjaim, nem számítottam fényes szőrű, vidám tekintető kutyákra, amikor jó pár hónappal ezelőtt a csíkszeredai állatmenhelyre indultam. A városi környezetet elhagyva, az útszélén, elhagyatott területek mellett haladtam tovább – elég zord hangulatú a megyeközpontnak ez a kijárata, kissé el is bizonytalanodtam: biztos, hogy erre kell menni? De aztán a távolban meghallottam a kutyák ugatását.
Az első benyomás nem volt biztató: a kennelekben kettesével, négyesével tartott kutyák ugráltak és hangosan ugattak, némelyik két lábra állva rázta a rácsot, közvetlenül a bejárati kapu mögött három nagyobb testű kutya védte a területét. Kutyaszeretet ide vagy oda, egyáltalán nem tűntek barátságosnak. Toporogtam, jobbra-balra nyújtottam a nyakam, a kerítés fölött próbáltam meg a menhelyre bekukucskálni. Vártam. Sehol senki, egy gondozó sem.
„Visszafordulok” – gondoltam, aztán mégsem. Inkább álldogáltam még, hátha csak jön valaki, aki megnyugtatja a kutyákat és végre csend lesz. Az állatmenhelyen soha nincs csend, ezt ma már tudom.
Aztán a távolban feltűnt egy nő, a kutyák halkabbra fogták az ugatást.
– Gyere be – mondta, és kinyitotta a kaput, a háta mögött három nagy testű kutya állt. – Ne félj, hangosak ugyan, de nem bántanak.
– Nehéz hozzátok bejutni.
– Igen, kevesen vagyunk, a hátsó kenneleknél voltam, későre vettelek észre. Megmutatom, hol vannak a kutyakölykök, gondolom, inkább velük szeretnél foglalkozni.
– Igen, az jó lesz.
Négy gyönyörű, barna szőrű, játékos kiskutyához vezetett a nő. Lehajoltam hozzájuk, összevissza nyaltak, az egyik a nadrágom szárát, a másik a karomat cibálta. Egy órán keresztül játszottunk, és közben megszűnt körülöttünk a világ minden gondja, szomorúsága. Ezért megérte várni. „Jó, hogy nem fordultam vissza” – gondoltam magamban.

Pál Bíborka

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.