Egyiptomi intermezzo

Szűk évtized után járok újra Egyiptomban, és nem tudom megállni, hogy ne szóljak röviden róla. Első látogatásomról, a váratlanul felbukkanó piramisok különleges hatásáról, a valódi időutazásról, pontosabban a „megállt az idő” érzésének döbbenetes megtapasztalásáról, amit az idézett elő, hogy hirtelen a múlt század közepén készült filmek világába csöppentem, ami semmiben sem különbözött az előbbitől, mert változatlanul megidézte mindazt, amit addig múltként kezeltem, az arab világ sajátos hangulatáról és sok egyébről már írtam A bölcsesség kezdete című könyvemben. Akkor igazándiból Istent keresni indultam, amire apám eltávozása és egy épp aktuális ajánlat szerencsés egybeesése késztetett. Akkor ez az afrikai ország mint a Sinai-félsziget aktuális tulajdonosa és a keresztények egy sajátos csoportjának, a koptoknak otthont adó hely jelent meg. Természetesen örültem, hogy a világ hét csodája közül az egyetlen megmaradtat megnézhetem, ám akkoriban a fáraók öröksége még nem jelentett különösebb vonzerőt számomra.

A Szfinx

Azóta sokat változott a hozzáállásom. Ahogy egyre többet jártam a nagyvilágban, egyre gyakrabban jutott eszembe, hogy talán mégis érdemes lenne közelebbről szemrevételezni ennek az országnak ősi maradványait, amelyek a könyvek illusztrációi alapján nem vonzottak különösebben, hisz a piramisok is egészen mást jelentettek a valóságban, mint amit a fotók sugalltak. Mint ahogyan a migráció nagyon aktuális jelensége is sokat nyomott a latban. Végül a fagyos körmeit korán, túl korán mutogató tél szépen alátámasztotta döntésem helyességét, hogy még ebben az évben ellátogassak ebbe a furcsa világba.
Mivel igen élénken élt emlékezetemben első ittlétem, a két élmény, illetve a két világ összehasonlítása szinte elkerülhetetlen. Mert két különböző világba csöppentem, annak ellenére, hogy a folytonossága és lényegében az azonossága ugyanolyan nyilvánvaló. Ez ugyanolyan ellentmondásos, mint ennek az országnak szinte minden jelensége. Nem szándékozom és nem tisztem a politikai, gazdasági és társadalmi változásainak szakavatott elemzése, erre nem vagyok sem hivatott, sem eléggé felkészült, ellenben annyira szembetűnő azonosságok és különbségek vannak így 9 év távlatából, hogy azokról bátran merek mesélni, mert úgy gondolom, hogy érdemes foglalkozni velük.
Egyiptom a külső szemlélőnek egyszerre rengeteget fejlődött és visszafejlődött. Hogy mindkét megállapítás igaz, és hogy mindkettőnek az értelmezése is ellentmondásos, az még jobban bonyolítja a helyzetet.

Gizahi piramisok

Sosem felejtem el, mikor 2008-ban a határátkelőhöz érkeztünk. Megállították az autóbuszt, előbb nem engedtek kiszállni, majd mégis kiparancsoltak, és egy nagy hodályszerű helyen várakoztunk. Nem volt egyetlen ülőhely sem, nem mehettünk semerre és nem tudtuk, meddig tart ez az állapot. Közben az autóbuszt vizsgálták, zord, gépfegyveres, fehér vászonruhás őrök szaladgáltak és kiabáltak. Aztán átengedték a buszt, minket meg egy bódéhoz tereltek ahol egyenként beütötték a vízumot az útlevelünkbe, majd egyenest az autóbuszba kellett fölszállnunk. Többször hangsúlyozta az idegenvezető – a mienk meg a helyi is, hisz a harmadik világ országaiban mindig kísér a helyi iroda embere –, hogy ne fotózzunk. Különösen ne embereket, és végképp ne rendőröket. Miután úgy tűnt, hogy már elhagytuk a határövezetet, az egyik elkattintotta a gépét. Azonnal fegyveres rendőrök ugrottak a busz elé. Feltódultak egyenesen a fotózó delikvenshez és kikapták kezéből a gépet, majd csak azért adták vissza, hogy mutassa meg a képeket. Kitöröltették az inkriminált felvételeket, majd leszidták az idegenvezetőket, és csak azután távoztak, még mindig idegesen és félelemkeltőn hadonászva. Megszeppenve és nem kevés rossz érzéssel nyugtáztuk akkor az incidenst.
Ezúttal repülővel érkeztünk Kairóba. Szinte azonnal előbukkantak a bőröndjeink is a futószalagon. Várt a több millió Mohamed egyike és kis lehúzós képek formájában kiosztogatta a vízumokat, amelyet mi ragasztottunk az útlevelünkbe. Aztán az útlevélvizsgálathoz sorakoztunk, gépen ellenőrizték az okmányt, beütötték a pecsétet és már mentünk a buszhoz.
Kairó utcáiról eltűntek a szanaszét heverő olajos pléhhordók, amelyeket először annyit kerülgettünk, a Rejtő Jenő-s múlt századi trópusi öltözetű izgága katonákkal együtt. Helyüket fekete nadrágba és pulóverbe bújtatott, eléggé blazírtnak tűnő rendőrök vették át. Persze, lehet, hogy ez a téli öltözetük, a fehér meg a nyári volt (akkor szeptemberben jártam itt), a modorbeli különbség azonban marad, és valós, mint az is, hogy mindenhol ott vannak.
Mohamed barátunk is egészen más, mint egykori vezetőnk. Látszólag kedves, de valójában arrogáns, ellentmondást vagy kényelmetlen kérdést nem tűrő, magát eléggé könnyen elragadtató pasas. Folyékonyan töri a magyart, mint ahogyan egykor ugyanilyen folyékonyan törte a románt az akkori idegenvezetőnk, aki legalább elismerte, hogy vannak még hiányosságai, és végig nagyon udvarias volt. A mostani tele van önbizalommal és azzal a meggyőződéssel, hogy remekül és érthetően adja elő a tudnivalókat. Téved.
Nem változott az árusok modora. A bazár az bazár most is, itt is, és mindenhol. De valahogy levegősebb lett a kairói nagy bazár. És bazárosabb minden üzlet: a legelegánsabb márkaboltokban vagy csak utánzataikban (ki tudja?) is lehet alkudni. Mert van egy ár, aztán nekem – és csak nekem – ad mondjuk húsz százalék kedvezményt, mert most ilyen nap van, mert tetszem vagy csak úgy. És ha akkor még lefelé kerekítem az összeget – rám hagyja. Különben ez még Kínában is így működött.

Luxori templom

Mindenfelé nagyon éberen őrködnek a rend (?) vagy valami felett. Talán leginkább minket, turistákat óvnak, vagy tőlünk óvják magukat, vagy mindenkit mindenkitől: elég nehéz eldönteni. Tény, hogy minden látványosságnál rendszeres ellenőrzés van. Táskák átvilágítása vagy legalább egy belekukkantás. És minden éles szerszámtól nagyon izgatottak lesznek. Az én pici bicskámtól is, amelyet a gizahi piramisoknál fedeztek föl a táskámban, mert én megfeledkeztem róla (mint évekkel ezelőtt a Vatikánban is). De aztán odaadták Mohamednek, aki nemsokára visszacsúsztatta a táskám zsebébe.
A szállodák személyzete is valahogy más lett. Kevésbé szolgálatkészek, a recepcióknál már-már figyelmetlenek, és egyszerűen nem ismerik el azt a valóságot, amely nekik kényelmetlen. A kairói szállodánkban állítólag ingyenes wi-fi volt a szobákban. Megkaptuk a kódot, kapcsolódtunk, néhány percet működött a messenger, aztán ennyi. Szóltunk a recepción, adtak másik kódot: kapcsolódtunk, semmi. Megint recepció. Biztosít, hogy kell várni fél órát, aztán majd működik. Semmi. Másnap: ugyanez. Most Hurghadaban szintén. És körülbelül ugyanez a helyzet mással is. Mindenük van – csak nem működik.

Albert Ildikó