Egy újévi jótanács…

93

Nem tudom, miért, de ma, az új év első napjaiban az alábbi történet jutott eszembe. Egy ateista eltévedt a hegyekben. Ráesteledett. Ahogy botorkálva kereste a helyes utat, egy óvatlan pillanatban leesett egy kiálló kőszirtről. Esés közben utolsó lélekjelenlétével még hirtelen megkapaszkodott egy fa ágába. Most ott himbálódzott ég és föld között, fölötte a szikrázó csillagos égbolt, alatta pedig a feneketlen mélység. Tudva azt, hogy nem sokáig bírják a karjai, végső kétségbeesésében így kiáltott fel: – „Isten!” Csend. – „Isten!” – sikoltott fel még egyszer, „ha vagy, akkor ments meg, s én megígérem neked, hogy hinni fogok benned, sőt másokat is a hitre térítek!” Újfent nagy csend. Majd hirtelen egy olyan erős hang dörgött bele az éjszakába, hogy emberünk azt hitte, menten szörnyethal: – „Mindenki ezt mondja, ha bajban van!” – „Nem, Isten, nem” – kiáltotta az ateista –, én nem vagyok olyan, mint a többiek! Én már elkezdtem hinni, hát nem látod? Szóltam hozzád, sőt hallom is a hangodat. Ments meg csak, s meglátod, életem végéig hirdetni fogom létezésedet!” – „Jól van”, szólt Isten, megmentelek. Engedd el az ágat!” – „Engedjem el az ágat?” – gúnyolódott az ateista. – „Hát bolond vagyok én?!” …
Mielőtt a történetet befejezném, mert érdekes a vége!, hadd mondjam el: ez az ateista akár egy hívő ember is lehetne. Vele is megtörténhetett volna az eset. És tegyük kezünket a szívünkre, melyikünk engedné el az ágat?…
Az elmúlt esztendőben nemegyszer kellett erre a történetre gondolnom. A mai társadalomban ugyanis egyre inkább lesz úrrá az érzés: „szabadesésben” leledzünk. Régi, megszokott biztos pontok, „ágak” tűnedeznek el a minket körülvevő világból, sőt magából az Egyházból is: a szent iránti tisztelet, a mindenkire egyformán kötelező isteni parancsok, a tiszta barátságok, a normális emberi kapcsolatok, az egymás iránti kölcsönös tisztelet és bizalom, a lojalitás, a civilizált viselkedés, egyszerűen az emberi szó…
Miközben új óriásinak tűnő problémák is jelentkeznek: az egyre puskaporosabb politikai helyzet, az embertelen pénzközpontúság, a bizonytalan munkahely, az elégtelennek érzett betegbiztosítás, az egyre fogyó nyugdíj, a látszólag hiányzó utánunk jövő nemzedék, a megoldatlannak tűnő menekültügy, az egyre növekvő kriminalitás és csökkenő közbiztonság…
Természetes hát, hogy aggódunk, félünk, és kikivánkozik belőlünk a kérdés: Merre tart a világ 2018-ban? Ki mutatja meg nekünk az utat, ki vagy mi ad nekünk biztos fogódzópontokat?
Először is: szerintem a félelem erre nem alkalmas!
A középkor legnagyobb teológusa, Aquinói Szent Tamás (1225–1274) egyszer az embernek a világmindenség színpadán betöltött szerepe felől kérdezve ezeket mondta: „Ha Isten a földet és az egész világmindenséget nem tartaná állandóan a tenyerén, akkor az visszahullna abba a semmibe, amelyből teremtetett, elveszítené létének alapjait. Talán innen is ered az, hogy még az ateisták is szájukra veszik Isten nevét, ha rosszul megy a soruk, ha szükségükből nem találják a kiutat. Határhelyzetekben, katasztrófák idején, betegségben és szenvedések idején az úgynevezett hagyományos keresztények is mélyebben kezdenek el gondolkodni életük értelmén. És akkor megtörténhet, hogy hirtelen előttük is fölsejlenek a nagyobb összefüggések. Korábbi idők bölcsessége ezt így fejezte ki: nem a jólét, nem is a teli has vagy a gondtalanság, hanem a szükség tanít meg a legjobban imádkozni.”
Ezért is van az, hogy vallási fundamentalisták (sarlatánoknak neveztük őket régen) különböző, szerintük küszöbön álló eseményekkel riogatják az embereket. A félelmet használják fel arra, hogy megtérítsék, azaz: vallásukba, felekezetükbe vagy szektájukba tereljék az embereket. Egyre csak a büntető Istenről beszélnek, aki hetedíziglen is megbosszulja a rajta esett csorbát, mert botorul azt hiszik, hogy ha az ember Istentől nem fél, akkor letért a helyes útról. Ilyen büntető, kiszámíthatatlan, bosszúszomjas, irántunk érdektelen „istenben” azonban nemcsak hogy az ateisták, de mi sem hiszünk.
Hát milyen a mi Istenünk? Karácsonykor hallhattuk: a mi Istenünk annyira szeret bennünket, hogy emberré lett. Meg akarja osztani velünk az életet a bölcsőtől egészen a sírig. Sőt, azon túl is! Ő nem azt akarja, hogy féljünk tőle, hanem azt, hogy viszontszeressük Őt. Ő nem azt akarja, hogy rettegjünk Tőle, hanem, hogy bízzunk benne!
És itt kanyarodok vissza a történet végéhez…
Emberünknek mégiscsak volt annyi ereje, hogy egész éjszaka ég és föld között megkapaszkodjék az ágba. Ujjai már meggémberedtek, melle zihált, minden porcikája fájt… És amikor már azt hitte, hogy itt a vég, pirkadni kezdett. Ő pedig a gyér fényben lefelé nézett, hogy lássa, milyen mély az alatta tátongó szakadék. És ahogyan még jobban kinyította a szemét, nem akart hinni annak, amit látott: a lábától mindössze két méterre egy kiálló kis kőpadka volt, amelyen – ha az Úr felszólítását követve elengedte volna magát – nyugodtan földet érhetett volna…
Másodszor: az egyedüli fogódzó pont a bizalom!
Ha tehát minden idegszálunkkal különböző „ágakba” kapaszkodunk, az Úr nem tud minket megmenteni. Csak azokat tudja megmenteni, akik akarják, hogy az Úr megmentse őket! Ez az akarat pedig a bizalomból forrásozik. Az Úr ugyanis ad nekünk erőt, de mindig csak annyit, amennyit kérünk Tőle. Mindig csak bizalmunk mértékében!
Lehet, sőt biztos, hogy ez az új esztendő is tartogat majd számunkra is nehéz órákat, szomorú perceket, fájdalmas napokat.
Lehet, sőt biztos, hogy egyszer-egyszer mi is úgy érezzük majd magunkat, hogy az utolsó szalmaszálba (vagy a történetünknél maradba: faágba) kapaszkodunk, amely bármely pillanatban letörhet…
Legyünk viszont meggyőződve arról, hogy az Úr keze mindig alattunk feszül.
Nem enged a semmibe hullani minket!
Csak bízzunk benne rendületlenül!
Ezt a határtalan nagy bizalmat kéri az új év minden napjára – minden Híve, minden Olvasója és a maga számára is – szeretettel, Imre atya.

Ft. dr. Tempfli Imre stuttgarti plébános

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.