Egy csepp

Alig egy hét választ el a víz világnapjától. Az ENSZ 1993-ban március 22-ét jelölte ki a víz világnapja dátumaként, azzal a céllal, hogy gondolkodásunk középpontjába kerüljön a Föld édesvízkészlete, amely nem kifogyhatatlan, s sajnos a világ szinte minden állóvize, folyója szennyezett. Mivel a jelen és főleg a jövő múlik azon, hogyan gazdálkodunk a természet ezen elemével, e jeles nap minden évben más és más nézőpontból hívja fel figyelmünket a víz alapvető szerepére. Ha nincs víz, nincs élet. Ilyen egyszerű ez. Éppen ezért 2017-ben a világnap szlogenje a „Szennyvizek? Tiszta vizet!” lett.
A Wikipédia adatai szerint a víztisztítás legkorábbi megjelenése az egyiptomi és római közösségben figyelhető meg, ahol már ismerték a csatornázást, amellyel igyekeztek megoldani a felhalmozódott szennyvíz elvezetését és elhelyezését is. A folyóvizeket, amelyek mentén a nagyvárosok kialakultak, és aminek köszönhetően a folyók szennyezetté váltak, ún. parti tisztítással igyekeztek megszűrni. Ennek lényege, hogy a szennyvíz zavarosságát a lebegő szennyeződések eltávolításával próbálták megoldani. Erre a célra szűrőket és rácsokat használtak és beépítették a folyóba történő befolyásnál, mind pedig azt megelőzően valahol a csatornaszakaszban. A kezdeti időkben az jelentette a komolyabb áttörést a tisztításban, hogy a szennyvizet már nemcsak megszűrték és átemelték, hanem előülepítést is végeztek. Később az első világháború előtt és azt követően is ülepítő medencéket hoztak létre.
A ma használt technológia is hasonló elven működik, azonban jóval fejlettebb. A mechanikai tisztítást követően kis-, illetve nagyterhelésű eleveniszapos tisztítási technológiát működtetnek, jellemzően nitrogén- és foszforeltávolítással. Az eleveniszapos medencékben többféle baktérium segítségével tisztítják a szennyvizet. A keletkező szennyvíziszapot víztelenítés és féléves tárolás után a mezőgazdaság hasznosítja, így az értékes tápanyagok a talajba kerülnek. A megfelelően megtisztított szennyvíz végül természetes vizeinkbe kerül vissza.
A fenti leírás azonban szinte kizárólag a városi lakosság szennyvizére vonatkozik, és ott sem mindenkiére, hiszen a város egyes részein és a falvak többségében csak most épült ki vagy bővült a csatornahálózat, amelyre egyelőre nemigen akaródzik csatlakozni az embereknek. Éppen ezért szervezett kerekasztal-beszélgetést a tegnap a regionális vízszolgáltató, hogy arra biztassa a polgármestereket, győzzék meg a lakosságot a csatlakozásról. Mert hiába az unió pénzén kiépült új és drága rendszer, ha azt nem használják. Így a fenntartása, üzemeltetése is költségesebb, arról nem is beszélve, hogy a környezet szennyezésén aligha segítettek.
De valljuk be, ilyen esetekben fafejű a székely. Eddig is jól megvolt az emésztőgödörrel, s most ássa fel az udvarát, mert azt mondják hirtelen, hogy így környezettudatosabb. Úgy gondolja, ami a kapuján belül történik, ahhoz másnak nem sok köze van. S lehet, még csatlakozna is, csak épp nem teheti, mert nincs pénze, vagy épp ezer más fontosabb dologra költené.
A tegnapi megbeszélésen a résztvevők egyetértettek abban, hogy nem a büntetés a cél. De azért hangsúlyozták: a törvény előírja a szennyvízrendszerre való csatlakozást ott, ahol a közműrendszerhez hozzáfér a fogyasztó. A környezetőrség 2000–4000 lejre bírságolhatja a nem csatlakozókat, továbbá a szennyvíz szippantással történő elszállítása tilos ott, ahol működő csatornahálózat van – ezt szórólapokra is írták, s hamarosan el is juttatják a fogyasztókhoz. Hogy a burkolt fenyegetés mennyire lesz hatásos, nem tudom, de azt feltételezem, hogy előbb vagy utóbb megváltozik az uniós pályázatokhoz való hozzáállás, ha az effajta kötelességeket ró a lakosságra, akkor is, ha a cél létkérdés.

Háromszéki Eszter