De ki vigyáz a pedagógusokra?

Közeleg az év vége, sűrűsödnek a feladatok, nyúzottabbak a gyerekek, egyre kaotikusabbak a „fenti” elvárások, és eközben a pedagógusok… Mi van velük? – kérdezhetik. Egyáltalán mi lehet velük, azok után, hogy alig dolgoznak napi pár órát (sic!) és ott a hosszú vakációjuk (sic!)?
Mégis fáradt, szürke arcú, közönyös, unott, ingerlékeny, elkeseredett, bizonytalan, szomorú pedagógusokat is látok magam körül, nap mint nap. Nem is keveset. Tőlünk nyugatabbra nem szitokszó ilyenkor a kiégésről, a burnout-szindrómáról beszélni, sőt kell és lehet. Nem luxus kiégés elleni módszereket ajánlani, kínálni az iskolákban dolgozó szakembereknek, hanem kell és lehet. Itthon? Itthon még nem igazán jött divatba ez a „nyugati hóbort”, pedig máshol évtizedek óta tudják, felmérésekkel igazolják, hogy bizony-bizony a kiégés komoly veszély az emberekkel dolgozó szakmákban (egészségügyben, segítő szakmákban dolgozók, pedagógusok, szociális gondozók stb.), amelynek hatására csökken a munka minősége, és nő az egyén veszélyeztetettsége különböző betegségekre, alkoholizmusra stb. Bizonyos vizsgálatok szerint a pedagógusok legalább 30 százaléka él át komoly, tartós feszültséget a munkája során, 40 százalékuk szorong, majdnem 30 százalék számolhat be szomatikus (testi) panaszokról. Hazai adatokat nem találtam, de nem lepődnék meg, ha néhány százalékponttal akár magasabbak is lennének ezek a mutatók.
Itt mifelénk valahogy magára marad a pedagógus, oldja meg a bajait, ahogy tudja. A bajok pedig majdnem törvényszerűen megjelenhetnek, egyszerűen a szakma sajátosságai miatt. Amit a burnout okaiként felsorol a pszichológia (gyakori krízishelyzetek, mindennapos érzelmi igénybevétel, pozitív visszajelzések és megerősítések hiánya, alacsony jövedelem, adminisztratív terhek, a határok túl rugalmas kezelése stb.), nálunk mintha mind egy szálig kipipálható lenne, akár naponta is. Mert a pedagógusi munka mifelénk valóban jó nagy adag stresszel jár, ami egy idő után kezd olyan tüneteket produkálni, mint a szakmai elégedettség, biztonság gyengülése, az iskolai helyzetekhez való negatív viszonyulás, a tehetetlenség érzése, düh, szorongás, és így tovább, a szerencsésebbek elkezdenek a túlélésre játszani (akárcsak a gyerekek zöme iskoláinkban), a még szerencsésebbeknek sikerül pályát módosítaniuk. Ha nem, a testi bajok is jöhetnek csőstül, a kezdeti kis „gyomoridegtől” el a vérnyomás- és komoly gyomorproblémákig, alvászavarokig akár.
A rendszer egyelőre nem törődik ezzel. Még egy tanfelügyelőtől nem hallottam, egyetlen módszertani körön sem, egyetlen miniszteri megnyilvánulásból sem, hogy márpedig ezzel a jelenséggel foglalkozni kell, támogatni fogják a szakmai kiégést megelőző tréningeket, és segítenek a javulásban.
Viszont mi, székelyföldi pedagógusok sem nagyon törődünk magunkkal. Gyakran vannak irreális hiedelmeink a munkánkról. Például azt képzeljük, a mi dolgunk, hogy bemenjünk az órára, és „leadjuk” az anyagot, ha bármi ezt megzavarja (például a befogadó, azaz maga a gyerek), akkor máris problémaként érzékeljük a helyzetet, „mi az, hogy nem hagyják a dolgomat végezni”? Gyakran nem adunk időt magunknak, a diákoknak, hogy megismerjük egymást, megtanuljuk egymás nyelvét, kialakuljon a tiszteletet, a közös munka feltétele. Mert egyből általában nem megy, ha pedig kudarcként, problémaként élünk meg minden apró rendbontást, minden gyereket, aki valamiért kilóg a sorból, akkor csak elindítjuk magunkat a burnout felé. Cinikus, ironikus megjegyzést hallottam a minap: vannak pedagógusok, akiknek legnagyobb ellensége a gyermek… Na igen, ez már kemény burnout!
Másik sajátos jelenség mifelénk a pedagógus magánya. Akárcsak a gladiátor, egyedül megy be naponta az arénába (higgyék el, kezdőként gyakran ilyen érzés lehet belépni az órára), miközben a legtöbb intézményben nem alakult ki annak a kultúrája, hogy a tapasztaltabbak ráérzéssel támogassák az újoncot (nem kioktatásra gondolok!). Sok helyütt egyenesen szégyen bevallani, hogy valami nem megy. És gyakran meg sem fordul a fejünkben, hogy teljesen természetes, ha elakadunk a munkában, ahogy az is, hogy segítséget kérünk.
Nehogy elfelejtsem a tantervet, amit – ha lehet, ha nem – követni kell, az ellenőrzéseket, amikor irreális állapotot próbálunk bemutatni, a félelmet a tanfelügyelőktől, a rengeteg értelmetlen papírmunkát, amit kötelező elvégezni, ha a pedagógus előre akar haladni a ranglétrán. A társadalmi megbecsültség hiányát, a szakma presztízsének csökkenését már nem is taglalom. Stressz, stressz, stressz. Bár Selye János szerint ez maga az élet sója, azért a sok só – mint tudjuk – egészségtelen…
Pedig van segítség! Az önismereti munka, a különböző csoportos technikák (világhírű magyar orvos, Bálint Mihály pszichoanalitikus nevéhez fűződik például a nemzetközi szinten egyik legismertebb módszer a kiégés megelőzésére, az ún. Bálint-csoport), a gyakori esetmegbeszélések tényleg sokat segítenek, és ez az egyetlen út, amellyel a pályán maradva kicselezhető a burnout. Várom, nagyon várom, hogy mikor lesz központi jelentőségű mifelénk is az iskolai mentálhigiéné! Szerintem Önök is szívesebben látnának elégedett, tettre kész, mosolygó, dinamikus, kiegyensúlyozott, nyitott pedagógusokat gyerekeik körében. Nem igaz?

Asztalos Ágnes