Csontváry-képek Erdélyben 6. Napnyugták, éjszakák

A csíkszeredai Csontváry-kiállítás 25 000. látogatója a marosvásárhelyi Egyed-Zsigmond család jelen levő három generációjának tagjai közül került ki, akit Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója köszöntött kedden délelőtt. A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria és a Csíki Székely Múzeum közötti hagyományosan jó szakmai együttműködés eredményeként 48 alkotás látható 5 teremben, 300 négyzetméter alapterületen. Tárlatvezető sorozatunkban a kiállítás kurátora, Bellák Gábor művészettörténész elemzi a képeket.

“A látóképességünk e földön csak a napkeltére s -lementére van berendezve, ahol az ultraviola színektől már csodálattal vagyunk eltelve, más világrészekben más színekkel találkozunk, más gyönyörűségeket élvezünk.” Csontváry mindig nagyon fontosnak tartotta, hogy képeinek helyszínét és elkészülésük idejét pontosan megnevezze. A délelőtti, délutáni, esti, éjszakai s egyéb jelölések mellett gyakran találkozunk a mesterséges fényforrások megnevezésével is. Tájképein belül különösen jelentős csoportot képeznek az alkonyati, éjszakai képek. Ezek azok a művek, amelyeken egyrészt a természet legszíngazdagabb jelenségeit, a változatos színekben izzó naplementéket jelenítette meg, illetve az éjszakai tájak, helyszínek legváltozatosabb formában megvilágított képeit örökítette meg.

Vihar a nagy Hortobágyon, 1903; olaj, vászon, 58 × 116,5 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz.: 93.23 T

Vihar a nagy Hortobágyon, 1903; olaj, vászon, 58 × 116,5 cm,
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz.: 93.23 T

Csontváry életművében talán a hortobágyi kép keletkezéstörténete dokumentálható a legpontosabban. 1903 júniusában levelet írt Haranghy György fotóművésznek, akinek a Hortobágyról készített fotóit és mozgóképeit 1902 nyarán mutatták be a budapesti Uránia Magyar Tudományos Színházban. Haranghytól ilyen kérdésekre várt választ: „Mi a főmotívum a H. pusztán? az ég, a naplemente vagy -kelte? az égen a viharos felhőzet vagy a puszta föld? Mi adja meg a hangulatot? a távolban lévő állati foltok, vagy a közelben levők? bikák, lovak vagy száguldó csikósok? Van-e ott helyiség egy kb. 150-100 centiméter arányú vászon megfestésére? mely idő a legalkalmasabb egy hű kép megfestésére? Végül egy hónapi tartózkodás a pusztában lehetséges-e?” A fotóművész válaszát nem ismerjük, de az bizonyos, hogy Csontváry még 1903-ban megfestette hortobágyi képét, s egyes motívumok megjelenítésében Haranghy fotóit is alapul vette. A művész pazarul megfestett viharos tájképen jelenítette meg a magyar puszta emblematikus motívumait: a szürkemarhákat, a kilenclyukú hidat, a csikósokak, a gémeskutakat és egy komondort. Mindezeket lenyűgöző, végtelen távlatú tájba illesztette, olyan természeti környezetbe, ahol szinte egyidejűleg van nappal és alkonyat. A kép bal oldala világos, nappali színekben fürdik, középen a komoran feketéllő ég vihart sejtet, míg a jobb szélen már az alkony tüzes színeit látjuk. Igazi napút-festmény, hiszen a különböző napszakok eltérő fényviszonyai teljesen természetes módon ötvöződnek egybe a képen.

A Keleti pályaudvar éjjel, 1902; olaj, vászon, 44 × 65 cm, Herman Ottó Múzeum, Miskolc, ltsz.: P 77.65

A Keleti pályaudvar éjjel, 1902; olaj, vászon, 44 × 65 cm,
Herman Ottó Múzeum, Miskolc, ltsz.: P 77.65

Az éjszakai pályaudvart ábrázoló kép bizonyos szempontból még Csontváry „régi” stílusához tartozik. A nagyon közeli előtér, az onnan hátralendülő kompozíció, az erős rövidülések még az első taorminai képekre emlékeztetnek. Ezt a fajta dinamikus komponálást 1902 körül váltja föl a már a nagy kompozícióira jellemző széles, panorámaszerű látványszerkesztés. Mi sem mutatja jobban, hogy Csontvárynak milyen fontosak voltak ezek az esti, éjjeli, villanyvilágításban megörökített táj- és városképek, mint az, hogy ezeket a műveket mindegyik kiállításán bemutatta, sőt 1910-es, Berlinbe tervezett kiállításának katalógusában még részletesebb, a világítás technikájára, jellegére vonatkozó címekkel is kiegészítette őket. Ugyanakkor az is jellemző valamennyi éjszakai képére, hogy az ezüstös villanyfényben fürdő részletek mellett mindig felbukkannak – ha csak egy apró motívum erejéig is – az otthonosság érzetét keltő vöröses, meleg fények. Ezek a fények itt, a képen a jobb oldali főépület emeleti ablakaiban tűnnek föl.
A festmény legbravúrosabb része az előtéri út kidolgozása. Sárgás, zöldes, kékes, lendületesen ívelt fénysávok jelzik az út ívét. Az épület melletti lámpák hideg, kékes fénye pedig szinte minden egyes négyzetcentiméteren más és más színhatásokat kelt életre.