Csontváry-képek Erdélyben – 5. Arcok és pillantások

Csontváry Kosztka Tivadar által festett arckép díszíti jelenleg a csíkszeredai Mikó-vár homlokzatát, hirdetve, hogy itt látogatható még augusztus 20-ig az egyik legnépszerűbb magyar művész alkotásaiból válogatott kiállítás. S a szó nemes értelmében vett ’válogatott’ képek láthatók, a művész munkásságának keresztmetszetét adva. A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria és a Csíki Székely Múzeum együttműködése révén létrejött kiállítás képeit bemutató sorozatunkban Bellák Gábor művészettörténész ismerteti Csontváry portréfestészetét.

Csontváry nem volt portréfestő. A kiállításaira saját maga által beválogatott képek között sem találunk mást, mint a müncheni szénrajztanulmányokat, rendszerint Tíz rajz a müncheni iskolából gyűjtőcím alatt, illetve a Marokkói tanítót. Ez utóbbit 1908-ban Egy marokkói ember címen állította ki, de ezt is azzal a megjegyzéssel, hogy „tanulmány”. Érthető, hogy a Csontváry által oly szenvedélyesen keresett napút-problematikának nincs a portréfestészetre alkalmazható vetülete. Emberi figurákat „portrészerűen” a középpontba állító kompozíciói egytől egyig az életmű korai, még a nagy motívum keresése előtti periódusából valók. Az egyetlen kivétel a Marokkói tanító, amelynek éppen ezért különös jelentősége van. Csontvárynak az arcképfestészettől való távolságtartására jellemző, hogy sem az önarcképeit, sem az olyan igéző erejű képét, mint az Öreg halász, soha nem állította ki.

Almát hámozó öregasszony, 1894; olaj, vászon, 126 × 41 cm, Janus Pannonius Múzeum, Pécs, ltsz.: 83.46

Almát hámozó öregasszony, 1894; olaj, vászon, 126 × 41 cm,
Janus Pannonius Múzeum, Pécs, ltsz.: 83.46

Az 1894-es esztendő volt az egyik legtermékenyebb Csontváry munkásságában. Ekkor kezdte rendszeres festői tanulmányait, s bár már a korábbi években is próbálkozott az olajfestéssel, az eddigi ismereteink szerint 1894-ben négy olajképet festett, s ekkor készültek rendkívül szuggesztív széntanulmányai is. Ugyanakkor azt is kimondhatjuk, hogy 1894 az arcképek éve Csontváry festészetében. Valamennyi 1894-ből ismert munkája fejtanulmány vagy portré. Az Almát hámozó öregasszony címen ismert munkája gácsi kosztot adó házvezetőnőjét, Prazsenkánét ábrázolja. A festmény minden bizonnyal még a müncheni tanulmányok előtt készülhetett Gácson. Ugyanezt az asszonyt Csontváry egy másik portrén is megörökítette, fölfelé tekintő, szinte imádkozó pózban.
A kép különösen keskeny, 3:1 arányú formátuma éppen akkoriban, az 1890-es években vált divatossá a szecesszió hatására. Rippl-Rónai József, sőt az idős Lotz Károly életművében is ezekben az években jelentek meg ezek a szokatlan arányú kompozíciók, amelyek természetesen mind női portrék. Bár sokan gyakorlatlanságot látnak benne, a kompozíciónak ez a néző felé lejtő fura nézőpontja a legeredetibb vonása. Egyszerre látjuk szemből és felülről a nyilván nagyon közelről ábrázolt figurát, s ennek következménye, hogy úgy tűnik, mintha az almák lecsúsznának az asszony öléből. Pedig Csontváry nem tesz mást, mint ami a később kiforrott művészi hitvallásának is a lényege: egyszerre akar mindent megmutatni, a látvány teljességét lehetőleg a színskála teljességével egészítve ki.

Önarckép, 1896–1902; olaj, vászon, 67 × 39,5 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz.: 7572

Önarckép, 1896–1902; olaj, vászon, 67 × 39,5 cm,
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz.: 7572

Bár Csontváry számos figurális kompozícióján felbukkan az a kalapos, szakállas figura, akiben a művészre ismerünk, klasszikus művészönarcképet, ahol a festő alkotómunka közben örökítené meg önmagát, csupán egyet ismerünk. A kép minden bizonnyal még Gácson készülhetett. A szűk helyiség, a kicsi ablak, a kilátás a szomszédos ház tetejére mind arra utalnak, hogy nem a budapesti, IV. emeleti tágas műteremben járunk. Csontváry ünnepélyes polgári öltözéket visel, kalapot, éppen úgy, ahogyan Lakos Alfréd róla készült rajzain. Mindez pontosan azt fejezi ki, hogy a művész számára a munka, vagyis mindaz, ami a polgári lét alapja, tartalma és értelme, tulajdonképpen a teremtő alkotással azonos.
A kompozíció egyik sugárzó középpontját Csontváry szuggesztív pillantása, fürkésző kék szeme adja. Annyira erős vizslató tekintete, hogy szinte el is tereli a figyelmet egy nagyon lényeges mozzanatról. Nevezetesen arról, hogy mit is csinál a művész? Rajzol vagy fest? Mivel a kép tükör segítségével készült (Lakos Alfréd rajzán látjuk, hogy Csontváry jobbkezes volt), úgy mondanánk helyesen, hogy baljában festőpalettát tart és színes festékbe mártott ecseteket. Jobb kezében azonban nem ecset vagy ceruza van, hanem rövidre kopott kréta vagy rajzszén. Rajzol tehát, de a rajzfelület mégsem fehér papírlap vagy vászon, hanem egy színes sík. A sárga és kék közötti színátmenetekben játszó üres festővásznat aligha lehet másként értelmezni, mint úgy, hogy valójában olyan fehér felület, amelyen a műterem sárgás falának reflexei jelennek meg. Csontváry szándékosan nem a fehér festővásznat jelenítette meg. A színekben játszó fehér vászonnal azokat a rendkívüli színészlelési képességeit kívánta demonstrálni, melyek révén a legkifinomultabb színhatásokat is képes érzékelni még az üres fehér felületen is.
Ha a képi jelenet logikájából indulunk ki, akkor az alapján feltételezhető, hogy Csontváry előbb megrajzolta az önarcképét a vászonra (ahogyan a rajzoló kezén is látjuk), s utólag festette csak ki színekkel.