Csontváry-képek Erdélyben 4. – Hegyek és vizek

Még egy hónapig látogatható a Csíki Székely Múzeum Csontváry-tárlata. A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria és a Csíki Székely Múzeum közötti hagyományosan jó szakmai együttműködésnek köszönhetően 48 alkotás látható 5 teremben, 300 négyzetméter alapterületen. Tárlatvezető sorozatunkban a képeket a kiállítás kurátora, Bellák Gábor művészettörténész elemzi.

Csontváry tájképfestészetének te­matikus értelemben három fő motívumcsoportja különíthető el. Városok és épületek, vízesések és tengerparti helyszínek, valamint hegyvidéki képek. Természetesen ezek olykor átfedhetik egymást, hiszen számos épületábrázolása tájképi környezetben jelenik meg, hegyek tövében, vizek partján. Az azonban bizonyos, hogy Csontváry szinte a romantikus festők csodálatával rajongott mindenért, amiben a nagyság erejét és dimenzióit fedezte föl. Ilyenek voltak számára a hegyek, a vulkánok, a vízesések és nem utolsósorban a tenger. A Nagy Tarpatak völgye életének meghatározó természeti élménye volt, az erről készült képét pedig a három legfontosabb alkotása között említette. Utolsó festményén, a Tengerparti sétalovagláson pedig éppen ennek a két ősmotívumnak, a tengernek és a hegyként magasodó szikláknak a megbonthatatlan és tökéletes harmóniáját formálta meg.

Tavasznyílás Mostarban, 1903; olaj, vászon, 69 x 91 cm, Janus Pannonius Múzeum, Pécs, ltsz.: 79.1

Tavasznyílás Mostarban, 1903; olaj, vászon, 69 x 91 cm, Janus Pannonius Múzeum, Pécs, ltsz.: 79.1

A mostari virágzó kertekről készült festmény hasonló felfogású, mint a Selmecbánya látképét ábrázoló kompozíció. Szorosan összepréselt, színes, mozaikszerű elemekből épül föl a város képe, amelynek az előtérben tevékenykedő mezei munkások kölcsönöznek különös, bukolikus hangulatot.
Bizonyos, hogy Csontváry a város lehető legpontosabb és leghitelesebb képét akarta visszaadni. Már eleve avval a kitűzött céllal utazott ugyanis délre, hogy Mostarba el kell jutnia, s hogy ott a hidat és a tavaszi „virágzó kerteket” kell megfestenie. Meglehetősen különös ez a szokatlanul konkrét témamegjelölés, hiszen a virágzó gyümölcsfák látványáért senki nem kelne útra. Csontváry azonban pont itt és pont ezt akarta megfesteni, s ennek csak egy magyarázata lehet: Látnia kellett olyan képeket a vidékről, amelyek felcsigázták az érdeklődését. Akárcsak a jajcei képek esetében, itt is a budapesti Uránia Tudományos Színház Boszniáról szóló előadása, a Keleti Svájcz lehetett a fő inspiráló forrás még 1902 decemberében.
A két mostari kép a város két legfontosabb nézetét dolgozza fel: a délit a híddal és a nyugatit a virágzó barackfákkal, a város templomaival és a háttérben magasló Velež-hegység lenyűgöző platójával. Ezzel a két festménnyel sikerült a várost teljesen, minden részletében, csaknem teljesen objektíven felmérnie és lefestenie.
Valami naiv számbavétel igényét érezzük itt. Hogy minden meglegyen, s minden rajta legyen a képeken, és ne vonja el semmi a néző figyelmét a táj és a város részleteiről.

Római híd Mostarban, 1903; olaj, vászon, 92 x 185 cm, Janus Pannonius Múzeum, Pécs, ltsz.: 68.49

Római híd Mostarban, 1903; olaj, vászon, 92 x 185 cm, Janus Pannonius Múzeum, Pécs, ltsz.: 68.49

A mostari hidat ábrázoló kép a cédrus-képek mellett a Csontváry-életmű legismertebb alkotása és egyik emblémája. Tán azért is válhatott ilyen ikonikus képpé, mert a modern művészeten iskolázott tekintet a városka építőkockaként megfestett egyszerű házaiban egyből fölfedezhette a kubizmus játékosságát, a kontúrok, körvonalak hullámzásában a szecesszió ornamentalizmusát, a kékeszöldes színvilágban pedig valami sejtelmes szimbolizmust is érezhetett. Jól tanítható, jól elemezhető kép, melyen a századforduló sokféle stílusának hatása megfigyelhető. Minden olyan konkrét benne, a házak, a sziklák, a vizek, mint egy leltárjegyzékben, de a képet összességében mégis egyfajta mesebeli báj lengi be, mert a hídon átvonuló, alig észrevehető figurákon kívül néptelen és üres az egész város. Olyan, mintha egy képzeletbeli óriás dobálta volna egymásra a játékházakat, s aztán úgy hagyta volna az egészet, egymás hegyén-hátán, gazdátlanul. Üres város, amelybe most kezd visszaszivárogni az élet. Az az élet, amelynek a leglélegzetelállítóbb jele a híd megfoghatatlan tükörképe a folyó smaragdzöld vizében. Ez a motívum, ez az utánozhatatlanul megfestett színjáték a festő rendkívül kifinomult látásának a bizonyítéka. Ez az, ami él és valóban mozogni látszik a kép mozdulatlannak ható, kihalt terében.

Csontváry így emlékezik balkáni utazására: „A nyarat Selmecbányán töltöttem; a város megfestése után a budapesti keleti pályaudvar éjjeli világítása kötötte le figyelmemet, azután Bosznia-Hercegovinát kellett elővennem. Mosztárban a római hidat a smaragd színű Neretvával, a virágos kerteket pedig tavasszal…” Az emlékezés egy belső parancsról szól: „…kellett elővennem” – írja, s biztos, hogy Budapesten látott valamit, ami 1903 tavaszán Bosznia-Hercegovinába indította. Ez pedig az a fotókkal és filmekkel illusztrált tudományos előadás volt az Uránia Tudományos Színházban 1902 végén, amely Keleti Svájcz címen mutatta be ezt a vidéket.
A festmény fő motívuma a római hídként ismert, 16. századi híd, a balkáni oszmán–török építészet egyik legjelentősebb emléke. Pontosabban csak volt emléke. A smaragd színű Neretva folyón emelkedő, mintegy húsz méter magas építmény a közelmúlt délszláv háborújának lett áldozata. Az 1993. november 8-án felrobbantott hidat 2004-re állították helyre.