Csíkszentgyörgy, 1884. december 15.

29

Ma van a székely festőiskola egyik kiemelkedő alakja, Márton Ferenc grafikus-, festő-, díszítő- és szobrászművész születésének évfordulója. „Emlékpillanatra” kéri fel Márton Ferenc tisztelőit Szabó András dizájner, muzeológus. 

Márton Ferenc a műtermében

Amikor Czikó Gergely nyug. magyartanár-iskolaigazgatóval Csíkszentgyörgyön befejeztük a művész emlékszobájának berendezését, azt hittem… aztán – megvallom, életemben nem első esetben –, megállapítottam: ez a tévhit.
Különben akkoriban éppen azon gondolkodtam, hogy történelmünk során nem egy alkalom kapcsán került egymással köztudati ellentét-párhuzamba egy-egy helyi, vidéki vagy országos jelentőségű, ma nagynak nevezett személyiség. Közülük csak egyetlenegy alkalommal került az áldott emlékezet-rózsakertbe a rivális pár békés (nézetet valló) tagja, máskor mindig a harcos fél talált előbb helyet a közszimpátia befogadó, magasztaló, s főleg görcsös emlékezettartásának kegyeiben.
Nem sorjázom a párhuzampéldákat, csak kettőt említek: az egyiknek kizárólag reformkorbeli, a másiknak reformkor-huszadik századi alakpáros szereplői vannak, akiket korszakkapcsolatuk, valamint szülőhely-azonosságuk miatt említek az egyikük születés-évfordulóján.
Gróf Széchenyi István „polihisztor, író, politikus és reformer volt, aki munkásságával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy hazánk maga mögött tudja hagyni a feudalizmus elmaradottságát”. Legnagyobb politikai ellenfele nevezte így: „a legnagyobb magyar”. Ez az ellenfél nem volt más, mint Kossuth Lajos, a „nemzeti függetlenségért, a rendi kiváltságok felszámolásáért s a polgári szabadságjogok biztosításáért vívott 19. századi küzdelem egyik legnagyobb alakja, a magyar szabadságharc szellemi vezére.”
Csíkszentgyörgy egyik nagy szülötte Gál Sándor, „az 1848–49-es forradalom és szabadságharc honvéd vezérőrnagya. A szabadságharc leverése után a magyar emigráció aktív tagja, és 1860-ban alapító tagja az olaszországi magyar légiónak. Az itáliai politikai csatározások során azonban eltávolodott a magyar emigrációtól, összetűzésbe került Kossuth Lajossal, majd ezek után a Nápolyi Királyság mellé állt […].”
A község másik nagy szülötte Márton Ferenc grafikus-, festő-, díszítő- és szobrászművész.


Mindkét páros esetében a köztudat áldott emlékezet-rózsakertje elsőként a hőst(!) fogadta be – a harcost, a küzdőt, az elvszerűt, azt, aki állandó jelleggel magára veszi mindnyájunk búját-baját, lelki fájdalmát, aki értünk harcolt akkor is, ha fogalma sem volt, hogy valaha mi leszünk-e… Aztán az emlékezet-rózsakert egy kicsiny sarkába befogadásra került az eredményesen cselekvő, a szorgalmas tevékeny, az alkotó, a teremtő személyiség is – ki fejlődőképes civilizációt vagy művészi értéket hagyott a maga nyomában.
Március 15-én Gál Sándor szobrát megkoszorúzzák, mellette szavalatok és politikai beszédek hangzanak el, és én pedig, aki mindezt papírra vetettem, keresem azt a dátumot, amely alkalommal Márton Ferenc emlékhelyére is kivonulhatnánk, virágcsokrot vihetnénk, s leróhatnánk kegyeletünket a nyomorúságosan élő, alkotómunkájába belepusztult személyének emléke előtt. Ebben kereshető fennebb említett tévhitem oka is, mert az emlékszoba készen van…
*
Ma, születésének 133. évfordulóján emlékpillanatra kérem fel Márton Ferenc cikkolvasó tisztelőit!

 

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.