Csíki zsidók a Monarchia hadseregében

Egy kedves olvasó hívta fel a figyelmünket A magyar hadviselt zsidók aranyalbuma az 1914–1918-as háború emlékére című, 1941-ben megjelent kiadványra, amely néhány csíkszeredai, gyergyószentmiklósi és gyimesi első világháborút járt izraelita katona adatait is tartalmazza. Ennek kapcsán gondoltunk arra, hogy felvillantjuk, akárcsak korábban a magyar-örményekét, a székelyföldi zsidóság jelenlétét a Monarchia hadseregében. Köztük volt például a százhúsz éve született és harmincöt évvel ezelőtt elhunyt, sokak által ismert csíkszeredai orvos, dr. Adler Miklós, de eljutunk általuk cári ezredeshez és Lenin-közeli tiszthez is.

Ackermann Sándor (Salamon), dr. Adler Miklós, Popper Izidor, Salamon Áron és Schulz Benő – ez az öt név szerepel Csíkszeredából A magyar hadviselt zsidók aranyalbumában. Egy főhadnagy, egy hadnagy, egy szakaszvezető, egy tizedes és egy gyalogos. Ez a felsorolás azt mutatja, hogy a névsor nem teljes, hiszen tudunk olyan zsidó áldozatról, aki hiányzik a kötetből.

Schulz, a főhadnagy
A főhadnagyról, Schulz (máshol Schultz) Benőről keveset tudunk: a nevezett kötet szerint a fakereskedő 1914 augusztusában vonult be a 25. gyalogezredhez és 1918 novemberében szerelt le. Orosz és szerb harctéren volt századparancsnok. Kormányzói dicsérő elismerés Koronás Bronz Érdemérme (br. Signum Laudis), II. osztályú Ezüst Vitézségi Érem és Károly Csapatkereszt tulajdonosa.
Eddig a lexikális adatok, de alakját, életét, családját biztosan érdemes lenne jobban megismerni. Mi a 88 éves csíkszeredai László Klárától, dr. Adler Miklós neveltlányától érdeklődtünk róluk. Ő, amint mondta, a bácsit nem ismerte, csak Schulznét, aki az illegális kommunista mozgalomban talán még letartóztatva is volt…
Schulznét az 1930-as évek elején Csíkszeredában tevékenykedő Bányai (Baumgarten) László is ismerte, sőt náluk lakott albérletben, így 1980-ban megjelent visszaemlékezéseiben (Válaszúton) fel is idézi Schulzékat némileg ellent is mondva az 1941-es könyv adatainak: „A csíki munkásmozgalomról szólva nem mulaszthatom el megemlékezni háziasszonyomról, aki minden akciónkban támogatónk volt. Ráchel néni még diáklányként a század elején kapcsolódott be bátyja révén az oroszországi forradalmi mozgalomba, s ott részt vett röpcézésekben is. Emigráns bátyjáról tudta, hogy Plehanov titkára. 1914 elején a fiatal Ráchel tüdőbajt kapott, s tölgyesi rokonaihoz jött hegyi levegőt szívni. Kitört az első világháború. Az internálástól csak úgy szabadult meg, hogy férjhez ment egy favállalati tisztviselőhöz.” Bányai szerint Schulzné bátyja Leninnel együtt menekült Svájcba, majd az Októberi Forradalom után a szovjet diplomáciában tevékenykedett.
1940 novemberében, a magyar bevonulás után a Csík vármegyei zsidók egy csoportját erőszakkal kitoloncolták az országból. Köztük volt Schultz Benő fakereskedő és felesége, Popper Izidor és családja, valamint Hochfelder Árpád fakereskedő, Schultzék veje, felesége és hétéves fia is. Tibori Szabó Zoltán adataiból tudjuk (Csík vármegye zsidósága a betelepüléstől a megsemmisítésig. I–III.), hogy Schultzék lánya 1909-ben született Gyergyótölgyesen, így elképzelhető, hogy Bányai adatai tévesek. (Az is megállapítható ugyanakkor, hogy mindkét kiadványt – az 1941-est és az 1980-ast is meghatározta a napi politika.)
„Shultz Benő és felesége a csodával határos módon menekült meg – írta Tibori Szabó Zoltán. – Visszatértek a magyar zónába, s bujdostak a környéken. (…) Ezt követően megpróbálták rávenni a határőrséget és a rendőrséget, hogy az eltűntek nyomába induljon. Miután ez eredménytelennek bizonyult, s minden jel arra mutatott, hogy családtagjait a határ túlsó oldalán valóban őrizetbe vették, Schultz Benőné mindent megpróbált megmozgatni annak érdekében, hogy lányát és családját visszahozza.” Így az illegális kommunista ekkor Slachta Margittól és Pál Gábor politikustól kért és kapott segítséget. Hogy végül Schultzék mikor és hol hunytak el, 1944-ben deportálták őket vagy sem, nem sikerült kiderítenem.

Dr. Adler, a hadnagy
Dr. Adler Miklós 1895-ben Csíkszeredában született és a római katolikus gimnázium első izraelita vallású tanulója volt. 1912-ben érettségizett. Az első háborúba orvostanhallgatóként hívták be. Az Erdélyi ezredek a világháborúban című kötet szerint „1915. ápr.-ban vonult be Székelyudvarhelyre a 82. közös gy. ezr.–hez. 1915. aug. 28-án a 14. Menetzászlóaljjal az olasz harctérre került. Itt különböző tábori kórházakban teljesített szolgálatot. Később mint egészségügyi járőrvezető számos ütközetben vett részt. 1918. nov. 30-án szerelt le Budapesten.” Dr. Adler Miklós szolgálatával kiérdemelte a Koronás Arany Érdemkeresztet a vitézségi érem szalagján, valamint a Károly csapatkeresztet.
László Klára, Adler doktor neveltlánya jó néhány első világháborús felvételt őriz (a fiatal Adler lovon, máshol egészségügyi karszalaggal egy idegen városban, s végül egy hadikórházban, nem sokkal a leszerelése előtt), de arra nem emlékszik, hogy az orvos első világháborús történeteket mesélt volna. A zsidóüldözés, a deportálás, az Adler család hét tagjának auswitzi halála, dr. Adler Miklós sikeres szökése a koncentrációs táborból mindent felülírt.

Egy kis kitérő
Klári néni viszont két másik nem zsidó rokon emlékét idézte fel a háború kapcsán. Édesapja, a korán elhunyt dr. Popbaldi Aurel szintén orvostanhallgatóként volt a szerb fronton. – Nagyon rossz emlékeket őrzött, maga a lakosság is rossz, kegyetlen volt. Megtörtént az, hogy a nők a lakásukra csalogatták a magyar tiszteket és ott leszúrták. A szerbek tele bosszúvággyal… – mondta.
Klári néni apósa, László Péter Zsögödből vonult be saját lovával huszárnak a háborúba. Fogságba esett és Vlagyivosztokban volt hat évig, ott ismerte meg a feleségét.
– Anyósom, Sztaniszlava Szavics a vámhivatalnál dolgozott, és akkor került Vlagyivosztokba, amikor menekítették a hivatalt Szentpétervárról. Már ott összeházasodtak, s úgy jöttek haza. Szegény nem tudta, hová jön. Azt mondta, hogy ő biztos fog tudni itt is beszélni, mert tud öt-hat nyelvet. Csak éppen a székelyek nem tudtak… Igaz, apósom beszélt oroszul, mert megtanult a fogságban, de a férjem nem tanult meg. Az anyósom apja ezredes volt a cári hadseregben. A testvére tiszt volt, a szemük láttára lőtték meg a vörösök. Később pedig, 1944-ben, amikor az oroszok bejöttek, anyósom tolmácsolt a megyeházán…

Ackermann szakaszvezető
Ackermann Sándor vasgyárigazgató 1915 januárjában vonult be a 11-dik honvéd gyalogezredhez és 1918. novemberében szerelt le. Az orosz harctéren volt géppuskairányzó és megsebesült. Kitüntetései: I. osz­tályú Ezüst Vitézségi Érem, Ká­roly csapatkereszt, Sebesültek Érme.
– Ackermannt nagyon jól ismertem. Ő volt a hitközség elnöke 1944 után – emlékezik László Klára. – Ők kimentek Izraelbe. Azóta nem tudok róluk. A vasgyára a mostani vasúti felüljáró környékén volt, de úgy tudom, már semmi nincs meg belőle.
Popper, a tizedes civilben fakereskedő, négy évet töltött hadifogságban, Salamon Áron szintén fakereskedő, egyéves önkéntes gyalogos, hadiüzemben dolgozott, derült ki a többször is idézett kötetből, amelyből az áldozatok hiányoztak.

A temetőben
A csíkszeredai zsidó temetőben viszont több hősi síremléket is találtunk. A sírkövek felirata szerint Fischer Frigyes, a 29. honvéd gyalogezred hadnagya 1916. november 8-án halt hősi halált, Magyar Hermann (civilben bordélyház-tulajdonos) a 82. gyalogezred tagjaként esett el 1916-ban, Grünwald Dezső orvostanhallgatóként fejezte be életét 1917-ben. Már nincs élő, aki róluk mesélne, csak Fischer Frigyesről maradt fenn néhány elégikus sor:
„[…] Nyolc honvéd között fenyőlombokkal letakart kocsi halad. Lépésben mennek a lovak s lehorgasztott fejjel kísérik a bakák. Ott, a domb alatt megállnak, valami igazítanivaló akad egy hámon. A daloló csoportból leszalad egy gyerek, még útközben is a nótára szedve nehéz bakancsos lábait.
– Hó, hahó! Mi van azon a kocsin, testvér? Az egyik kísérő honvéd feltekint. Olyan furcsa az arca, vagy talán csak a holdvilág teszi oly sápadttá? A hangja is színtelen, mintha a faharang szólna a torkából.
– Csendesen pajtás! Halottat viszünk!
Odafagy a nóta a nyitott ajakhoz, önkéntelenül tiszteleg a fiú s halkított hangon kérdi tovább:
– Kicsoda szegény?
– Fischer Frigyes zászlós úr. Néhány nap előtt tüdőlövést kapott, s ma a segélyhelyen a leggondosabb ápolás mellett is belehalt szegény. Most temetni visszük Csíkszeredára… […] A gyászos menet továbbhalad. Fenn a dombon elhal a nóta – s mintha kísérőnek menne –, úszik az estben, az után a fenyőlombos kocsi után, amelyben holtan fekszik szegény zászlós úr s mosolygó ajakkal hallgatja, mint annyiszor jobb időben, amikor egy feslő bimbó, tizenhét éves kis leány játszotta neki zongorán: »Ellőtték a jobb karomat«”… (Csíki Lapok, 1917. szeptember 8.)

Daczó Katalin