Búcsú attól az Európától

20

Szobájában tornyosuló könyvei közül választotta ki gróf Nádasdy Borbála legújabb kötetét olvasásra, az olvasmányélményt megosztva olvasóinkkal is Simó Márton.

Mindig van egy mintegy harmincöt-negyven könyvből álló kupac a szobámban, amelyek egymásra rakódnak az évközben eltelt hetekben-hónapokban. A karácsonyi ünnepkör biztatott annyi reménnyel, hogy a következő esztendőbe valamivel kisebb könyvhalommal jutok át. Időnként átforgatom a köteteket, vannak viszonylag „idős” darabok köztük, s vannak „protekciós” címek is, amelyeket valamilyen okból kifolyólag kiemelek, előre hozok az olvasás folyamatában. Gyakran maga a szerző – aki barátom, közeli ismerősöm – érdeklődik, hogy tetszett-e a legutóbbi műve, s milyen. A véleménymondás kötelező, hiszen ebben a szűkebb szakmai körben magam is elvárom, jónéven veszem olykor a véleményt. Aztán ott vannak a kötelező olvasmányok, olyan alakuló életművek sark-könyvei, amelyekkel majdhogynem kötelességből ismerkedem, hiszen úgy kellenek, mint a víz meg a levegő. A kedvenc szerzők kiváltságosak, akiknek munkáit – ha nem kapok dedikált példányt –, azonnal kézbe veszem, ahogy sikerült megvásárolni, sőt olykor arra is képes vagyok, hogy külön megrendeljem, ha a közeli könyvesboltokban nem jutok hozzá új könyveikhez. Ilyen szerzőm Nádasdy Borbála is. Évtizedek óta személyesen ismerem, még azokból az időkből, amikor aktív táncpedagógus volt Franciaországban és csak készült megírni kalandos életének rövid történetét. Maga sem hitte volna, hogy íróként hamarosan mennyire népszerű lesz, s újabb és újabb memoárkötetekkel jelentkezik, és múltja átgyűrűzik majd a jelenbe, hogy így szép sorban a kilencvenes évek, s ami utána jött, ami jön, mind-mind megírandó élményanyaggá változzék. Nádasdy Borbála azt sem hitte, hogy ilyen komoly lehetősége lesz majd arra, hogy szóljon a néphez, s szavaira figyeljenek, és megszívleljék mondanivalóját. Hamar népszerűvé lett az egész Kárpát-medencében, és azt sem bánta meg, hogy „művésznévként” a Gróf Nádasdy Borbála formulát használja. A nemesi cím erkölcsi kötelezettségekkel jár. Az írónő ennek az elvárásnak messzemenően eleget tett a kilenc év alatt megjelent hat könyvével.
Az Asszonyszerelem, asszonysors (Méry Ratio Kiadó, 2017) immár azt a legutóbbi időszakot öleli át, amelyet férjével, Jean Poyetonnal Veszprémben és Mencshelyen töltött. A házaspár régi álma teljesült a hazaköltözéssel, egyszerű polgárokként teremtették meg idős korukban azt az életteret, amelyre oly hosszú időn át vágytak. Csakhogy a férj nem sokáig élvezhette a megtalált haza örömét. Az ajánlásban ez áll: Jean emlékére. „Egy év, amit a sors adott – írja Borbála asszony –, hogy Jean itthon berendezkedjen, hogy megkóstolhassa mencshelyi borunkat, hogy jól érezhesse magát ebben az országban, amelyet annyira szeretett. (…) Nekem pedig Jean távozásával életem újabb nehéz időszaka kezdődött. A szomorúság, a fájdalom és a hiány mellett azonban óriási erőt ad, hogy a francia férjem hazakísért, és az volt a kívánsága, hogy magyar földben nyugodjék. (…) Nekem pedig tennem kell a dolgomat, míg szükség van rám…” (Jean egy csodálatos ember volt, csodálatos francia, aki anyanyelvén kívül semmilyen más nyelvet nem beszélt – gyermekkorában a megszállók a némettel fertőzték, s talán ettől vált elutasítóvá minden más nyelv iránt –, de sokszor elbeszélgettünk, és az én hiányos franciatudásom ellenére is tökéletesen megértettük egymást. „Eredeti” székelyes bajuszával, kőrispataki szalmakalapjával illeszkedett a tájhoz. A Székelyföldet is kedvelte. Apósommal – Isten nyugtassa őt is! – kiválóan tudtak szénát gyűjteni, ha épp sor került a látogatás idején erre a munkára, s végigkóstolták az almási pálinkákat, meg a rettenetes csűroldali borokat. – C’est bon! – dicsérte a nedűket Jean. Egyébként ugyanígy képes volt – mondjuk – valamelyik széki bodegában is értekezni Soós Mártonékkal.
Túl a családi és magánéleti vonatkozásokon, Nádasdy Borbála valóban ma is szolgál. Feladatnak tekinti az írást és a gondolatok közvetítését. Igencsak tragikus vonatkozások, amelyekről a Párizstól való búcsúzása alkalmával ír: „Mindig szerettem a hajnali Párizst. Az alig ébredezőt, a zárt boltokat, a biciklivel közlekedőket. A szemétgyűjtő teherautók csikorgó-fékező meg-megállását. Azelőtt arabok ürítettek, lódították a tárolóba a kukásláda tartalmát, a kapu elé dobva a ládát, és füttyentve, hogy az autó mehet tovább. Most már bizony változott a világ. Franciák, akik ezt csinálják. (…) Aztán leültem és megnyugtató színfoltként figyeltem a pázsiton egy kínai csoport szép, csendes tai-chi gyakorlatait, mozdulatait. Ez legalább egy kultúrához tartozik, ha nem is francia. Bámultam, nézelődtem, a templomban gyertyát gyújtottam. A boltok lassan kinyitottak. (…) Valahogy úgy éreztem, hogy mindenkiben van valami ki nem mondott feszültség, félelem. Már nem érzik az emberek otthon magukat. (…) A franciák sokáig azt hitték, és bizonyos fokig volt is benne igazság, hogy ők a világ közepe. Kultúra, földrajzi adottságok. Ez már nincs így. Sőt a világon és a világban folyó sok igazságtalanságnak, ami most színre kerül, ők az oka. Hiába hangoztatják, hogy ők a nagy demokraták, az emberi jogok bajnokai. A világ kitárult, és az ősök bűneiért most, még ha be sem vallják, ők a felelősök. A génjeikben hordják. Nincs olyan politikai párt vagy szociális intézkedés, amely ezt meg tudná oldani.”
Az Asszonyszerelem, asszonysors továbbviszi azt a stílust, azt a közvetlenséget, amelyet a korábbi kötetekben is megszokhattunk. A mű szövete apró mozaikkockákból, ha tetszik tárcanovellákból áll össze, amelyek a legfrissebb élményeket rögzítik, de mindig felbukkannak, rávetítődnek az újdonságokra az évtizedekkel ezelőtti benyomások, illetve azok a tények is, amelyek még az elődök életéből származnak. Ennek egyik szép példája a Nagyapámat rehabilitálják című „képkocka”, amelyben gróf Nádasdy Tamás (1870–1915) sorsát idézi. Egyetlen epizód sem lóg ki, nem üt el a téma fősodrától, s olyan mindvégig, mintha egy csendes délutánon beszélgetnénk, hosszan, kötöttségek nélkül, de mindig visszakanyarodnánk a főáramhoz, amelyben állandó szerepet kap Kelet-Közép-Európa, a Kárpát-medence, a mi életterünk, ahová érdemes, s ahová ma is haza lehet érkezni. Mert még megvan, s a miénk, ezeké a népeké, akikkel hosszú évszázadok óta belakjuk.
Egy szuszra, örömmel olvastam a soron kívül kínálkozó könyvet. Az a benyomásom – az Európa elvesztését feltáró részletek ellenére is –, hogy van még remény: a megmaradt Európa a miénk Pannónia és Erdély tájain. A miénk lehet, ami megmaradt belőle, ha akarjuk, ha van bátorságunk megtartani. És rájöttem arra is, hogy Nádasdy Borbálának van, s lesz még mondanivalója ebben a késő délutánban.
(Átjárt ismét az elmúlás szomorúsága. Épp karácsony szombatján bóklásztam a világhálón, amikor egy furcsán groteszk jelenet terjedt át a valódi világból a virtuális csatornákra. Az egyik legfőbb vezető, kikászálódván az őt szállító márkás szolgálati gépkocsiból, fő-fő vezér társait üdvözlendő, vörös szőnyegen próbálta folytatni az útját. Körülnézett, majd miután belőtte magának az irányt, bizonytalan léptekkel elindult feléjük. Amikor odaérkezett, kezet rázott a rá várakozó – kisebb rangú – vezetőkkel, és közös fotó készült. Távoztában visszafordult és szalutált, majd balra át, és újabb iránykeresés után belépett valamilyen épületbe, ahol fontos ügyekről és a mi sorsunkról is döntenek. Egy munkatársa, vagy talán a testőre kicsit támogatta. Az operatőrök nem voltak kifejezetten rosszindulatúak, de azért a képek által mégiscsak üzentek valamit: a szolgálatban levő Nagy Ember részeg volt… Aztán nemsokára – dolgunk végeztével – mi is erről beszélgetünk a kocsmában egyik barátommal. Vajon a fáradtságtól esett nehezére a haladás? Bizonyára. Egyébként semmi bajunk vagy bántódásunk nem esett az italmérésben, megittuk az üveg bort, s a kolléga határozott léptekkel távozott, s mentem én is haza – a kellemes és meghitt ünnep reményében – határozott léptekkel, a kátyúktól ékes járdán, megfagyott pocsolyák karácsonyi lámpáktól fényes tükrén lépegetve – a közelgő szenteste reményével.)

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.