Bőröndnapló 2. Meglátni és megszeretni Itáliát

Olaszország az örök szerelmem. A meglátni és szerelembe esni klasszikus esete volt. Az olasz csizmáról először édesapámtól hallottam, még egészen pici koromban. Mint ahogyan több évtizeddel később az unokája is már alig néhány évesen a térképet nézegette vele, és az összetéveszthetetlen alakú félszigetet tanulta meg első földrajzi fogalomként. Akkor még nem tudtam, hogy az az a hely, ahova születnem kellett volna. Ezt majd csak szinte egy fél évszázaddal magam mögött fedeztem fel, mikor először jártam ott. De mindig sejtettem.
Olaszországról rengetegen és rengeteget írtak. Hálás téma.
A Római Birodalom utóda – és valóban az. Ráadásul szinte töretlenül követhető a történelem, a társadalom és a művészetek fejlődése az ország minden sarkában. Itt éreztem a leginkább, mit jelent a múlt és a jelen tökéletes összefonódása, az élő eredettörténet, az a történelmi folytonosság, amit mifelénk olyan lelkesen erőltetnek, és amiért mi is gyakran több-kevesebb sikerrel szállunk síkra. Talán ettől áraszt olyan végtelen harmóniát a pezsgése közepette is.


Itt található a világ műemlékeinek több mint 60 százaléka! A tája mesebeli, éghajlata remek: partjait tenger nyaldossa, hatalmas hegyvonulat szeli át teljes hosszában. Ha északról közelítjük meg, a Dolomitokon kell végigmennünk, a hegyvonulat gyomrába megszámlálhatatlan alagutat fúrtak, így nehéz eldönteni, hogy ezek szakítják meg az országutat vagy inkább őket kötik össze az országútrészek. Ameddig a szem ellát: hegyek, völgyek, folyók, sziklaormok, tetejükön egy-egy várrom vagy ódon templom, a kötelező különálló ékes harangtoronnyal, oldalukban régi vagy új templom köré épített aprócska falvak, amelyeket a mi szóhasználatunkkal inkább tanyáknak mondanánk. Ám tökéletesen rendezettek, pedig néha olyan magasan fekszenek, ahol még a madár sem jár. Vajon hogyan közelíthetők meg? Hogyan járnak le onnan az ott élők, ha egyáltalán eljárnak, mert életük szólhat egyszerűen arról, hogy kertjükben zöldség, gyümölcs, udvarukon tyúkok, nyulak, a réteken legelésző juhok, néhány tehén és szökdécselő kecskék vannak, ezeket gondozzák. Középkori templomukban szép szavakkal felüdülnek, fonóikban mesélgetnek, a szokás és az egymásrautaltság békét, megértést teremt. Talán egy megbízottjuk havonta kalandos utat tesz a legközelebbi városba. Vagy szupermarket bújik meg a hegycsúcs túloldalán. Minden lehetséges és az ellenkezője is. Létük a valóra vált mese.
A kereszténység kezdetén itt vetették oroszlánok elé, harcoltatták rabszolgaként vagy feszítették meg az új hit követőit. Ma a kereszténység központja, mert itt uralkodott nemcsak Nero, de Nagy Konstantin is, az első keresztény császár (ha egyáltalán az volt), a vallásszabadság megteremtője (milánói ediktum, 313) elindítva a folyamatot, amely rövidesen (I. Theodosius, 380) államvallássá tette Krisztus igéjét, és a Vatikánig, a független pápai államig vezetett. Itt feszítették keresztre Szent Pétert, és egy rövid avignoni kitérőt leszámítva itt osztja áldását a katolikus egyház szerint a Megváltó földi helytartója.
Olaszország a divat hazája is. Hiába emlegetik és van a köztudatban Párizs – az első és örök szerelem –, attól még az olasz divat, egyáltalán az olasz öltözködési stílus jelenség. Az olasz nők elegánsak, színekben, kiegészítőkben harmonikus a megjelenésük, legtöbbjük sminkje is kifogástalan. A nap bármely szakában. Mint ahogyan a mindennapokban is legtöbbször finom, márkás cuccokban járnak. No, és a férfiak sem maradnak el mögöttük: nemcsak alkatukért, érzelmességükért, szerelemimádatukért, de a kifogástalan külső megjelenésükért válhattak az európai férfiideállá.
E gyönyörűséges ország az őshazája a maffiának, ennek a világon első, mára gyűjtőfogalommá vált szervezett bűnszövetkezetnek, amelynek tagjai a maguk módján még mindig uralkodnak errefelé. Igaz, most már sokkal inkább maffiákról beszélünk, és eszközeik is kifinomultabbak, ha egyáltalán beszélhetünk finomságról bűnözés esetén. Vagyonszerzési és megfélemlítési módszereiket – a kábítószer-kereskedelem, a pénzmosás, a zsarolás, a rablás, a prostitúció, uzsorakölcsön, illegális szerencsejátékok – sikeresen exportálták a világba, és pénzüket nem ritkán legális üzleti tevékenységekbe fektetik. És ha kell, akkor akaratukat egyszerű, de nagyszerű gazdasági módszerekkel kivitelezik. Dél-Olaszországban például, ha a városvezetés valamely akciója nem tetszik, egyszerűen nem hordják el a szemetet, amelyet hatalmas műanyag zsákokban az utcán halmoznak föl. (A szemétgazdálkodás is az ő kezükben van!) Tessék elképzelni mondjuk Nápolyt 35 Celsius-fokos melegben egy hét után!
Az utóbbi időben ez a fölséges csizma a migráció célpontja. Onnan szállt felénk először a vízbefúló menekülő, jobb létet kereső fekete emberek, a süllyedő túlterhelt hajók tragikus története. De már sok évvel ezelőtt is felhívták a figyelmünket, ha valamelyik nagyváros szélén szálltunk meg, hogy óvakodjunk este magunkba kijárni, mert arrafelé van a bevándorlók tanyája, és bizony nem biztonságos nőnek, de másnak sem járni, mert pénzt és szexet egyaránt szívesen potyáznak. Ma már nem kell odáig menni ilyen élményekért: Budapesten is megtapasztaltam a belváros (!) egyik utcájában, ahol eléggé óvatlanul szállodát foglaltam. Olaszország évek óta külföldön munkát kereső honfitársaink egyik legfontosabb célpontja. Ma már kolóniáik is vannak arrafelé. A jelenség azért is érdekes, mert nem is olyan régen ez az elegáns csizma még kibocsátó ország volt, az amerikai kivándorlás arányaiban csak az erdélyi magyarokéval vetekedett, mára pedig az összlakosság 8,3 százaléka (2016-os adat) bevándorló!
Az üdülés kedvelői tengerpartja és szigetei dicséretét zengik, a síparadicsomuk magasztalásával együtt.
Némelyek az olaszok hangosságát szokták emlegetni. Nekem soha nem tűnt föl. Világvárosaik nem zajosabbak a hozzájuk hasonlóknál. Az utca embere pedig sokkal csendesebb, mint a regáti, a spanyol vagy a kínai. Pergő beszédük számomra nem zavaró és elsősorban nem hangos, sokkal inkább temperamentumot, szenvedélyességet érzek ki belőle, mint bármi mást. Ez ugyanolyan, mint a nyugodtság és a lassúság közötti különbség. A nyugodt lassú is, de a lassú nem föltétlenül nyugodt. Valahogy így van ez az olasz beszéddel, meg sok egyébbel. Tessék egyszerűen az olasz filmekre gondolni. Mindent lelkesen, már-már patetikusan csinálnak, és szinte állandóan társas életet élnek. Ezt nem lehet csendben.
Mit írhatnék róla ezek után én? Az ördög állítólag a részletekben rejlik. Meglátjuk…

Albert Ildikó