Sebestyén Péter plébános: Nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk

Negyedszázados papi jubileumát üli ebben a hónapban Ft. Sebestyén Péter szentszéki tanácsos, a marosvásárhelyi Szent Imre herceg plébánia plébánosa. A csíkszépvízi születésű lelkipásztor az évfordulóra, jeles elődei iránti tiszteletből és az olvasók okulására válogatott tanulmányaiból, búcsús beszédeiből, elmélkedéseiből, esszéiből. A csíkszeredai közönség holnap ismerkedhet meg az Ezüstbeszéd című kötet tartalmával és találkozhat a szerzővel a Kájoni János Megyei Könyvtárban szervezett, délután 5 órakor kezdődő találkozón. Az alábbiakban a szó felelősségéről beszélgettünk.

– Ezüstbeszéd című kötete bevezetőjében a szó – legyen az elhangzó vagy leírt szó – felelősségéről, súlyáról fejti ki gondolatait. Arról, hogy a szóval szolgálhatunk, de óriási kárt is tehetünk. Ön elsősorban a szószékről szóló, igét hirdető pap felelősségére utal, de a megállapítás igaz a médiára is. A médiatulajdonosok gyakran nem veszik ezt figyelembe, és mindenféle képzettség és felelősségérzet nélküli munkatársakat alkalmaznak… Hogyan lehet elsajátítani a szó felelősségét, ráébreszteni a szólókat – papokat, médiamunkásokat, politikusokat, közszereplőket – a szó felelősségére?

– A misztikusok, a lelki élet nagyjai, a nagy szentek vagy nagy írástudók a történelem folyamán a szólás felelősségének gyökerét, magját a csendben találták meg: csendet igényel a bölcsesség, az isteni szónak a kiáramlása az emberen keresztül. Tehát, hogy jól és szépen beszélj is, fontos a nyelv művelése, nagyon fontos az általános műveltség, az olvasottság. Ez lelki kenyér, nap nem telhet el úgy egy író ember, egy médiamunkás, szellemi ember életében, hogy pár sort, pár oldalt ne olvasson. De itt kezdődik a másik része a dolognak: mit olvas? És hogyan olvassa? De még az olvasást is előzze meg a csend: Isten mit akar szólni hozzád? A csend termékenyíti meg a beszédet is, s az abból fakadó szavak rögzítését, az írást is. Nem véletlen, hogy a nagy írók, a nagy művek szerzői éveket bíbelődnek egy-két szóval, egy-két fejezettel, amíg az inspiráló lélek, a múzsa megsúgja, hogy most oda csend kell. Hagyjad kiforrni magadban. Van egy ilyen irányzat is a lelki életben, a Szentírás olvasásának az a módja, miután elolvastál egy részt, becsukod a könyvet… Rétegek vannak. Egyszer, hogy mi történt, mit akart az Úr Jézus mondani, no meg, hogy az a helyzet, az a történet mit mond neked, itt és most. Úgy mondták a középkorban a misztikusok: rumináció, kérődzés, azaz ízlelgetni a szót, az isteni szót, hogy itassa át az énedet. A rádiós munka a maga szűk keretével, azzal az öt-hat perccel már eleve esszé jellegű munkát kívánt. Amikor egy-egy adásra készültem, a felkészülés olykor hetekig tartott, s megéreztem, nem mindegy, mit írsz le, s azt hogyan írod le. Ugye, az első könyveim a marosvásárhelyi rádió Hitvilág című műsora keretében elhangzottakból születtek. Nos, az imádságos csend megtermékenyíti az ember lelkét. Jubileumi kötetről lévén szó, ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy én állítsam össze, ugyanis én tudom, mit szeretnék vele közvetíteni, hogy mi mozgat engem, amikor írok, és amikor az élő beszédként elhangzott anyagot is úgy vetem papírra, hogy leírva is olvasmányélmény legyen.

– Tetszett az okfejtése arról, idézve a professzorát, hogy pályája elején legalább öt évig a pap írja le a prédikációját…

– Igen, ezt mi így tanultuk s miután kezdtünk prédikálni, rájöttünk, hogy egyrészt jó, ha a puska ott van kéznél, van mire támaszkodni. Volt olyan kolléga, akinek káplánkorában éppen a plébánosa elcsente élő mise alatt az előkészített papírt, hogy lám, anélkül tudsz-e?… Csak hogy próbára tegye. A leírt szöveg tehát biztonságot ad. Más az élő beszéd, nyilván, kicsit pongyolább, lazább. Ezek a felkészülések az írás ízére is rávezettek egy idő után.

– Könyvét lapozgatva nemcsak hitbuzgalmi írásokat találtam, hanem olyan szövegeket is, amelyek a társadalom egészének működéséről szólnak. Hogyan fogadják az ilyen jellegű beszédeket egy olyan közegben, ahol a pap szolgálatát amolyan szolgáltatásnak tekintik: keresztelő és temető kisiparosnak?

– Azt nem tudom, hogyan fogadják, de azt tudom, hogy aki nyitott lélekkel tudja kihámozni és kihámozza abból az írásból magát az igazságot, az igazság magvát, az magára ismer. Publicisztikáimat azzal a szándékkal írom egyrészt, hogy elmondjam azt is, ami nem fér bele az igehirdetés keretébe. A pap az ő népének, a rábízottaknak a lelki gondozója is, és ezért fontosnak tartom, hogy nyitott szemmel járjak, éljek, és ismerjem mindazt, ami őket foglalkoztatja, legyen az politikai, erkölcsi vagy más vonzatú. S azt papírra is tegyem, rávilágítani az isteni látásmód szemszögét, ugyanis az életünk mindig, főleg a hívő ember élete Isten jelenlété­nek, kegyelmének, segítségének az átvilágító erejéből lesz más. Azért születnek ezek a publicisztikák, hogy felnyissam a szemet egy másik távlatra, tágasabb horizontot adni, ami túlmutat az anyagi, a pillanatnyi, a mostani, a nemzedéki, a kisebbségi szinteken. Másrészt meg az is benne van – s itt volt a kérdés, hogy miként fogadják –, hogy akik megtalálják, magukénak érezve az igazság magvát, örömmel jelzik vissza, hogy végre valaki merte kimondani, leírni. Azt látjuk, hogy a média egyrészt a különféle elköteleződések, szempontok szerint mérlegel, amikor csak eseményekről tudósít, nagyon kevés olyan közjót szolgáló, felvilágosító, nevelő, erkölcsi tartást adó publicisztikát olvashatunk. Vagy nem merünk írni, vagy nincs időnk elmélyülni. Vagy azt mondjuk, hogy ez nem a mi dolgunk, s azzal intézzük el, hogy mondja a pap, mert az ő dolga, azért fizetik. Másrészt pedig ott van a léleknek az a fajta bátorságot adó impulzusa, hogy nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk. Úgy érzem, hogy bármennyire devalválódtak a szavak, de ha a helyükön kezeljük őket, s az igazságot próbáljuk minél árnyaltabban tetten érni, az igazság is helyére kerül. Márpedig a hívő ember számára ez az alapállás, „én vagyok az út, az igazság és az élet” – mondja Jézus. Mindig innen indulok ki. És a végére is ezt akarom kihozni, mert ha hozzáviszonyítjuk, hogy Jézus mit tett volna, mit tanított volna az adott helyzettel kapcsolatosan, azt ma hogyan tenné, akkor máris közelebb kerültünk a magunk igazságához… Ha ezt alkalmaznánk családi kapcsolatainkban, a közösségben, és ha esetleg beépítenénk közösségi döntéseinkbe, másabb eredmények születnének.

– Tehát fontos, hogy legyen szilárd értékrendünk, s ahhoz mérjünk mindent. Gyakran elhangzik, hogy az egyház nem politizál, vagy hogy az egyház ne politizáljon…

– Ezek klisék…

– …holott minden megnyilvánulás, közösség előtt elmondott be­széd vagy leírt szöveg akár politizálásnak is értékelhető. Hol a határ a közösségi szerepvállalás és a politika között?

– Sajnos leszűkítettük a politikát a pártpolitika szűk mezsgyéjére, s ez nem jó. A politika a közjó. A közösségnek felkent vagy választott vezetői segítenek minket a közösség dolgaiban. De attól is közösség vagyunk, hogy köszönünk egymásnak, hogy beszélünk, hogy találkozunk, hogy gondot okoz nekünk, törjük a fejünket, hogy kérdéseink vannak. A közjó, a közösség java az Isten akarata tulajdonképpen, mert Isten a boldogságunkat akarja, s közösségben élünk, nem egyedi az ember, közösséghez tartozik. Ezért mindenkinek felelőssége van a közösség iránt, s a közösség lenti vezetői is éppen olyan felelősséggel tartoznak iránta, mint a magas rangú politikai vezetők. Ennyiben kötelessége politizálni mindenkinek, a maga szintjén…

– A határ hol húzódik?

– A határokat megszabja egyrészt a társadalmi berendezkedés, másrészt a közösség vezetője, lelki irányítója. A pap esetében az a mérvadó, ami az ő közösségét izgatja. Az isteni igazságokat, az alapvető értékeket, a jézusi tanítást ide lehet behatárolni. És ha ezeket sérelem éri, vagy ezek körül valahol probléma jelentkezik, akkor a papnak kötelessége felhívni a figyelmet. Mindezt le lehet bontani rendszerszerű fokozatokra is: ami az erdélyi magyar közösséget érdekli katolikus szempontból, azért a püspök felel, kerületi szinten a főesperes felel, helyi szinten pedig a plébános. De ezen belül óriási szabadsága nyílik mindenkinek, véleménynyilvánítás címén. Ugye, az apostol szerint mi nem hallgathatunk arról, amit látunk és hallunk. Tehát ha úgy érzem, hogy a közösségemnek, amelyben élek – s ez lehet a székelyföldi katolikus magyarok közössége vagy általában a székelyeké, netán az erdélyi magyaroké vagy a hívő embereké – problémát jelent egy jelenség, egy újsághír vagy tévében hallott dolog, akkor úgy érzem, hogy közösségemet segítendő eligazodni, megpróbálom a magam módján ezt a megvilágosodást elősegíteni. Mert a felnőttoktatás is szintén a pap kötelessége, nemcsak óvodások vagy gyermekek oktatása, hogy a hívő ember a hitnek a válaszait a saját életében tudja aktualizálni. Ezért kell a látó emberek, a szellemi emberek felelőssége, hogy segítsék tartani ezt a fáklyát, ezt a gyertyát, amely megmutatja, hol keressük az igazságot. Ugye, aki a tűzhöz közelebb van, az melegszik, s aki Istenhez közelebb érzi, tudja magát – és ezért mindent megteszünk –, annak a problémák is könnyebben megvilágosodnak, s a megoldások is. Az előbb a csendről beszéltem, ezek összefüggnek. Ha úgy érzem, s talán egy kicsi tehetségem is van hozzá, hogy ezt írásban is tudjam közvetíteni, akkor azt ne restelljem megtenni. Akár a másik helyett is, vagy a közösség nevében, mert az egyház tanítása a közösségnek az értékrendszere. Beszédemben, írásomban persze a magánvéleményem is ott van, de közben hívek ezrei, százezrei, akik így gondolkodnak, biztatást, erőt kaphatnak attól, hogy ha én így nyúltam hozzá a témához. Nyilván, ezeket a fékeket magamban is lerendezem, mielőtt papírra vetem gondolataimat. Írásom tehát egyrészt a szakmai szinten kell rendben legyen – lexikonban utánanézek, megkeresem, mások mit írtak róla, mit mond az egyház, a zsinat, vagy milyen nyilatkozatok jelentek meg a témakörben –, tisztáznom kell, mit akarok vele elérni, s akkor lassanként kikerekedik a szöveg, a mondandóm…

– Tehát ha nem is ad konkrét válaszokat, segít kérdéseket feltenni…

– Vagy másképpen más szemszögből fogalmazom meg a kérdéseket, mint ahogy a média lerágott csontként már leírta, elmondta. Gyakran tapasztaltam egyébként, hogy ahol megfogtam a témát, s kicsi időt hagytam, hogy leülepedjék, amit írtak róla, vagy lecsengett pár nap után, és más megvilágítást adtam neki, kaptam a visszajelzéseket: „Na, erre nem gondoltunk!, Milyen jó, hogy írtad!” S ez óriási dolog, mintegy visszaigazolás: „köszönöm, uram, jól tettem, hogy hallgattam erre az impulzusra, amit te bennem súgtál”.

– Kisebbségi létben – s mint kötetében említi egy helyen: kétszeres, nyelvi és vallási kisebbségben – paradox helyzetek alakulnak ki: az egyetemes, nemzetek feletti katolikus egyház a magyarság, a nemzet megmaradásának egyik bástyája. Hogyan egyeztethető össze az egyetemesség és a kisebbségvédelem manapság? Követendő példák ugye bőven vannak az egyházban, ne említsük csak Márton Áron püspök úr személyét…

– Ez nehéz kérdés, mert a nemzetiség az a biológiai adottság, amelyben születtünk. Az önmagában se nem jó, sem rossz. Az adott, van. De úgy is felfoghatjuk, mint egy vad, természetes dolog, amit hívő értelemben be kell oltani. Nemesíteni kell. S a hit ezt teszi. A jó Isten népeket teremtett, s ha igazságtalanság éri népünket, az fáj nekünk. De a nemzetiségi sérelmek, jogsértések nem válthatnak át bosszúba, igazságtalanságba, mert akkor az Úr Jézus tanítását hamisítanánk meg. Ugye, az Úr Jézus is vérei körében hirdette, hogy az ő mennyei atyja minden népet meghívott az üdvösségre. Nem szabad egymásnak ugrasztanunk közösségeket. Sokszor vádolták az egyházat egyrészt azzal, hogy nem eléggé nemzeti, másrészt pedig azzal, hogy nemzeti-radikális. Nos, van egy egyházpolitikai része a kérdésnek, ugyanis a Vatikán államokat néz, és mivel az államok határai nem mindig találnak a nemzetekével – ebből pedig mindenféle, nyilván politikai konfliktus is van –, de mi az Úr Jézus tanítása alapján kell mindent nézzünk. Az egyének szintjén fontosnak tartom, hogy ne ugrassuk egymással szembe a közösségeket. Vannak ilyen témájú írásaim is, amelyekben felhördülök és kimondom, hogy a hitünk és a nemzetiségünk az a két lábunk. Mind a kettő egyformán fontos. Tehát dőreség, meghasonlottság lenne részemről, ha én azt kezdeném bogarászni, hogy én elsősorban keresztény vagyok-e vagy magyar vagyok.

– Egyszerre vagyok mindkettő…

– Mind a kettő vagyok, és a magyarságom átszövi a kereszténységemet, a hitem lélekkel tölti meg a magyarságomat. Isten engem magyarnak, székelynek teremtett és székelységemen keresztül élem meg az egyetemes, katolikus tág hitemet. A baloldali értékrend szerint a nagy szabadság címén kiüresednek az értékeket, sutba kerül a nemzeti érték. Nem erről szól Jézus tanítása, hanem arról, hogy meg kell becsülnöd a saját értékeidet, a saját hagyományaidat, a saját kultúrádat… Attól egyetemes az egyház, hogy megkeresztelte a különböző kultúrákat. Attól, hogy mindenhol ugyanaz Krisztus, ugyanaz a megváltás, még akkor is, ha kulturális különbségek vannak… Az egyetemesség Isten meghívása: minden népet meghív Jézus Krisztus, mindenkit megváltott, mindenkinek örömhír, a maga kultúráján keresztül. És ez nem felsőbbrendűség, nem nemzetellenesség, nem maszatolja el, nem hígítja fel a nemzeti értékeket, hanem a helyén kezeli őket. De ehhez megint csak élni kell a lelkiséget: ne add fel önmagadat, de mégis maradj nyitott, és Jézust, a testvért lássad a másikban is. Ez nem azt jelenti, hogy önfeladással értékeinket sutba dobjuk, hanem azt, hogy a másikat tisztelem, szeretem, elfogadom, ugyanakkor viszont elvárom, hogy ő is ezt tegye.

– Huszonöt év egy pályán hosszú idő, az aktív életkornak mintegy fele. Nagyon érdekes időszakban gyakorolhatta hivatását, közvetlenül a rendszerváltás után…

– Igen, a rendszerváltás után kezdtem, de a régi világi világot is tudatosan átéltem a gyermekkortól kezdve a felnőttkor küszöbéig, a katonaságtól kezdve a kollektív világig, a besúgástól kezdve a félelemig, sorban állásig mindent…

– Mi volt a legszebb, amit megtapasztalt ebben a 25 esztendőben?

– Azt, hogy gyarló emberként mekkora csodákat tud művelni általad az Isten. És azt, hogy miként vezet át téged buktatókon, különböző helyzeteken. Segít megtapasztalni a gyengeségeidet is, de felemel. Óriási tapasztalat, hogy mennyi minden változhat körülötted, benned, honnan indultál, milyenné válsz, és hogy a válaszokat is kezded megtalálni. Megtapasztalod, hogy mi mindenné váltál az által, amit kaptál a faludon, a szüleiden, az egyházadon, egyházközségeden keresztül. S ez annyira sürget, késztet, szinte feszít, hogy elmondjam, továbbadjam a következő nemzedéknek. Valahol a kötet is ezért született. Egyrészt tiszteletből az elődök, a nagy szónokok iránt – pl. Albert atya, Borbély Gábor atya, Szakács Lajos plébános, Hajdó István főesperes iránt, vagy az élő közül Czirják atya, Berszán atya iránt, de említhetném az anyaországi példaképeimet is, akiktől annyi lelki táplálékot kaptunk, szinte dugva. Szavaikon, tettei­ken nőttünk fel, értünk meg és csiszolódott a lelkünk, gyarapodott a szókincsünk. Másrészt pedig azért született a kötet, hogy a következő nemzedéknek is átadhassak egy kis csokorravalót mindabból, amit én kaptam. Tehát ez a kötet hála is, összegzés is. És reménykedés. Alapvetően én nemcsak optimista vagyok – az optimizmus csupán hiten kívüli szempont –, hanem reménnyel telt. A hívőség, az már reménység. Tehát én reménykedő ember vagyok, hogy Isten nemcsak úgy elereszti a világot, hanem kézben tartja, gondját viseli, amit megenged, az a javunkra válhat, és ki tudja hozni belőlünk a maximumot. Csupán hozzá kell tenni az önrészt…

– A kötetben közölt beszédek keltezéséből kiderült, hogy nagyon sok helyre meghívták…

– Az erdélyi egyházmegye gyakorlatilag szinte egyenlő a történelmi Erdéllyel, s azon belül rengeteg mozgási lehetőség van… Minden pap meghívást kap különböző ünnepségekre, meghívják szónoknak, s hát a 25 év alatt volt alkalmam sok meghívásnak eleget tenni. De ez nem jelenti azt, hogy egyikünk vagy másikunk valamiféle sztár lenne, mindannyian kapunk ilyen meghívásokat és igyekszünk legjobb tehetségünk szerint eleget tenni ezeknek. Nyilván fontos felkészülni, egy búcsús beszédnek például legalább két-három hónappal azelőtt neki kell fogni…

– Nem engedheti meg magának, hogy ott improvizáljon…

– Nem! A rögtönzés veszélyes, főleg egy nagyobb súlyú tematikánál, egy olyan ünnepen, ahol a mellébeszélést nem bocsátja meg senki, főleg te magadnak nem bocsátod meg. Nem szabad, ugyanis visszaélsz akkor az emberek bizalmával és az Isten kegyelmével. A beszédre fel kell készülni: legyen annak váza, legyen bevezetője, történeti része, teológiai felvetése, kibontani biblikus alapvetéssel, s aztán aktualizálni. Ehhez még hozzáadódik a szónok képessége, egyéni készsége, az, hogy hangi adottságokkal, hanghordozással rendelkezik. Ez már tehetség, amit szüleiden keresztül kaptál Istentől, de ehhez sokat nem tehetsz hozzá, legfennebb gyakorolhatsz logopédussal, csiszolod, amit lehet. De alapvetően az számít, ami a lelkedben van. Ha hagytad, hogy megérintsen a téma, elmélkedtél rajta, átszűrted magadon, akkor hiteles lesz a beszéd, átütő erejű lesz. Nos, ha téged megérintett, akkor akár szerényebb szónoki képességekkel, nem olyan veretes szöveggel is, de egy életre – vagy egy évre egy búcsú esetében – lelki táplálékkal mentek haza az emberek. S gondolok főleg azokra, akik ünnepi keresztényként csak arra az eseményre jönnek el, és abból, hogy mit kaptak, ítélik meg akár az egyházat, akár a hozzá fűződő kapcsolatukat: ha rosszat kapott, arrafelé nem megy egy darabig. Tehát megint bejön a felelősség kérdése…

Sarány István