Beszélgetés László Csaba koreográfussal – A pipacs csak úgy lesz, a „táncos pipaccsal” foglalkozni kell

A táncházmozgalom lelkes szervezőjeként, gyűjtőként, majd oktatóként és együttesvezetőként ismertük meg László Csabát, aki szakközépiskolai tanárként alapította három évtizeddel ezelőtt a Pipacsok Néptáncegyüttest, amelyet hivatalosan csak 1990 után lehetett bejegyeztetni és zökkenőmentesen működtetni. László Csaba hosszú évek óta a Nagyvárad Néptáncegyüttes koreográfusa, ott van a főállása, de Rugonfalvára és Székely­keresztúrra jár haza, a családi fészekbe és a bázist jelentő Pipacsok Néptánc­együt­teshez. Munkásságát 2017. március 15-én a Magyar Érdemrend Lo­vag­keresztje kitüntetéssel jutalmazták. A művésszel és közösségszervezővel a Pipacsok fennállásának 30. évfordulója kapcsán szervezett gálaest előtt beszélgettünk.

Fotó: Simó Márton

– Egy viszonylag primitív kérdéssel indítunk: ebben a három évtizedben hányan fordulhattak meg az együttesben…?

– Nem számolom a „pipacsokat”, mert számolatlanul vannak, élnek, jelentkeznek. Nagy gondban voltunk, amikor szétkürtöltük a hírt, hogy harmincévesek vagyunk és gálaestet szervezünk, hogy elérünk-e mindenkit, aki a szimpatizánsuk, s aki valamilyen formában részt vett a munkánkban. Nagyon remélem, hogy mindenkihez eljutott a hír, s ha személyesen nem is, de lélekben most itt van velünk.

– Most hogy néz ki az együttes? Milyen taglétszáma van? Kik járnak ide táncolni?

– Sokan vagyunk. Nekem nem kenyerem a statisztikakészítés. Amikor nagy tömegben vagyunk együtt, akkor ki szoktak termelődni a „melléktermékek”. Vannak köztünk szakadárok is, akik párhuzamosan léteznek, de azért velünk is együttműködnek. Hála istennek, többen vagyunk, akik a népi kultúrát visszük tovább, de nem idegen egyes csoportosulásoktól a népi továbbgondolása sem. Voltak, vannak, akik úgymond továbbtanulnak, és a népi hagyatékot a kortárs táncművészet kereteiben próbálják művelni. Van egy beetetés a világ részéről, hogy nem kell megrekedni a néptánc, a népzene világánál. Bartók és Kodály óta sokan tettek ilyen kísérleteket. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan nyúlnak a népi kultúrához. Kodálynak, Bartóknak joga volt a korszerű átgondoláshoz és a továbbfejlesztéshez, hiszen ők amellett, hogy zseniális zeneszerzők voltak, nagyon alaposan gyűjtötték és kutatták a népzenét, kiadták, népszerűsítették, rendszerezték, de azoknak a kortársaknak, akik a népi tánckultúrát sem értik igazán, nem kellene folyton kísérletezniük…

– Csakhogy a felsőbb iskolák, a „magaskultúra” elvárásrendszere mindig beleszól…

– Sokféle nézőpont van a világban. Ha csak a két nagy pólust nézzük, van a konzervatív, s van a liberális szemlélet… Ebben a kettőben sok részlet benne van, tulajdonképpen innen kibonthatók ezek a jelenségek és a folyamatok.

– Gondolta-e három évtizeddel ezelőtt, hogy az ön által létrehozott műkedvelő csoport, s majd az együttes ilyen hosszantartó pályán fog haladni?

– Ezen soha nem gondolkodtam. Van egy öntudat, amelyet az emberbe a szülők már kisgyerek korában beletáplálnak, ha olyanok, s ha nem, akkor vagy megszerzi az ember azt a tudást, vagy pedig soha, csak elmegy mellette. Inkább nem sikerül az egyénnek, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a rengeteg információ mellett épp a népi kultúra szeretete válik dominánssá. Nálam – szerencsére – ez teljesen természetes volt. Nem akartam, s most sem akarok mással foglalkozni, ezzel magyarázható ez a folytonosság. Engem a néptánc és a népzene teljesen kielégít, kitölti az életemet és mindennél fontosabb. Rácsodálkozom folyton a világra, hogy milyen eszközök vannak, számítógépet, okostelefont, automata mosógépet, gépkocsit használok, de ugyanakkor mindig foglalkoztatnak a meglévő gyökerek, amelyekhez ragaszkodom.

– Előfordul-e mostanában, hi­szen mégiscsak hosszú volt ez a harminc esztendő, hiszen a források kutatásában, a táncházmozgalomban már diákkora óta részt vett, hófehér lett a haja és a bajusza is, megfordult-e a fejében az utódlás kérdése?

– Az utánpótlás nevelése folyamatosan zajlik. Még az általam szakadároknak nevezett csoportok és azok vezetői is a néptánc környezetében forgolódnak. Közülük sokan tőlem vagy velem együtt tanultak. Hogyha a szűk családban gondolkodom, akkor is elmondhatom, hogy többen vagyunk, akik együtt haladtunk, s haladunk most is. Öcsém szintén koreográfus és a fiaim is művelik a népi táncot a Pipacsok keretében. Az öcsém csoportja ma már önállóan működik, ha kell, de amikor hívom őket, akkor csatlakoznak az anyaegyütteshez. Tanítunk, népszerűsítünk, szórjuk a magvakat, mint a valódi pipacsok, s abból származhat így mindig újabb és újabb virágzás.

– Milyen háttérmunka, kutatás, népszerűsítés, konzerválás és oktatás zajlik még a Pipacsok háza táján. A roppant fontos, de nem annyira látványos mívesnapi munkára gondolok…

– Egyrészt van az állandó oktatás, amelyet év közben végzünk Székelykeresztúron és a környéken. A felsősófalvi tánctáboraink – immár huszonhárom éve – arra szolgálnak, hogy az adatközlőktől felgyűjtött mozgáskultúrát továbbadhassuk. Ezekben a táborainkban nemcsak az udvarhelyszéki vagy a sóvidéki néptáncot mutatjuk be, hanem Erdély és a Kárpát-medence más tájegységeiről is hívunk előadókat, ugyanakkor itt mindig lehetőséget biztosítunk az érdeklődő fiataloknak és idősebbeknek, hogy megtanulhassák a székelyföldi és erdélyi népi táncrendeket. Ilyenkor hangszeres képzéseket is tartunk. Elmondhatom, hogy rendszeresen járnak Sófalvára japán és más távol-keleti érdeklődők, oroszok, ukránok, a balti és a skandináv államokból, az Európai Unióból való érdeklődők, s az sem ritka, hogy a szülők, akik annak idején nálunk kezdtek táncot tanulni, ma a gyermekeiket irányítják nagyon távoli vidékekről hozzánk. Az Egyesült Államokból is többen visszajárnak és kapcsolatot építettünk olyan dél-amerikai magyar fiatalokkal, akik második, harmadik generációsak egy teljesen más kulturális környezetben, de a népzene és a néptánc által képesek „visszatanulni” szüleik, nagyszüleik magyarságát. Időnként hanghordozók kiadásával is foglalkozunk. Legutóbb Miklós Károly lemezét adtuk ki, azelőtt a Keleti Szél Szabadcsapatét, aztán Lévai Ferenc énekes CD-jét, készült hanglemez rugonfalvi népi zenészekkel. A táborok alkalmával készítünk kis füzeteket, amelyeken fontos és egyedi népdalvariánsok kottáját és szövegét adjuk a résztvevők kezébe.

– Sok esetben Székelykeresztúr városát, Hargita megyét kell képviselnetek idehaza és külföldi fesztiválokon. Milyen ehhez a tagság hozzáállása? Kik vesznek részt ilyen programokon? Ki kell érdemelni?

– Szívesen veszünk részt ilyen programokon. Egyébként nyilvánvaló célunk – ami magától értetődő –, hogy amikor lehet, népszerűsítjük a székelyföldi népi tánckultúrát. Mi magunk is pályázunk időnként ilyen programokra. És vannak olyan külföldi helyszínek, amelyekre rendszeresen hívnak és visszavárnak. Mivel táncosaink gyakorlatilag a Nyikó és a Nagyküküllő mentén elhelyezkedő településekről származnak, nemcsa

k Keresztúr városából, igen jó a hírünk. A szülők és a pedagógusok, a lelkészek kitartóan ajánlják a Pipacsokat a gyermekeknek, úgyhogy ma már majd minden környékbeli kisközösségben megvan az elvárás, hogy az elődök táncait, zenéjét a mi közvetítésünkkel sajátítsák el a felnövő generációk.

– Hosszú évek óta Nagyváradon dolgozik, az ottani néptáncegyüttes koreográfusa, de most egy produkció erejéig visszatér Székely­udvarhelyre, ahol egykor – annak is immár két évtizede – az Udvarhely Néptáncegyüttes alapítója volt. Mit tervez színpadra állítani?

– Tamási Áron első világháborúhoz kapcsolódó Szép Domokos Anna című balladáját szeretném feldolgozni. Ez egy mélységes tragikummal átitatott mű. Mivel én azt szeretem, hogy a színpadi munkáimban mindig legyen jelen a játékosság, a humor, még nem tudom, hogy miként oldom fel a tartalom és a forma közötti ellentéteket. Molnár Szabolcs lesz a zeneszerző és a zenei szerkesztő, vele több színpadi adaptációt hoztunk létre az elmúlt években Nagyváradon és másutt, továbbá Lőrincz Hortenzia táncművész lesz a koreográfus-asszisztens, a kisebbik fiam, László Barna filmrendező pedig vizuális effektusokkal fogja kiegészíteni a színpadképet, illetve a dramaturgiát. Azt tervezzük, hogy első világháborús felvételeket vetítünk, bár én nem vagyok ennek a multimédiás beavatkozásnak a híve a koreográfiáimban. Itt is meg kell majd találni a közös nevezőt, a megfelelő arányokat. Könczey Árpád koreográfuskollégám a kö­zelmúltban rendezett darabot az Udvarhely Néptáncműhelynél, s látható volt akkor, hogy az együttes kiváló technikájú, jól képzett és tehetséges tagokkal bővült. Mindenképp arra koncentrálok, hogy ezt a produkciót helyi erőkkel tudjam megoldani. A további részletek és a végleges forma majd a próbafolyamat során alakul ki. Az ősbemutató majd február elején lesz.

Kájoni János-díj a Pipacsoknak

A székelykeresztúri Pipacsok Néptáncegyüttes szombat este nagyszabású gálaműsort tartott a Zeyk Domokos Szakközépiskola sportcsarnokában. Az együttes vezetője, László Csaba koreográfus hívására sikerült összeverbuválni az egykori és a mostani tagok jelentős részét, a táncosok hozzátartozóit és az együttes barátait: ha nem is hetedhét országból, de hetedhét határból érkezett az a több száz ember, aki megtöltötte a méretes termet. Színpadot építettek, komoly hang- és fénytechnikát telepítettek erre a rendkívüli alkalomra, hogy biztosítsák a megfelelő körülményeket, és a közönség számára padokat, székeket helyeztek el a hosszában kettéválasztott térben. Így – bár voltak hiányosságai a hangzásnak – ki tudott bontakozni a program s a több, egymást követő produkció. Kicsik, nagyok, ifjabb és idősebb „pipacsok” érkeztek, közeli és távolabb élő zenészbarátok, szükség volt a fenntartott helyre, hiszen fel kellett menniük a csoportoknak a pódiumra, és közben elő is kellett készülniük a következőknek. Köztudott, hogy „pipacsnak” lenni életforma és büszkeség. Minden környékbeli szülő igyekszik rávenni gyermekeit, hogy járjanak a Pipacsok Néptáncegyüttes programjaira, tanuljanak ebben a közösségben, hiszen a mai modern világban az apák, nagyapák, anyák, nagyanyák táncát nem a helyi alkalmakkor, hanem jól szervezett civil csoportosulásokban lehet és illik megtanulni, hogy aztán ki-ki visszavihesse a tudást a forrásvidékre. A gálaest vetített képes előadással indult, amely felidézte az eltelt három évtized eseményeit. Ezt követően léptek fel a legkülönbözőbb életkorú csoportok és zenekarok. A közönség minden egyes műsorszámot kitörő örömmel és hosszan tartó tapssal jutalmazott. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, aki családostól visszajáró vendége a felsősófalvi tánctáboroknak, az általa vezetett intézmény nevében Kájoni János-díjjal ismerte el a Pipacsok Néptáncegyüttes 30 éves tevékenységét, kitartást, jó egészséget és sok „pipacsot” kívánt az együttesnek a továbbiakra is.

Simó Márton