Beszélgetés dr. Adrian Dobrică mellkassebésszel – Fehér holló a csíkszeredai megyei kórházban

Ritka kincs egy kórházban a mell­kassebész, és Csíkszeredának megvan az a szerencséje, hogy az országban dolgozó 50-nél is kevesebb szakorvos közül egy ezt a várost választotta, és most már hat éve ő látja el az egész régiót. Dr. Adrian Dobrică a megyei kórház egyik legszínesebb egyénisége, harsány humorával, őszinteségével és nyitottságával a betegek lelki állapotán is segíteni szeretne. Az alexandriai származású mellkassebésszel – szakmája mellett – a marosvásárhelyi egyetemi évekről, az orvosi hivatásról, de még a magyar nyelv ismeretének fontosságáról is beszélgettünk.

Fotó: Márk Boglárka

– Honnan, hogyan és mikor érkezett Csíkszeredába?

– A Teleorman megyei Alexandriában születtem, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem általános orvosi karán végeztem 2003-ban, majd a rezidensvizsgát is ott tettem le. 2011-ben lettem mellkassebész szakorvos, ez idő alatt szereztem meg a doktori fokozatomat is a szakterületemből. A diplomamunkám címe Az előrehaladott bronchopulmonáris rák sebészeti diagnózisa és kezelése volt, amelyet 2007-ben védtem meg. 2011-ben érkeztem Csíkszeredába, amiben több oldalról is támogattak, főként a családom, mert a feleségem itt született. A kórház vezetősége is csalogatott, hiszen hosszú ideje létre akarták hozni a mellkassebészeti részleget. Valójában minden megyei kórházban nagy szükség lenne mellkassebészre, mert főként sürgősségi eseteket látunk el.

– Miért választotta Marosvásárhelyt? Alexandriához közelebb vannak még orvosi egyetemek.

– Véletlenül választottam Marosvásárhelyt. Azt is mondhatnám, hogy ez volt a sorsom. Mindig is orvos akartam lenni, és Bukarestbe mentem volna, de voltak ismerőseim, akik már Vásárhelyen tanultak. Ők mondták nekem, hogy sok szempontból jobb választás ez a város. A döntést két-három hónap alatt hoztam meg, többek között azért, mert az a város közelebb áll hozzám nyugalmával, barátságosságával, mint Bukarest, amely viszont térben sokkal közelebb van a szülővárosomhoz. Akkorjában Marosvásárhely nagyon nyugatias hangulatú, tiszta, civilizált város volt, mára már „elmanelizálódott”. 18 éves koromig nem jártam ezen a vidéken, ezért nagyon kellemes meglepetés volt az a város. Tetszett, hogy az emberek színházba, templomba jártak vasárnap. Ma már más ott is az élet, sokkal hétköznapibb város lett, ezért nem bántam otthagyni Csíkszeredáért.

– Amikor beiratkozott az egyetemre, akkor még úgy gondolta, hogy egyszer majd visszatér Alexandriába?

– Nem, egyáltalán nem. Emberek mindenhol vannak. Azokat sem tudom elítélni, akik külföldre mennek, mert ott is emberek vannak, és a lényeg az, hogy segítsünk rajtuk. Ha csak azért megy valaki az orvosi egyetemre, hogy egyszer majd sok pénzt keressen, azzal nem tudok egyetérteni. Az orvosi szakma a szenvedélyről szól, vagy arra termettél, vagy nem. Akik lekezelően viselkednek a beteggel és egy zsák pénzt keresnek, ők egy másik probléma, sajnos ilyen szerencsétlen korban élünk, hogy ilyenek is vannak. De normális esetben azért választjuk ezt a szakmát, hogy segítsünk. Véleményem szerint még két ilyen szakma van: a tanároké és a papoké.

– Mikor döntötte el, hogy mellkassebész lesz?

– Az egyetemen, harmadéven határoztam el, hogy ezt a szakirányt választom, akkor, amikor először vettem részt egy mellkassebészeti műtéten. Már akkor felkeltette az érdeklődésemet a szakma. A mellkassebészeti műtétek ugyanis nagyon összetettek, hiszen létfontosságú szerveket érintenek. Amikor megláttam azt a műtétet, akkor tudtam, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Nagyon sok ágra bomlik a sebészet, amelyek többsége nagyon nehéz, és sok áldozatot kell meghozni, ahhoz, hogy ezt csinálhassuk. A mellkassebészet mellett ilyen az idegsebészet vagy a szívsebészet. Egyes országokban ezt csak továbbszakosodás útján lehet tanulni, tehát előtte el kell végezni az általános sebészetet is. Romániában nem követelik ezt meg, már rezidensként el lehet indulni ebbe az irányba. A diplomamunkám témáját is ebből a szakágból választottam, az évfolyamon pedig én voltam az egyetlen, aki mellkassebészettel foglalkozott.

– Mi tulajdonképpen a mell­kassebészet?

– A mellkasban található szervek sebészeti kezelését jelenti. Ebbe beletartozik a mellkas fala, a bordák és a szegycsont, a határt a hátgerinc képezi, amely már az idegsebészek területe. És a mellkasban található szervek, vagyis a tüdő, a véredények, a nyelőcső, a légcső, vagyis a légzőszervek, valamint a gátor, a mellhártya két belső fali lemeze közötti tér, illetve a hónalj is idetartozik. Függőleges irányban nézve pedig a nyaktól a májig tart. Emellett a vérerek és a szív traumatológiájával foglalkozunk, de nem végzünk szívkoszorúér- és szívbillentyűműtétet, mert ez a szívsebész dolga. Ahogy az érsebészeti munkát sem mi végezzük el. Tehát a közhiedelemmel ellentétben nemcsak a tüdővel, hanem minden, a mellkasban található szervvel foglalkozunk.

– Inkább traumatológiával, mint krónikus betegekkel foglalkozik?

– Sajnos annak ellenére, hogy 50-nél is kevesebben vagyunk mellkassebészek Romániában, vannak olyan klinikák, amelyek csak a krónikus betegeket látják el. Egyre kevesebben foglalkoznak sürgősségi esetekkel. Vannak olyan kórházak, ahol a pénz előbbre való a betegnél. A civilizált országokban a mellkassebészeti esetek többségét a krónikus betegek teszik ki, nálunk sajnos a sürgősségi esetek vannak többségben. A Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban a betegek 70 százaléka valamilyen trauma miatt kerül be hozzánk. A mellkassebészetet azért azonosítják a sürgősségi esetekkel, mert valóban a balesetek többségében a mellkas is érintett. Közlekedési, erdészeti és munkabalesetek, zuhanások, agresszió következtében sérül meg az ember mellkasa. Ezért volt jól megalapozott ötlet mellkassebészetet létrehozni Csíkszeredában. A vidéknek vannak olyan sajátosságai, amelyek ezt megkövetelik: erdőben, mezőben, állatokkal dolgoznak az emberek. Ugyanakkor a domborzatnak is megvannak a jellegzetességei, ahogy az utak is egyre jobbak, gyorsabban hajtanak az emberek. 15 évvel ezelőtt katasztrofális állapotban voltak az utak, akkor nem hajtottak így az emberek, és természetesen nem volt ennyi autóbaleset sem.

– Hány beteget látnak el a mellkassebészeti részlegen?

– Az alatt a hét év alatt, amióta itt vagyok, körülbelül 3000 beteget operáltam meg, és összesen 5000 embert fektettünk be. Ez hatalmas szám, jóval több a normálisnál. De ez a szám azért is ilyen nagy, mert nemcsak Hargita megyéből, hanem Kovászna megyéből – ahol nincs mellkassebész – is hozzánk szállítják a betegeket. Ugyanakkor Brassó és Maros megyéből is érkeznek hozzánk. És nem válogatunk az esetek között, mindent ellátunk. Egyetlen dolgot nem csináltam ebben a kórházban mellkassebészként: nem végeztem tüdőátültetést, mert ezt Romániában még nem csinálják. A kétnapos újszülöttől, a 96 éves idős emberig mindenféle betegem volt, és operáltam. A csecsemőnek például pneumothoraxa (légmell) volt, és nem várhattunk csak azért, mert ennyire fiatal volt a beteg. Igyekszünk is megfelelni az igényeknek, közvetlenek próbálunk lenni a betegekkel. Azt tanították nekünk, hogy úgy kell gondoskodnunk a betegről, mintha a gyermekünk lenne, bárhol is dolgozzunk ezen a bolygón. A beteg – főleg, ha például nagyon súlyos tüdőrákja van – nehéz lelki állapotban van, ezért nagyon oda kell figyelni, hogy mit és hogyan mondunk neki. Megpróbálom felvidítani, elterelni a figyelmét az állapotáról, és segíteni őt, hogy a jó dolgokra összpontosítson.

– Magyarul is beszél?

– Még mielőtt megismertem volna a feleségemet, már tanultam magyarul Marosvásárhelyen. Úgy gondolom, hogy ez jóérzés és a civilizáció kérdése. Mi nem vagyunk politikusok vagy ultraortodox papok. Nekünk meg kell tisztelnünk a beteget például azzal, hogy megszólalunk az anyanyelvén. Érthető, hogyha az az ember leélte a 80 évét egy faluban, ahol soha nem beszélt románul, akkor nem tud a kórházban folyékonyan beszélni, és nem is várható ez el tőle. Ez egy bukaresti hülyeség, amit a rossz emberek és a média táplál. Nem beszélek akadémiai szinten, de megértjük egymást. Persze a magyar orvosi nyelvezet nagyon nehéz, ezért attól félve, hogy téves információt adok át, inkább románul mondom el az állapotát, és lefordítjuk a diagnózist. Jobb ez így, minthogy félreértés történjen, és alaptalanul megijedjen a beteg.

– Milyen a jövő Csíkszeredában a mellkassebészet szempontjából?

– A mellkassebészet is drága, eszközigényes szakág, ezért nagyon nehéz egy szegény országban és szegény rendszerben a jövőt megjósolni. Most azon dolgozom, hogy a csapatomat megerősítsem. És itt megragadnám a lehetőséget, hogy megköszönjem a nagyon jó együttműködést az aneszteziológián és az intenzív terápián dolgozó kollégáknak, akikkel közösen nagyon sok beteget mentettünk meg. Továbbá a sürgősségi osztályon dolgozó orvosoknak is hálával tartozom, akikkel szintén nagyon sok életet mentettünk meg annak köszönhetően, hogy ők mindig készenlétben állnak. Az általános sebészetnek is – akikkel egy munkatérben osztozunk – hálás vagyok. Az együttműködéseknek köszönhetően nagyon jó eredményeket értünk el az utóbbi időben, ezeket az egyetemi központokéhoz tudnám hasonlítani. Ami a jövőt illeti, az eszköztárunkat szeretnénk bővíteni a műtőben. Amióta itt vagyok a kórházban, természetesen fejlődést tapasztaltam, több pénzt költenek a kórházra, másképp viszonyulnak az alkalmazottakhoz, több embert vesznek fel dolgozni. Természetesen kisebb költségvetésünk van, mint egy bukaresti kórháznak, de most már látványos változások vannak, és remélem, hogy nem állunk itt meg.

Márk Boglárka