Beszélgetés Bartis Attila íróval – Romániában születtem, amiből ma élek, innen kaptam

A most 49 éves Bartis Attila egyike a legismertebb élő magyar íróknak, aki abból az alkalomból látogatott Bukarestbe, hogy a közelmúltban jelent meg a Polirom Könyvkiadónál A vége [Sfîrşitul] című regényének román fordítása. A könyvbemutatón részt vett Filip Florian író is. A népszerű magyar író Marosvásárhelyen született. A kommunista rezsim idején az őket ért megaláztatások miatt családja 1984-ben kitelepedett Magyarországra. Bartis Attila azonban rendszeresen látogat haza szülőföldjére, ahová itt élő rokonok és sírhantok is kötik.

– Marosvásárhelyen született 1968-ban. Az édesapja [Bartis Ferenc 1936–2006 – a szerk.] egyike volt azoknak az értelmiségieknek, akiket az 1956-os kolozsvári tiltakozások szervezéséért meghurcoltak, tíz évre ítélték, amelynek nagy részét le is kellett töltenie, amnesztiával szabadult 1963-ban, de Ön is már középiskolás korában a titkosrendőrség látóterébe került. Megfosztották román állampolgárságuktól 1984-ben, s a magyart 1986-ban szerezték meg. Legutóbbi regényében a főhős apja is politikai fogoly volt, aki kiszabadulván a börtönből, a fiával együtt költözik fel egy vidéki városból Budapestre. A prózaírás mellett, Önt is foglalkoztatja a fotózás, akárcsak regénye főhősét, Szabad Andrást. Azért közelítek az egybeesések irányából, hogy megkérdezzem: A vége milyen mértékben számít önéletrajzi regénynek?

– A szó valós értelmében nem önéletrajz. Még akkor sem, ha sok önéletrajzi vonatkozást ismerhet fel a könyvben az olvasó. A benne szereplő történetekből és eseményfüzérből sem rakható össze egy önéletrajz. Hadd mondjak egy példát. Nemrég előadást tartottam Budapesten a Színház- és Filmművészeti Egyetemen olyan rendező szakos diákoknak, akik diplomamunkájuknak választották a regényt. Ők is feltették nekem ezt a kérdést, szó esett erről a dologról, s bevittem magammal a beszélgetésre egy fadarabot. A kínai sakk zu [gyalog vagy paraszt – a magyar nyelvben cu vagy dzu változatban is felbukkan – a szerk.] nevű bábujáról van szó, amely a könyvben is megjelenik. Ennek családi vonatkozása is van, hiszen a nagyszüleimé volt, de a történet, amelyhez a regényben kapcsolódik, annak már nem sok köze van a családi legendáriumhoz. Létezik ez a sakkfigura? Valóban létezik, de teljesen más, különbözik itt a jelentése, a szerepe.

– Gyakran tűnnek fel kutyák az Ön művében. Az elején is felbukkan egy szerencsétlen sorsú kutya, a végén egy másik, aki szerencsét hoz, van kutyára utaló gúnynév, de kutyát láthatunk a könyvborítón is, akárcsak az Önről szóló Wikipédia szócikk melletti fotón is. Ezek véletlen egybeesések, vagy különösen ragaszkodik a kutyákhoz?

– Azt hiszem, hogy mindezek véletlen egybeesések. Őszintén, nem tudom megmagyarázni, hogy honnan származnak ezek az ebek. Az utóbbi időszakban magam is többször elgondolkodtam rajta. Ha jól belegondolunk, és számba vesszük az ember által megszelídített háziállatokat, akkor rájövünk, hogy a kutya az egyetlen olyan állat, amely önként szegődött mellénk. Valahogyan hozzátartozik az emberi lélekhez, és egyáltalán nem véletlen, hogy a kutyával sokkal könnyebben, és sokkal jobban kommunikálunk, mint bármely más állatfajtával. Arra nincs magyarázatom, hogy miért tűnnek fel ilyen gyakorisággal a szövegeimben. Egyébként azt is észrevettem, hogy a fotóimon is sok a kutya, de nem tudatosan fényképezem őket. Korábban képzőművészettel is foglalkoztam: kutyákat festettem.

– Van Önnek kutyája?

– Igen, van egy fekete kutyám. Iván a neve. Ivan Ivanovics Ivanov.

– Komolyan? Ivan Ivanovics Ivanov? Az a kutya, amelyet jobb oldalt látni az Ön rövid életrajza mellett, a Wikipédián? [Szilágyi Lenke felvétele – a szerk.]

– Igen. (Nevet.)

– Milyen fajta?

– Anyai ágon labrador és új-funlandi, apai ágon erdélyi kopó- és rottweiler-keverék.

– Az Ön regénye nem fejezetekből, hanem rövidebb szócikkekből, amolyan emléktöredékekből építkezik. Közben arra gondoltam, hogy tulajdonképpen apró, töredékes képkockák, emlékdarabkák. Kezdetben verseknek tűntek. Végül egy hatalmas fotóalbumként állt össze bennem. Ön itt fényképeket írt? Hogyan látja?

– Nagyon hálás vagyok, hogy „fotóalbumot” és „verset” emlegetett. Bár nem vagyok költő, el kell mondanom, hogy az írást verseléssel kezdtem, de hamar meggyőződtem arról, hogy ahhoz nincs hozzá tehetségem. Olykor azonban – nem mindig – úgy érzem, mintha verset írnék. Én fotográfus is vagyok. Nyilvánvaló, hogy a fényképezés, akárcsak az írás, jelen van a könyvben: hatással vannak egymásra, de nem akaratlagosan, nem valami kidolgozott koncepció mentén.

– A vége című regény főhősének, Szabad Andrásnak az az első élménye, hogy egy páva van a szobájában. Bartis Attilának mi az első élménye?

– Igencsak zsenge kisgyermekkoromból való az első élményem. Másfél éves koromból származik. Nagybátyám, édesanyám testvére, Temesváron élt, ott volt újságíró. Emlékszem, anyámmal repülővel utaztunk hozzájuk, s amikor visszaértünk Vásárhelyre, nagyon élesen emlékszem az albérletünkben levő, hatalmas Lux rádiónkra, amelyen kis vázában ibolyák illatoztak. Apám így akart meglepni bennünket. Annyira élesen emlékszem, hogy mintha most is érezném azt az illatot. (Az író itt rövid időre elhallgat.) A másik emlék, a következő, amelyet fel tudok idézni, egy álom, négyéves koromból.

– Mit álmodott?

– … (Nevet.)

– Biztos, valami nagyon személyes. Elnézést, ezt nem hagyhattam ki. Váltsunk témát. Mit érez a szülőhazája iránt, ahol annyit szenvedett? Milyen a viszonya az országgal?

– A hazám is a születési helyem, hiszen mindent itt kaptam, amiből ma táplálkozom; dolgozzam Budapesten, vagy éppenséggel Dzsakartában, ugyanabból a bensőmben hordozott élményanyagból építkezem. Olyan ez, mint a szerelem. Megtörténhet, hogy egy adott pillanatban nagyon utálod a másikat, utálod is, s mivel szereted, nagyon fáj. Valahogy így. Tudjuk, hogy ez a hely soha nem volt idillikus, s jelen pillanatban is távol áll attól, de jól tudjuk, hogy ideális ország nincs a világon. Ez van, ezt adta a Jóisten, mást nem választhatok.

– Milyen gyakran jön Romániába?

– Budapesten élek 1984 óta, először az 1990-es változás után jöttem vissza. Megörököltem apám házát Szárhegyen. Elég sok időt töltök itt, mintegy 2-3 hónapot, de nem minden évben. Előfordul, hogy kevesebbet vagyok itt, esetleg máskor hosszabb időt.

– Ezen a házon kívül mi köti ide? Élnek még itt rokonai? Vannak sírok?

– Hogyne lennének! Édesapám földi maradványait hazahoztuk, és édesanyámat is itt temettük el, akinek korábban Budapest közelében volt sírja, de 25 év múltán exhumáltattuk, így most Szárhegyen nyugszanak mindketten.

– Ezek szerint sok a kötelék.

– Sok. A nagynéném, apám testvére Brassóban él, és van egy unokatestvérem Temesváron, az anyám ágáról.

– A könyvet egy szuszra olvastam végig, és nagy szomorúsággal, mint a végességek egyfajta tárházát, mintha minden(n)ek vége lenne itt. De mégsem múlik el teljesen minden. Volt-e olyan az életében, amikor azt gondolta, hogy „ezzel most mindennek vége”, de mégsem úgy történt?

– Igen. Az édesanyám halála.

– Hány éves volt Ön akkor?

– Tizennégy. És tizenöt, amikor elhagytuk az országot. Mind a két dolog erős törést okozott az életemben. És – természetesen – apám halála is megviselt, akkor kezdtem el ismét írni a regényt. Amikor ő meghalt, még a könyv felénél jártam.

– Hány évig írta A vége című könyvet?

– Jóval A nyugalom előtt elkezdtem. Ha jól emlékszem, 2002-ből való az első részlet. Nyilvánvaló, hogy a közben eltelt évek idején nem ezzel foglalkoztam. A könyv az időben íródott. 2015-ben fejeztem be, és még abban az évben meg is jelent Budapesten. Egyébként a regény nagyobb része Dzsakartában, Indonéziában készült el.

– Hol tanult meg fotózni? Ki adta az Ön kezébe az első fényképezőgépet?

– Apám hosszú időn át az Új Életnél, Sütő András marosvásárhelyi lapjánál dolgozott. A folyóirat fotósával együtt gyakran járt riportokat, interjúkat készíteni, és ezekre a vidéki utazásokra gyakran én is melléjük szegődtem. Az Új Élet fotósának egy Yashica Mat márkájú gépe volt. És nemcsak a terepen kerestem a társaságát, hanem gyakran elmentem a laborjába. Kisiskolás voltam még, de sokfelé megfordultam a társaságukban.

– A regény mottóját olvasván – „Bölcsőt veszek, használtan is” – az ember a kezdetre, nem a végre gondol. Ön hogyan értelmezi ezt a mondatot?

– Én azt hiszem, hogy az irodalomban gond van a mottókkal. Olyan részletek, amelyek valamilyen okból kifolyólag fontosak a szerző számára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kevésbé fontosak az olvasó számára. És azt sem, hogy nincs szerepük a könyvben. Ez a mondat egy hirdetés szövegéből való, amely a marosvásárhelyi Népújságban jelent meg. Annyira megérintett, hogy azonnal eldöntöttem: függetlenül attól, hogy milyen lesz a végkifejlet, ezt fogom mottóul választani.

– Egy láthatatlan kapcsolat volt.

– Pontosan.

– Néhány évvel ezelőtt, van annak már tíz éve is, azt mondta egy interjúban, hogy szeretne egy közös könyvet írni Filip Florian román íróval, aki Önnek igen jó barátja. Mi lett ebből az elképzelésből? Még érvényes?

– Hogyne lenne aktuális! Míg élünk, mindig vannak terveink. Csakhogy ez nem is olyan könnyű. Az elképzelés megvan, és ez a legfontosabb. Arra gondoltunk, hogy Florian írásának hatással kell lennie rám, az enyémnek meg Florianra. Csakhogy ehhez nem elég a két író, szükség van itt fordítóra, aki az én szövegemet románul tolmácsolja.

– Hogy működjék oda-vissza a kölcsönösség…

– Igen. És ez az egyik oka annak, hogy még nem kezdtük el, tehát ez nem egy terv, hanem egy komoly vágy. Él a szándék bennünk, csak még nem jutottunk el odáig. Egyszer azonban mégiscsak valósággá válik, nagyon remélem.

– Van-e olyan kérdés, amelyet még nem tettem fel? Van-e interjú-kérdésekre vonatkozóan olyan elvárása, amelyet még soha senki nem teljesített?

– Igen, épp ez a kérdés hiányzott, amelyet most tett fel. (Nevet.)

– Ezen túl?

– A jelen kérdésen túl: nincsen elvárásom. De ez így mégiscsak fontos, mert úgy érzem, hogy a beszélgetőtársat érdekli, hogy mi van velem.

– A nyugalom című művét Radu Ifrim alkalmazta színpadra. Jelezte-e valaki, hogy a mostani regényét is dramatizálná? Nyilván, Romániában ez még korai, de Magyarországon már két évvel ezelőtt megjelent.

– Ebben a pillanatban még Magyarországon sem értesültem ilyen szándékról, de tudjuk, hogy mindig el kell telnie bizonyos időnek.

– Mit tesz Bartis Attila abban a párhuzamos világban, ahol nem íróként él és dolgozik?

– Én ebben a világban sem vagyok író. Vannak olyan időszakaim, amikor írok, de akkor sem úgy dolgozom, hogy estétől reggelig, vagy reggeltől estig. Nem tudom… Borgesről jegyezték fel, hogy valaki egyszer megállította az utcán és megkérdezte: – Ön Luis Borges? – mire azt válaszolta, hogy: – Igen, időnként én vagyok! (Nevet.) Én nem szeretnék magamnak másik életet. Viszont elképzelhetném, hogy lehetne jobb is ez az élet, de más semmiképp.

Lavinia Bălulescu Simó Márton fordítása

A beszélgetés az Adevărul Weekend mellékletében jelent meg.