Barátság

Sokáig nem tudtam mit kezdeni a hírrel, miszerint egy nagyon kedves ismerősöm, pályatársam elment otthonról, és többé nem tért haza. Azelőtt tudtam meg róla, hogy segítségre szorul, nem tud megbirkózni az évek óta cipelt és a hirtelen rázúdult gondokkal. Holott nehezen, de túltette magát a szakmai téren ért megaláztatáson, s elégtételként szolgált számára az a tény, hogy utólag az igazságszolgáltatás is jogtalannak találta a tisztségéből való eltávolítást. A magánéletében tapasztalt hullámvölgyekből is sorra kiemelkedett, motiválta az, hogy neki még sok dolga van a világon: fel kell nevelnie gyermekeit, emellett közszolgálati televíziós újságíróként elvei és hite szerint végzett munkával a közösséget, közönséget kell szolgálnia, s hobbija, a népzene terén is mindig akad még feltárásra, gyűjtésre, továbbadásra, színpadon, táncházban való megjelenítésre váró anyag.
Közel két hónap telt el eltűnése óta. Reméltem, ugyanúgy, mint sokan közös ismerőseink közül, hogy csak magányra vágyott, elvonult valamerre, hogy rendbe szedje gondolatait, rendet tegyen lelkében, erőt merítsen a folytatáshoz, feladatai elvégzéséhez. Az idő teltével a remény azonban egyre fogyott, helyét fokozatosan átvette a kétely, s a feltételezés, miszerint önként vetett véget életének, lassan bizonyossággá vált. A héten jött a hír, hogy holttestét megtalálták lakóhelye közelében.
Ismert emberként sokan mondták, tudták magukat barátjának. Kedélyes ember, kellemes beszélgetőpartner és jó cimbora lévén, sokan keresték társaságát. Bár ritkán találkoztunk, fél éjjeleken át tudtunk beszélgetni mindenről: közös emlékekről, szakmai sikerekről és kudarcokról, zenéről és táncról, közös barátokról, családról és gyermekekről. S a félbeszakadt beszélgetéseket ott folytattuk, ahol pár hónapja, netán pár évvel azelőtt abbahagytuk.
Eltűnése előtt nem sokkal valaki figyelmeztetett, hogy segítségre lenne szüksége közös ismerősünknek, élete nehéz időszakán megy át, s nehezen birkózik meg az eseményekkel. Reménykedtem, hogy mielőbb találkozhatunk és beszélgethetünk, de erre a találkozásra már nem kerülhetett sor. Maradt az önmarcangolás, a bűntudat, hogy ha valóban igaz barátja lettem volna, talán egy telefonhívással vagy egy futó látogatással éreztethettem volna vele, hogy gondolok rá, aggódok érte és számíthat rám. De addig halogattam a kellemetlen találkozást, hogy immár tárgytalanná vált. Holott az igaz barátok örömben, bánatban, bőségben és szükségben egyaránt osztoznak…
Halálával tanított meg arra, hogy mindent a maga idejében és a maga helyén kell elvégezni, elmondani. Meg azt, hogy a gondok tudomásul nem vétele még nem oldja meg azokat, csupán elodázza a megoldást, vagy ami még rosszabb: meghiúsítja a megoldás lehetőségét. A remény maradt, hogy nyugtalan és nyughatatlan lelke meglelte nyugalmát.
Nyugodjál békében, Bardócz Sándor!

Sarány István