Bánsági barangolások 2. – Nédin Józsi nedűi

(folytatás tegnapi lapszámunkból)
Gazdánk is német családtól vásárolta a házát. Családja a szomszédos Nagyszereden honos, öregapja is a szőlőben dolgozott:
– Szereden volt egy nagybirtokos, volt vagy hatezer hektár földje, s volt három tanyája, az öregapám is nála dolgozott – meséli Józsi. – A nagybátyám meg az öregapám is, mint mindenki, tudott öt-hat nyelvet beszélni, mert ott voltak németek, románok, magyarok, szerbek, s a gyerekek, amíg játszottak, mindenki tudott minden nyelvet. S azt mondják, épített Szereden egy pincét az egyik nagygazda, mert volt egy kevés szőlője és azt mondta a kocsisnak, hogy szépen fogja be a lovakat a kocsiba, és elvigye a szőlőt Kutasra. S amikor a kutasi Stetz meglátta, kérdezte, kié ez a szép fogat? Hát a nagy gazdáé! Milyen nagy gazda, ha nekem jött eladni a szőlőt? S mikor a kocsis visszament Szeredre s megmondta a gazdának, hogy mit mondott ez, a gazdája kijelentette: holnap kezdjük építeni a pincét!
Józsi arra is kitért, hogy „a falu közepén van egy nagy park, abban egy kastély van, s a pincében pezsgőt készítettek”. Korábban láttuk a parkot, a benne álló öreg és újabb kastélyt. A régi kastélyban iskola működik, így épen állnak falai, a szomszédos új kastélyban viszont az enyészet lakik: beomlott tető, omladozó falak, málló vakolat, megcsonkított kandalló, nemes parkettából kinőtt cserje, intarziás ablaktáblák köszönnek a félve belopódzó látogatóra. Időközben megtudjuk, hogy Nagyszered a tizenhetedik században létesült, a török hódoltság idején is lakott település volt. A lexikonok szerint 1841-ben az itt található kincstári birtokokat Lazarovics Golub vásárolta meg, családja építtette a két kastélyt. Később Frisch Gyula utódainak, Klier Károlynak és Rhónai Györgynek lett a birtoka.
Vendéglátónknak is megvan a maga története a két kastélyról és gazdáiról:
– Mesélte az én öregapám, hogy a birtokot Lazarevic vette meg, jött valahonnan Szerbiából, nagy kereskedő volt, sok pénzzel. Azt mondták, olyan sok pénze volt, hogy nyáron a gyerekek mentek Pancsovára, onnan hozták a jeget, s azon szánkóztak. Két fia volt, az egyik elment Amerikába, s többet senki nem hallott róla, a másik fia meg olyan bitang volt, hogy csak ivott. Azt mondják, két kocsival ment Versecre, az egyik kocsival ment ő, a másik kocsiba tette a kalapját, s a második kocsis muszáj volt azt vigye. De ez tartott tíz évet, s amit sok-sok év alatt összegyűjtöttek, ez elherdálta… A kastélyt s a verseci házakat ez a fiú elkártyázta. Az én öregapám dolgozott a következő gazdánál is, aki magyar ember volt, s nagyon jó ember volt…
Később hallottam egy történetet, miszerint a leromlott szeredi kastély kútját takarították ezelőtt pár évvel helybéli munkások, és találtak benne pár ép üveg pezsgőt. Bizonyára hűlni tették a kútba valamikor… A mesélő szerint a palackokat felbontották és jóízűen megitták a szerencsés munkások.
Kutasra nősülés után került Nédin Józsi. Nem volt semmije, csak a szeretett felesége és határtalan lelkesedése, kitartása és bizalma.

Romos állapotban lévő új kastély Szereden Fotók: Sarány István

– A feleségemmel kilencvenháromban házasodtunk, s nem volt semmink. Nem volt földünk se, nem volt házunk se, s hogy mindez meglegyen, 23 évet dolgoztunk – meséli.
Közben jöttek egymás után a gyermekek:
– Három gyerekem van, a lány második éves az egyetemen földrajz szakon, a másik lányom és a fiam mezőgazdasági iskolába jár, a lány negyedik osztályos, a fiú második osztályos. Mind a három gyerek sokat dolgozik velünk a szőlészetben és a pincében is.
Azért, hogy negyedszázados munkával elérjék mindazt, amit szívós munkával megvalósítottak, éjt nappá téve dolgoztak az állami munkahelyen és az egyre gyarapodó családi birtokon egyaránt.
– Ezt a gyermekek is biztos látták, mert most sem kérnek olyasmit, amit nem lehet teljesíteni, és látják, hogy milyen nehéz pénzhez jutni. Biztos, hogy azért is akarnak dolgozni. Én azt hiszem, a legrosszabb az, hogy a gyerekeknek csak pénzt adni, s mikor nincs vagy szűkösen van, akkor ők nem tudják, hogy mi az a munka – osztja meg egyúttal gyermeknevelési elveit is. – A házat megvettük 2000-ben, s 2001-ben kezdtük építeni ezt a házat, 2012-ben a vendéglőt. Vajdaságtól kaptunk 8 ezer euró támogatást, 40 ezer euróba került minden. Volt itt egy öreg ház, azt lebontottuk, s az alapjaira felépítettük. Csak az ajtókat, az ablakokat készítette mester, a többit mind én csináltam, meg a feleségem. A pincét is, a házat is mink csináltuk…
A pályázati pénzek bürokratikus nehézségeiről szólva megemlítette, hogy Temeskutas a Vajdaságban van, a tartomány székhelye, Újvidék 160 kilométerre található, míg az ország fővárosa, Belgrád alig 70 kilométerre: „S mikor kérünk a Vajdaságban, azt mondják, közelebb van nektek Belgrád, s ha Belgrádba megyünk akár ezzel, akár beteg emberrel, azt mondják, menjetek ti a Vajdaságba. S akkor itt is, ott is nincs semmi…”– jegyzi meg derűs rosszallással, s máris tölt a poharakba.
A borászmesterséget nem a családban tanulta, holott mindenki készít bort saját használatra. Apja hentes volt, otthonosabban mozgott a hentesműhelyben, mint a borpincében.
– Nem tőle tanultam – mondja. – Itt mindenkinek sok szőlője volt, de eladta az állami borászatnak. Készítettek 500-600 litert, hogy legyen a családnak, de kevés volt az, aki eladásra is készített bort. Nekem szerencsém volt, de rossz élményem is volt, azért mert amit jót is csináltam, meg amit rosszat is csináltam, mind én csináltam. Azért ha valaki valamit kérdez, én mindent elmondok, amit én tudok, de nem tudom felét se annak, amit szeretnék.
Nédin Józsi az állami szőlészetben, a Vršački Vinogradi nevű vállalatban, a hajdani Helvécia utódjában dolgozott. A Helvécia pincészetet 1880-ban alapította Bernard Staub svájci kereskedő, borait Európa-szerte ismertté tette. Nem véletlenül itt létesítette borászatát, ugyanis Pálkovács István Versec története 1900-ig című ismertetőjében azt írja, hogy „1873-ban például, a bécsi világkiállításon a világ legtekintélyesebb bortermelő helyének nevezték Versecet. Ekkor az évi bortermelés elérte az 1 000 000 alsó-ausztriai akót”, ami több mint 56 millió litert jelent. Az említett ismertető szerint e bő bortermelést „torpedózta meg az 1880-tól fellépő filoxéra, amely következtében kihaltak a verseci szőlők, és így – míg 1873-ban 12 000 holdon [6900 ha] termett a szőlő – 1887-ben már csupán 17 hold [mintegy tíz hektár] volt betelepítve az újfajta amerikai szőlővel, amely ellenálló volt a filoxérával szemben”.
Államosítás után a szocialista munkamegosztás jellemezte a bortermelést is.
– A volt Jugoszláviában minden el volt osztva: Versec és Szlovénia termelték a fehér borokat, Horvátországban és Makedóniában voltak a vörös borok – emlékeztet Nédin Józsi a történelmi tényekre. – Akkor azt mondták, itt nem sikerült olyan jól a vörös bor, ami nem igaz, mert ugye míg itt 90 százalékban fehér szőlő és fehér bor van, nem messze, Szekszárdon, meg 90 százalék vörös. Fordítva van.

A régi kastélyban iskola működik

Megjegyzi, hogy a verseci pince a második Európában: 36 millió liter bor tárolására alkalmas:
– Betonból készültek a tankok, 35-től 50 ezer literig. Betonból van és üvegcsempével burkolták. 1968-ban készült. Úgy van építve, mint az Y, mint a Yugoszlávia, két emelet van a föld alatt és négy emelet fölötte – mondja Józsi nem kis büszkeséggel hangjában.
Ott dolgozott idén őszig ő maga is, s arra emlékszik, hogy 2004-ben 1700 vagon szőlőt szüreteltek, ez volt egyike a legnagyobb szüreteknek.
– Három nappal ezelőtt voltam ott munkaviszonyban. Aki maradt, még egy hónapra maradt, mert csődeljárást indítottak a cég ellen. Sok minden van, ami nem tiszta. 1990 óta ott dolgoztam 25 évet, s láttam, mi történik… Mikor a kínaiaknak akarták eladni, volt 8 millió euró értékű bor, s nekik 5 millióért akarták eladni. S akkor még hol vannak a szőlők, hol a pince meg minden? S nem volt soha annyi adósságunk, mint amennyi borunk volt. Most is biztos, legalább 700 vagon szőlőt szüretelnek, az megint 3-3,5 millió liter bor. Mi nagyon sok bort termelünk, amit nem bírjuk mind eladni Európában. Romániának van 250 ezer ha szőlő, ott sem lehet eladni, Bulgáriában 68 ezer ha. Ezért lett volna jó a kínai, mert mi bírjuk eladni a bort Kínában, Oroszországban… Nem lett az üzletből semmi, mert valaki akart valamit zsebre tenni, s nem jött össze. Ez volt a baj… s azt hiszem, ez volt az utolsó sansz, hogy megvegye valaki – avat be Nédin Józsi a tervgazdaságból a piacgazdaság felé tartó rögös út történetének rejtelmeibe.
Józsi azt is elmondja, hogy Kutason a Vršački Vinogradi tulajdonában van a szőlők zöme, mintegy 1000 hektár, kevés van magánkézben, alig száz hektár. Emellett 25-30 hektár közös tulajdonban van, konzorciumban, közös a szőlő és közös a pince is…
– De régen még több szőlő volt, s több bort is csináltak. Itt, Kutason is van egy nagy pince, de itt fából vannak a hordók… Van egy nagy hordó, ami 26 ezer literes volt, most asztal van benne, meg padok, le lehet ülni, de húsz évvel ezelőtt még megvolt…
(folytatjuk)

Sarány István