Beszélgetés Gagyi József antropológussal – Ötven éve ugyanabban a ruhában

108

Gagyi József antropológus az 1989-es rendszerváltás után az elsők között foglalkozott a megyésítés, s ezen belül Hargita megye létrehozásának körülményeivel, és az egykori események emlékének továbbélését a mai napig követi. Elsőként őt faggattuk.

Fotó: Daczó Katalin

– Milyen adminisztratív átalakításokon ment át Székelyföld az utóbbi százötven évben? Hová helyezné be, hogyan határozná meg az 1968-as területi-adminisztratív felosztást?

– A széki rendszer 1876-ban szűnt meg, 1867-ben volt az Unió Erdéllyel, és 1876-ban Erdélyben is, és Székelyföldön is létrejöttek azok a vármegyék, amelyek a modern állam adminisztratív szerkezetét jelentették. Valamikor a húszas években az új államalakulat, a román állam is átalakította kicsit a megyerendszert, de igazi átalakulás 1950-ben volt, amikor szovjet mintára tartományokat és rajonokat hoztak létre. 1952-ben jött létre a Magyar Autonóm Tartomány, 1960-ban meg is szűnt, attól kezdve Maros – Magyar Autonóm Tartomány volt, és 1968-ban jött létre a mai megyerendszer. Tehát 1968-tól mostanig, ötven éve ugyanabban a házban vagyunk, ugyanabban a ruhában járunk, csak mi nem vagyunk már ugyanazok. Különösen 1989 után nagyon megváltoztunk. A kérdés az, hogy meddig jó nekünk ez a ház és ez a ruha, milyen átalakítás lesz, mert tervek, azok vannak. Jelenleg viszont ugyanazok az adminisztratív keretek léteznek, amelyek 1968-ban, ötven éve kialakultak, ezek határozzák meg a tevékenységeinket és a gondolkodásunkat is. Például ha tudjuk, hogy hol van Maros megye felé a határ, akkor úgy gondoljuk el, hogy az tényleges határ. És tényleg úgy gondoljuk, hogy nem sok köze van azoknak a településeknek egymáshoz, amelyek határosak, esetleg régebben egy adminisztratív egységhez tartoztak, de ma nincs közvetlen átjárás, kapcsolat közöttük (mert hát vannak kivételek, Parajdnak és Szovátának van kapcsolata). Tehát úgy látom, 1968 mindenképpen meghatározó pillanat volt, mai napig is meghatározza a kapcsolatainkat, a gazdasági tevékenységeinket, a mindennapjainkat, a helyzetértékelésünket és az elképzeléseinket is.

– Hargita megye kialakulásának fontos mozzanata az 1968. február 13-i csíkszeredai tüntetés. Ön ezt társadalomkutatóként hogyan látja, mi volt ez a csíkszeredai megmozdulás?

– Azzal kezdeném, hogy Marosvásárhelyről 1978-ban, az egyetem elvégzése után kerültem Csíkszeredába, és az égvilágon semmit nem tudtam arról, hogy itt tüntetés volt. 1968-ban én kilencedikes voltam, és sehol semmiféle újságban arról, hogy itt tüntetés volt, nem írtak, vagyis nem tudtam olvasni, tájékozódni erről. Igaz, arról sem írtak sehol, hogy mikor van a csíksomlyói búcsú, tehát a hatalom ellenőrizte a nyilvánosságot, de az emberek tudtak ezekről. Amikor Csíkba kerültem, hirtelen egy olyan közeg vett körül, ahol nagyon sokat beszéltek arról, hogy itt 1968 februárjában volt egy tüntetés. Ez vagy úgy hozódott elő, hogy néhány személyt illetően megjegyezték, hogy 1968-ban ezt és ezt csinálta, vagy előkerült egy vezető neve, akiről mondták, hogy 1968-ban lett nagy ember… Tehát ’68 a közbeszédben, a mindennapi kapcsolatokban viszonyítási pont volt, de 90-ig erről nem írtak, nem beszéltek nyilvánosan. Mivel a szóbeszédben létezett, fontos volt, ezért foglalkoztatott ez az esemény, és utánanéztem, újságokat tanulmányoztam, embereket kérdeztem, és 1997-ben egy magyarországi folyóiratban meg is jelent egy tanulmányom a megyésítésről. Utána rengeteget foglalkoztak ezzel, igaz, hogy könyv csak a Kovászna megyei átalakulásról született. Hargita megye kialakulásának történetét úgy, hogy ez monografikus legyen, nem készítették még el.

– Megfigyelhető, hogy az egyes generációk tudatában másképp és másképp él 68… Fontos vagy lényegtelen az akkori történés?

– A mai fiatal generáció, a huszonévesek, a kilencven után születettek számára nem fontos. Miért is lenne? Számukra ez egy adottság, talán az ő nagyszüleik tartoznak ahhoz a nemzedékhez, amely emlékezhet a történtekre. Egyre kevesebb szó esett erről, és egyre kevesebb olyan idős ember él még, aki részt vett a tüntetésen. De úgy látom, hogy a régió történelme úgy él ma, hogy ezt az eseményt nem ünneplik, nincs emléktábla, vagy nincs egyesület, amely azzal foglalkozna, hogy ennek az emléke megmaradjon, és egyáltalán, ha előhozódik az esemény, akkor az emlékezés magyarázatként szolgál arra, hogy miért van az ősi és strukturális ellentét udvarhelyiek és csíkiak között, bizonyos dolgokban miért nem értenek egyet, vagy nem akarnak együttműködni. Hát azért, mert hatvannyolcban a csíkiak a tüntetésen azt kiabálták, hogy „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk!” Valószínűleg mást is kiabáltak, de ez olyan, mint a régi idők identitás-vetélkedéseiben a falucsúfoló: ha az egyik falu embere a szomszéd falu emberével összekap a kocsmában, akkor muszáj valamit mondjon, hogy abból kiderüljön, hogy ő jobb, értékesebb, mint a másik. Persze az udvarhelyiek is megmondják a magukét: a temetőben ott a síron a felirat, miszerint „Itt is jobb, mint Csíkban”. Ezek kis anekdotikus elemek.
A mai fiatalok számára ez nem ismerős, nem érdekes, nem fontos, és az emlék őrzése sem történik meg. Az emlékek őrzése a világháborúk, ötvenhat kapcsán ma fontos, identitást ad, de hatvannyolc nem számít. Nem olyan fontos lokális szinten, Csíkszeredában; regionális szinten, Székelyföldön sem, hisz a vásárhelyiek s a szentgyörgyiek mit ünnepeljenek azon, hogy itt volt egy tüntetés? És nemzeti szinten végképp nem számít. Ha a helyiek nem ünnepelik, nem emlékeznek rá és nem foglalkoznak vele, akkor miért mondhatnánk, hogy ez fontos esemény volt?

– Egy korábbi beszélgetésben említette, hogy a Hargita az, ami összeköt, s ami szétválaszt. Hogyan látja az Udvarhely versus Csíkszereda kérdést?

– Aki a műút elkészítése előtt Udvarhelyről átjött Csíkba, vagy fordítva, az a távolságot nagyon jól érzékelte. Amikor szekérrel jött át, a szekér meg kellett álljon az úgynevezett Domb-kanyarnál, ott kellett etessenek és itassanak. Kifelé jövet is megvoltak azok a helyek, ahol meg kellett állni, hiszen ez egy hosszú út volt. De ez a hosszú út nemcsak fizikai, hanem kulturális és mentális távolságok átlépését is jelentette.
Amikor létrehozták Hargita megyét, elkezdtek arról beszélni, hogy miért egységes Hargita megye. Csakhogy Hargita megye – Csík, Udvarhely és Gyergyó – sosem volt egységes. Udvarhelyen mindig más istenjárás volt. De kellett egy ideológia, kellett egy nyilvános beszéd arról, hogy ez miért tartozik össze. Nagyon érdekes dolgokat talált ki a propaganda, és az egyik dolog az, hogy a Hargita összeköt. Az a Hargita, ami egy hegy, és se nem köt, se nem oszt, se nem szoroz, csak ott van valahol, s az emberek vagy így gondolják, vagy úgy gondolják: vagy azt gondolják, a csíki oldal a jobb, vagy azt, hogy az udvarhelyi, de a lényeg az, hogy adott korszakban, adott társadalmi közegben megjelent és megerősödött a vélemény, hogy a Hargita összeköt.
Persze ugyanennyire megma­radt, hogy a Hargita elválaszt. Ugyanakkor érdekes dolog az, hogy 1990 után miként gondolkodnak erről az udvarhelyiek vagy a csíkiak, vagy azok az udvarhelyiek, akik Csíkban laknak, és fordítva. S egyáltalán ebben a mobilis világban mit jelent az, hogy összeköt vagy elválaszt, tehát a határ, a távolság kérdése?

– Mivel magyarázható az, hogy bár a kilencvenes évek elején volt készség arra, hogy Udvarhely ismét önállósodjon, leszakadjon Hargita megyéről, de aztán mégse történt meg, s maradt minden a régiben?

– Mivel ez államszervezési kérdés, ezért akármit gondoltak és akartak az udvarhelyiek, nem lehetett csak úgy a román állam keretei­ből kilépni. Nevezhették magukat széknek, létrehozhattak civil szervezeteket, bármit, amiről úgy gondolták, hogy ők ezzel is jelzik, hogy nem közösködnek Csíkkal vagy valaki mással, de ez inkább virtuális, mint konkrét formában létezett, persze ez nem azt jelenteni, hogy nem volt érvényes működése, tehát bizonyos realitása. Az emberek erről beszélgettek, ennek mentén szervezkedtek. Sok minden történhetett, de a lényeg az, hogy ahhoz, hogy ezen változtatni lehessen, az országos kereteknek kellett volna változniuk. Az országos keretek meg legutóbb 1999-ben változtak, amikor létrehozták az úgynevezett makrorégiókat, és Hargita megye öt másik társával együtt a Központi Régió tagja lett. Azóta, tudtommal, mindenféle elképzelés született. Közben kellene hogy változzon az ország adminisztratív megszervezése, mert az EU ezt kéri, de nem változott semmi. A két régió között pedig továbbra is kulturális, mentális téren, és a médiában is rengeteg különbség van, és megfigyelhető, hogy ugyanannak a kérdésnek van udvarhelyi és csíki kezelése is.

– 1968-ban előbb egy nagy székely megye létrehozásáról volt szó, ami végül is nem valósult meg, bár ez nem födte volna az Autonóm Tartomány teljes egészét, sem Székelyföldet. Jó lett volna vagy sem? Min is múlott?

– Egyrészt azt mondjuk, hogy nagy székely megye, mert a mai Hargita és Kovászna megye benne lett volna, másrészt azt mondhatjuk, hogy nem az, mert sem Vásárhely, sem Marosszék nem lett volna része. A nagy azt jelentette volna, hogy a korábbi autonóm tartományhoz képest kisebb. A történészek ezzel már foglalkoztak, megírták, egyértelmű, hogy ez az országos politikai alkuk időszaka volt, ezért volt lehetséges, hogy az olyanfajta tüntetésnek, ami Szeredában volt, nem lett végül negatív következménye. Nem történt az, ami az ’56-os forradalom vagy más ilyen megmozdulások után, nem voltak perek, börtönbüntetések. Pedig nem az történt, amit az államvezetés elképzelt és jónak tartott volna, hanem ezzel a tüntetéssel, ezzel a helyi vetélkedés miatt fellobbant erődemonstrációval – aminek tulajdonképpen népi jellege volt, a politikai vezetés csak asszisztált hozzá – sikerült elérni, hogy tárgyalóasztalhoz üljön a pártvezetés, és sikerült változtatni a megyeközpont kijelölésén.

– Hogyan függ össze, összefügghet egyáltalán a megyésítés és az autonómia kérdésköre?

– Ez egy fontos kérdés. Volt a történelmi autonómia, a székelyek külön jogállása, ami az 1867-es Unióval együtt megszűnt, a székely és szász székeket beolvasztották a magyar nemzetállam adminisztratív kereteibe. Az autonómiának az emléke, az elképzelése, az eszméje, ideája, mítosza a mai napig él, és különböző formákban létezik. Természetesen ez virtuális, ami azt jelenti, hogy civil szervezeti szinten, ünnepek szintjén, kulturális hagyományőrzés szintjén létezik, adminisztratív és államszervezési szempontok alapján nincs autonómia. Elképzelések természetesen vannak, ötvenkettőben, hatvannyolcban is volt, aki azt gondolta, hogy ez kicsit autonómia, kilencvenben is volt, aki ezt látta a történésekben, a mostani regionalizációs elképzeléseknek is van egy ilyen része. De egyelőre csak autonómia-diskurzus van, a média foglalkozik vele, különböző rendezvényeken vannak felszólalások, egyébként meg mindenféle olyan tevékenységek zajlanak, amelyekre azt lehet mondani, hogy községszinten, kisrégiószinten, Kászonban vagy a Gyergyói-medencében tulajdonképpen egyfajta identitás alapú kulturális autonómia létezik, működik, ezt részben a pénzügyi keretek határozzák meg. A megyésítés az egységes adminisztrálás kialakulását jelentette, meg egy közös megyei identitás kialakítását, vagyis elhatárolódást például Maros megyétől. Ma, amikor van egy választási kampány, akkor sokkal nagyobb a súlya minden autonómia-diskurzusnak. Amikor lejárt a kampány, akkor már bonyolultabb a helyzet, mert már konkrétumokról: tettekről és pénzről, alkukról és kapcsolatokról van szó. Folyékony az állapot: vannak, akik azt mondják, hogy az egész mai folyamat pozitív, van, aki szerint nem haladtunk semmit. Ez olyan, mint a Hargitának a két oldala: nem mindegy, hogy honnan nézzük…

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.