Beszélgetés dr. Hlavathy Katával és dr. Andráss Zsolttal – Nem igaz, hogy itthon nem lehet megtanulni a szakmát

Fiatal orvosokat bemutató sorozatunk e heti része kissé rendhagyó, ugyanis nem Csíkszeredában praktizáló szakembereket, hanem a megyeszékhelyre készülő, még Marosvásárhelyen tanuló rezidensorvosokat szólaltattunk meg. Dr. Hlavathy Kata és dr. Andráss Zsolt párt alkotnak, és közös jövőjüket Csíkszeredában képzelik el. A hölgy altató- és intenzív terápiás szakorvosnak, míg párja általános sebésznek készül. Csíkszeredában, a kórháznapok alkalmával találkoztunk velük, és főként arról faggattuk őket, hogy sok kollégájukkal ellentétben ők miért szeretnének itthon maradni.

– Csíkszeredában, egy párként képzelik el a jövőjüket. Mennyire tárja ki kapuit a megyei kórház?

Hlavathy Kata: Konkrétan még nem hirdettek meg olyan posztot, amelyre bejelentkezhetnék, de itt szeretnénk dolgozni, miután végzünk a rezidensképzéssel. Érdeklődünk, hogy mennyire lenne majd erre lehetőségünk. Én egyébként sepsiszentgyörgyi vagyok, a párom csíkszeredai, ezért döntöttünk úgy, hogy először itt próbálunk szerencsét. Ugyanakkor a csíkszeredai kórház közösségét is jól ismerjük. Több olyan kollégánk van, akikkel az egyetemen jó kapcsolatot ápoltunk és már itt dolgoznak, és vannak, akikről tudjuk, hogy hamarosan ide jönnek.

– Miért az altató orvosi szakág mellett döntött?

Hlavathy Kata: Azért, mert már egyetem alatt szimpatikussá vált számomra a szakma. A műtő hangulata nagyon megfogott, viszont a sebészeti oldala nem érdekelt annyira. Rájöttem, hogy az aneszteziológusnak is van olyan fontos dolga a beteg ellátásában, mint a sebésznek. Gyakorlatilag ő az, aki a műtét alatt arra vigyáz, hogy a beteg rendben legyen az ébredésnél is. A szakma része az intenzív terápia is, amely a kritikus betegekre való odafigyelést és a kezelésüket foglalja magában. Nagyon sok manualitás van ebben a munkában. De leginkább az a kihívás benne, hogy minden szakterületből kell egy kicsit tudni. Az intenzív osztályon minden beteg nagyon súlyos állapotban van, és őket kell átsegíteni ezen a perióduson.

– Mit jelent az, hogy sok manualitás van az aneszteziológus, intenzív terápiás szakmában?

Hlavathy Kata: Azt jelenti, hogy nem vagyunk ugyan sebészek, de mi is végzünk többféle beavatkozást, akár a nagyobb vénák megszúrását is. A munkánk tehát nemcsak egy branül betételét jelenti, hanem akár centrális vénás katétereket is be szoktunk helyezni. Az altatáshoz és az érzéstelenítéshez szükséges manővereket – mint az intubálás, a hátgerinc-érzéstelenítés, vagy akár a más, regionális érzéstelenítések – jól ismerjük. Ezekhez mind hozzáértés szükségeltetik.

– Mennyire van lehetőségük rezidensképzés alatt ezeknek az „éles helyzetben” való kipróbálására?

Andráss Zsolt: Szerencsére Marosvásárhelyen elég nagy a betegforgalom ahhoz, hogy a szakorvosok mellett el tudjuk sajátítani a szakmát, akár már az első évtől. Természetesen először csak megmutatják, hogy mit kell csinálni, aztán felügyelet alatt végezzük ezeket, majd egyre több önállóságot kapunk úgy ötödév végére. Ekkor már egyedül is tudunk boldogulni.

– Ön miért éppen az általános sebészi szakma mellett döntött?

Andráss Zsolt: Gyermekkoromtól nagyon tetszett nekem ez a szakma. Már nem tudom felidézni, hogy konkrétan mi fogott meg benne vagy ki sugallta ezt, de tudatosan készültem rá. Emiatt a Márton Áron Gimnáziumban is természettudományok szakon tanultam.

– Miért fontos, hogy a szakmát a szülővárosában művelhesse?

Andráss Zsolt: Ennek főként az az oka, hogy számomra itthon lenni a legjobb. Itt ismerem az embereket, a helyet, és az igazat megvallva, máshol nem igazán vannak ennyire jó lehetőségek.

– Milyen egyedi lehetőségekre gondol?

Andráss Zsolt: Marosvásárhelyen teljesen más az élet, más emberek élnek ott, más típusú a kórház és más értelemben nagy a hajtás. Ezek jó indokok ahhoz, hogy hazakívánkozzak. Itt nyugodtabb környezetet talál az ember: itt vannak a hegyek, ismerem, szeretem az embereket.

– A rezidensképzésről ugyanazt tudja elmondani, mint a párja? Mennyire engedik közel a műtőasztalhoz?

Andráss Zsolt: Ez több dologtól függ, de főként az adott orvostól, illetve attól is, hogy mennyire zsúfolt a kórház. Eleinte nagyon nehezen engedtek közel. Igazából éppen most van az a periódus, amikor konkrétan azt mondják: „Menj és műtsd meg azt a beteget!” De ilyen orvosból sajnos nagyon kevés van, a körülbelül 14 főorvosból kettő-három. Ők általában segítőkészek és nagyon támogatnak. A többi főorvos mellett csak arra van lehetőségünk, hogy besegítsünk.

– Milyen műtétek elvégzésére kap lehetőséget?

Andráss Zsolt: Kisebb beavatkozásokat végeztem eddig: vakbélgyulladást operáltam, klasszikus laparoszkópos sérvműtétet végeztem, egy-egy hasmegnyitást is megengedtek, de a komolyabb, belső szerveket érintő beavatkozást, mint a vastag-, illetve vékonybél rezekciója, vagy a máj- és epepatológia beavatkozását nem engedik nekünk.

– De a következő három évben, amíg még rezidens, több lehetőséget kap majd erre?

Andráss Zsolt: Nehéz megjósolni, azért is, mert az egészségügyi rendszer folyamatosan változik Romániában. Például fél évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy nagy reformokat vezetnek be, most meg lehetséges, hogy gyakorlatilag az öt évvel ezelőtti állapotok térnek vissza.

– Az utóbbi években a fizetések terén tapasztalt növekedések miatt szívesebben maradnának itthon?

Hlavathy Kata: Amióta elkezdtük az egyetemet, mindig az lebegett a szemünk előtt, hogy maradjunk itthon. Amióta elindult a rezidensképzés, minden évben – ha kevéssel is –, de nőttek a fizetések. Ez egyre nagyobb biztonságérzetet ad, és megerősít abban az elhatározásunkban, hogy először itthon kell megpróbálni érvényesülni. Persze nem ugyanakkora fizetést kapunk, mint a külföldi kollégáink, de számunkra sokkal fontosabb az itthoni környezet.

– Rezidensként mennyire fontos önöknek, hogy minél nagyobb szakmai besorolású kórházban dolgozzanak?

Hlavathy Kata: A legfontosabb mindig a beteg, akinek a legtöbbet tudjuk nyújtani, ha bejön a kórház ajtaján. Hogyha a kórház felszereltsége nem képes ezt biztosítani, akkor tovább kell küldenünk a beteget egy másik központba. Számomra az, hogy milyen kórházban dolgozom, nem annyira fontos, mint az, hogy a beteg elkerüljön végül a megfelelő helyre. Akár kisebb kórházban is szívesebben dolgozunk, hogyha tudjuk, hogy akikkel osztozunk a munkán, azokkal jó kapcsolatot ápolunk. Fontos, hogy a különböző osztályok között működjön a kommunikáció. Úgy látjuk, hogy Csíkszeredában erre van esély, mert nagyon sok fiatal jött ide.

– Mi a véleményük azokról a fiatal orvosokról, akik úgy döntenek, hogy külföldön próbálnak szerencsét?

Hlavathy Kata: Bátrak. Mindenképp bátrabbak, mint mi. Persze nem azt mondom, hogy mi gyávák lennénk, de tudjuk, hogy nagyon sok bátorság kell ahhoz, hogy valaki elhagyja az otthont. Ők ugyanis a biztonságos környezetet hagyják maguk mögött. Tény, hogy anyagi és szakmai fejlődés szempontjából jobban megéri. Akár már Magyarország is többet tud nyújtani. Az viszont nem igaz, hogy itthon nem lehet megtanulni a szakmát. Csak kicsit jobban kell küszködnünk, mert a szakorvosok nem igazán nyitnak a rezidensek felé, kicsit „lopni” kell a tudásukat. A külföldre távozó ismerőseinkkel is beszélünk, mindenki meg van elégedve többé-kevésbé a szakmai fejlődésével, a fizetésével jobban, de mindenkitől halljuk, hogy azért hazakívánkoznak. Ha másért nem, a családért és a barátokért mindenképp. Ez továbbra is megerősíti bennünk azt, hogyha lehetséges, akkor itthon maradnánk. Azokat pedig nagyon szívesen hallgatjuk, akik azt mondják, hogy „maradok még egy keveset, és amit itt tanultam, azt hazahozom”. Azt hiszem, azoké a legpozitívabb hozzáállás, akik kimennek öt-tíz évre, megtanulják azt, hogy kint miként lehet boldogulni, majd hazajönnek és megpróbálják azt itthon megvalósítani. Így lehet a leginkább haladni.

Andráss Zsolt: Sajnos itthon még mindig sok probléma van mind a medikális ellátás minőségével, mind a rezidensképzéssel. De szerintem minden vetületére érvényes, hogy minél nyugatabbra mész, annál jobb az ellátási és képzési színvonal, de annál több áldozatot kell meghozni, ha el akarunk oda menni. Például Németországba sokkal nehezebb kijutni, de sokkal többet kapsz szakmailag és anyagilag egyaránt. De én még olyan emberrel nem találkoztam, aki kiment, és azt mondta, hogy minden tökéletes, nincs honvágya.

– Sokak véleménye szerint azért is könnyebb külföldön boldogulni, mert ott nincs olyan rezidensvizsga, mint itthon.

Hlavathy Kata: Ebben a formában valóban nem létezik rezidensvizsga, de ott sem várnak tárt karokkal. Van, akinek könnyen összejön, megkapja álmai munkahelyét, és van, aki elmegy Németországba, hogy általános sebész legyen, de nem sikerül neki. Németországban is megvannak a keresettebb szakmák. Ha nagyvárosban szeretne valaki dolgozni, akkor nagy valószínűséggel kompromisszumot kell kötnie. Azt is hallottuk több embertől, hogy ott, abban a kórházi közösségben mindig ők a kívülállók. Tehát sok múlik az illető személyiségén, kinek mi a könnyebb. Nekem sokkal megfelelőbb az itthoni rendszerben maradni, mert itthon érzem magam, és tudom, hogy mit hogyan kellene csinálni. Sokkal nehezebb lett volna számomra elmenni Budapestre, végigjárni a kórházakat, hogy hol van szükség olyan rezidensre, amit én szeretnék, mint az, hogy itthon tanuljak a vizsgára.

Márk Boglárka