Azúrkék Voronecben

Engedve a régóta ösztökélő külső és belső csábításnak, egynapos körutazás erejéig belekóstoltam Bukovinába. A Beszterce folyó által szabdalt hegyek és völgyek, mesés tájak, vadregényes vidékek szinte kikapcsolták a realitásérzékemet. Elbűvölt a fenyvesek végeláthatatlan koszorúja, az érintetlen erdőrengetegek látványa a magasságnak és mélységnek különös érzését kölcsönözte. A rárói magashegyi átjáró (Trans-Rarău) sziklaomladékok közt vezető, egyre emelkedő, majd szűkülő, meredek, egysávos kapaszkodója a fenyők alagútjában egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző. A tetőn kitáruló panoráma, az „Úr sziklájának” mindent uraló, lenyűgöző tekintélye, a szucsávai átkelő a maga szerpentinjeivel szédületes utazásélményt ajándékozott.
És hogy ne csak a „természetes” látnivalóktól legyek elájulva, be kell vallanom: a voroneci kolostor legalább ennyire megfogott. Valóban különbséget kell tennünk a többségi nemzet egyes hősködő nacionalistái és az egyszerű, misztikus hitét komolyan vevő emberek, testvérek között. Mert amennyire igaz, hogy a görögkeleti egyház tájainkon nemzeti egyház, annyira igaz az is, hogy rengeteg értéket, mélységet, tiszta lelkiséget halmoztak fel. Főleg a moldvai és bukovinai kolostorok példázzák ezt. Nem mellékesen a voroneci kolostor is a világörökség része. Kelet-Európa Sixtus-kápolnáját Ştefan cel Mare fejedelem idejétől a mai napig szinte folyamatosan belakják, használják. Körülötte, a faluban hatalmas építkezések, bazárok és szálláshelyek sorakoznak, de ahogy a látogató belép a kolostor udvarára, majd a templomba, valami különleges légkör kezd ráhatni. Turisták, zarándokok százai nyüzsögnek naponta a környéken, de benn magától elül a zaj. Elmélyült csend uralja a klastromot. Élettől, isteni jelenléttől súlyos és felemelő csend. Az évszázados falak freskói a parasztbiblia megannyi részletével, a végítéletről, a szentekről, az evangéliumi jelenetekről készült festmények, ikonok szinte árasztják a misztikát. Megszentelődik a levegő, a lelkiség átitatja a befogadót, a kolostor hangulata is tiszteletet, áhítatot ébreszt.
Elidőzve a kültéri falfreskók alakjainak bűvöletében, tematikájuk sokszínű, de egyértelmű céljait kutatva, külön is megfogott azok színe, a kék. Ezt a kéket látni kell. Annyira kék, mint Bukovina ege szőlőszüretkor. A világhírű – akárcsak Rubens pirosa vagy Veronese zöldje –, most már levédett világmárka: a voroneci kék. Nem afféle zsellérkék, nem egészen türkizkék, nem szokványos kék, festőporból kikavarva. Ez a kék valami más. Talányosan különleges. Akkor is, amikor nem süt rá a nap. Több mint négyszáz éven keresztül fújta a szél, verte az eső, de a voroneci kolostortemplom külső falának alapkékje ma is tündöklik. Nem kellett restaurálni. Mi a titka? Az összetétel? Az alapanyag? A festő szaktudása vagy technikája? Meg lehet-e fejteni ezt a rejtélyt? Próbálkoztak már tudósok, szakemberek, csodájára jártak kanadai, srí lankai egyetemisták, csak annyit tudtak megfejteni, hogy az alapanyagot, a különleges réz tartalmú ásványi anyagot (azuritot) a középkori festőmesterek Kínából, Mezopotámiából és Dél-Afrikából hozatták. Egy vagyonba került. Porrá zúzták, majd elegyítették más anyagokkal. Nagyon megválogatták a meszet, a homokot is, amelyre rávitték a festéket. Szó szerint a kisujjukban volt a mesterség. Ujjaikkal leellenőrizték nemcsak a mészréteg, a vakolat állagát, hanem a fal száradását, a vízcseppek kibuggyanását, a felület festéktartó képességét is. Szemünkben talán „kezdetleges” munkamódszereiket az idők múlása is igazolta, tehát mindenképp megsüvegelendő az az igényesség, szakmai hivatástudat, amellyel a letűnt korok egyszerű művészei dolgoztak. Állítólag cujkát is kevertek bele, a fehér alapszínhez meg sovány tehéntúrót, ki tudja, milyen növényi kivonatot adtak hozzá, de hogy milyen arányban, azt máig titok fedi. Mindenképp természetből forrásozó, organikus festékről van szó, abból az időből, amelyben a festmények keletkeztek, amely korban s körülmények közt ezek az elszánt és hivatástudó festők éltek és dolgoztak. Titkukat minden bizonnyal a sírba vitték. Felbecsülhetetlen értéket hoztak létre, egyedülálló teljesítményt nyújtottak.
Kései utódaik számára a „recept” ugyan összeállt, talán számítógépes programokkal is könnyedén modellezhető, a kolostor falain mindenfajta szélsőséges időjárásnak ellenálló azúrkék titkát azonban máig homály fedi. A kémiai összetevőket mára megtalálták, a mai festők kékje viszont a jelek szerint nem ennyire időtálló. Ki lehet keverni, de nem tart, lekopik. Szemben a voroneci mesterek kékjével, ami megmaradt a külső falakon évszázadokig. S ezért utánozhatatlan.
Érdekesség, hogy a román kommunista hatalom egyházüldözése alól maga az ortodox egyház sem volt kivétel. Példa erre ez a kolostor is. Egyszerűen bezárták és múzeumként használták, miközben azzal „takaróztak”, hogy a helytelen használat és beavatkozások elől, az értékes muzeális festményeket meg kell védeni. Annyi haszon volt csak munkájukban, hogy restaurálás címen a tetőzetét és a padlót kijavították. A voroneci kolostorban aztán csak 1991-től költözhettek be a szerzetes nővérek. Azóta indult újra benne az imádság és a liturgikus élet.
Festőiskolák, művészetkedvelők ma is kísérleteznek a freskókészítéssel, az ikonfestészet meg egyenesen hivatás, hiszen a festő maga is ikonná, szent képmássá válik. Csak térdelve, buzgó áhítattal, szent komolysággal érdemes ecsetet fogni. A kék szín jelenti az eget, a megtisztulást, a fényre jutást, az igazság és a Lélek győzelmét az anyag felett. A kék színe a bölcsességnek, a távlatoknak, a bizalomnak, a stabilitásnak. Nekünk keresztényeknek a Szűzanyát is szimbolizálja. A kék nemcsak a tenger, s az ég kékje, hanem a végtelenségé, Isten megfoghatatlan titkáé, amelyet ugyan a jelekből felismerünk, de meg nem értünk sohasem. Valahol itt keresendő a „voroneci kék” titka is.(peterpater.com)

Ft. Sebestyén Péter