Azok a szép napok…

35

Hull a hó és hózik, visszajönnek a régi nagy telek, amikor a kolozsvári kis Bolyai utcából, a Sorával szemben, a lakók nem tudtak reggel kijönni? Amikor a város apraja-nagyja hóembert épített, hógolyózott, a fiatalság egymást mosdatta a friss hóval, hogy múljanak el a szeplők…, a lányokat a fák alá csalogattuk, hogy az ágakról a havat a nyakukba rázzuk.
Ilyenkor megtisztult a város, a Főtéren az Unió utca elejétől a Lábas-házig tartott a csicsonka, melyen suszterinas és egyetemi tanár egyaránt önfeledten repült végig, elfeledve gondját-baját, a májszter úr nyakleveseit, és azt, hogy nem taníthatja, amit szíve-lelke kíván.
Még abból az időből származnak a diákok, segédurak mondásai, „fogjuk meg s vigyétek”, „amíg csak fizetgetnek, addig csak dolgozgatunk”, „úgy kell a munka mellé állni, hogy más is odaférjen”…
És akkor tanultam még más okos mondásokat is, „finom a kolbász, csak nagyon közel van egymáshoz a két vége”, „ilyen a zártkörű Márton-napi libavacsora, csak én és a liba”, „ha túl sós az étel, okosan kell megmondani a szakácsnőnek: ebből kétannyit is lehetne főzni, ugyanennyi sóval”.
Régi iratokat lapozok, iskolai értesítő az 1947–48-as iskolai évben, és egy kiemelés: „Ezen értesítő kizárólag a szülők értesítésére szolgál és nem használható bizonyítvány gyanánt”. Legfelül Kolozsvári unitárius elemi iskola, és belül a jegyek, sok tízes, kilenc kilences, rajzból 8-as, magaviselet 10-es, általános 9,42. A legjobb az iskolában eltöltött 16 év alatt… (Még tartott a családban felszedett tudományom…) Itt írták le utoljára helyesen a nevemet.
Az V.-es értesítő, ez sem bizonyítvány, legfelül „Liceul maghiar de băieți N.1”, már tarkább, anyanyelv 10-es, román nyelv 6-os, orosz nyelv 7-es (nagynénémnél lakott tanárunk, mielőtt tanítani kezdett, tegeződtem vele), a többi 7 és 9 között, rajzból „egy nagy büdös” 5-ös , magaviselet 9, ezt később még megismételtem. (11 éves voltam… Van jó fiúgyerek és szép öregasszony? – kérdezték később.) Általános 7,77. Év végén vizsga magyarból, románból, oroszból és számtanból volt. Testnevelés végig 7-es, akkor mentem haza egy nagy monoklival a szemem alatt. „Mi ez?” „Verekedtem.” „Nem, téged vertek.” Ez volt az utolsó, amikor alulmaradtam ilyenszerű viadalban.
Nem találtam meg a VI–VII. osztályos értesítőmet, pedig tudom, VI.-ban volt a legjobb helyezésem, kb. 6. a rangsorban a nagy ászok után. Akkortájt alapítottuk a Gittegyletet és vált Bibliánkká A Pál utcai fiúk, benne Boka János, a kis Nemecsek, az áruló Geréb és a karakán Áts Feri, a vörösingesek vezére.
A következő, az már Carnet de elev, fényképes kiskönyv, kiadója „Școala medie de 10 ani băieți maghiar nr. 1, Cluj”, benne jegyeim VIII–IX. osztályból, nevemet most is rosszul írták rá, „h” nélkül és Ioan lettem, még jó, hogy a lakcímem Kossuth Lajos… Hát a VIII. az elfogadható, itt már az 5-ös a jeles, 2-es a bukás. Érdekessége: év végén románból és oroszból két-két 3-as, mértan, rajz, magavislet (!) 5-ös, és 12 tantárgyból 4-es. Oszi Papp Zoli.
IX.-re nagyot javultam, itt már négy negyedév volt, magyar, orosz, mértan, rajz, ALA és magaviselet 5-ös, kedvenc tantárgyamból, vegytanból egy „nagy büdös” 3-as (?), és 10 darab 4-es. (A magaviselet első negyedév végén 4-es, és egy bejegyzés Zavartkeltő olykor. Mi lehetett ez?)
Érettségi bizonyítványom 1956-ból, rajta szívdöglesztő fényképem, itt megint Ioan lettem, nincs egy árva 5-ös sem, két, kedvenc tantárgyamból 3-as (fizika-kémia), algebra-trigonometria 3-as. Ez nem akadályozott meg abban, hogy a főiskolán elismert jó matematikus legyek, még Stamate prof. szerint is. Csak most figyeltem fel arra, hogy ezek a jegyek az érettségi vizsga jegyei, nem a X.-ben elért jegyek.
Itt kimaradt egy mondat, nővérem végig „tiszta tízes” tanuló volt, érdemdiplomával végzett, így felvételi nélkül besétált a Politechnika építészmérnöki szakára. Mindig mondtam, azért volt olyan jó tanuló, hogy engem bosszantson…
Egy pillantás az agrármérnöki diplomámra, az általánosom 7,75, ezek szerint megtartottam V. elemista színvonalamat… (Mentségemre legyen mondva, hogy a „Polgazd–marxizmus–munkásmozgalom története, vagy minek nevezzem, hozta le átlagomat, a két főtantárgy, a növénytermesztés és állattenyésztés államvizsga jobban sikerült, ez utóbbi után rektorunk gratulált is). És benne egy valódi sztárfotó és sk. aláírás, ing. Sz. János.
Visszatérve a boldog gimnazista évekre, nagyszerű tanári kar volt, az egykori Unitárius Kollégium kilökte volna magából a nem megfelelőket. Tudós pedagógusok, nagyszerű emberek. Kedvenc helyem volt a kémia- és fizikaórák varázslatos színhelye és a tornaterem, három tornaoktatóra is tisztelettel emlékszem: B. Béla. profi tanár volt, de tanított rövid ideig az ország egykori gerelydobó bajnoka is, és Hidegh tanár úr, akiről azt rebesgették, hogy régi vágású katonatisztből lett, jobb híján, oktató. Azt tudom, hogy egyszer kerékpártúrára vitt, a célnál a diákság jól belakmározott, ő egy pár kiskanál dzsemet ebédelt és forrásvizet ivott rá. Hazafelé vígan karikázta le a tizenöt kilométert, mi a 40 évvel fiatalabbak le-lemaradoztunk. A heti egy tornaórán a kötélmászás és a gyűrű volt a kedvencem, a nehezebb gyakorlatok nem mentek.
Szép idők, osztályunkból senki sem volt tornából felmentve, vártuk mindig, hogy elérkezzen a tornaóra… Ma már könnyebb izmosodni, Latabár mondta, hogy minden sportot szeret, csak ne kelljen mozogni. Az is megvalósítható: látom, frissen reklámoznak egy csodagépet, csak ráállsz, s gyűlnek az izmok, kialakul az áhított kockahas, olyan leszel, hogy Stalonet vagy Schwarzeneggert elfogja a sárga irigység.
Énekórák… P. Loránd miután leadta a kötelező alapokat, énekelt nekünk, megtanultuk a Szovjet partizánindulót, a Három tankost és egy fülbemászó dalocskát a szép, szőke, csinos partizánlányról. VII.-ben szolmizálni is kellett, akkor már jártam zongoraórára, így tudtam kottát olvasni. Sztankinak nem nagyon ment, akkor kérdezte meg a tanár úr: „Sztanki, te ismered a hangjegyeket?” „Igen, tanár úr, látásból.” Ezután még sok évvel is, ha valaki azzal dicsekedett, „bölcsködött”, hogy ismer minden művészt, írót, nagy sportolót, mondtuk, igen, mint Sztanki a hangjegyeket, látásból.
A felső tagozaton Cs. György volt az ének-zene oktatója, ő nem akart Fletat, Carusót, Lanzát, Mario Del Monacót vagy Giglit – igaz, ahhoz egy picit olaszok vagy spanyolok kellett volna legyünk – nevelni még a jó hangú diákokból sem, mi a „hangtalanok” a hátsó padokba vonultunk és csenden játszottunk „hajdú–bíró–szegényembert”, már amennyire az ment hangtalanul.
Mivel énekhangom sohasem volt, nem lettem tagja az énekkarnak, drága Édesapámnak mondták diákkorában, hogy még arra a folyosóra se menjen, ahol próbál az énekkar, de ő tanított meg a komolyzene szeretetére, főleg az operák, szimfóniák, de az operettek élvezetére is. Talán a Carmen és benne a torreádorinduló és a rózsaária volt az, ami először meggyőzött, hogy a nehéz zene is lehet szép. Ezután nagyon boldog voltam, ha a rádióban felismertem egy-egy áriát, duettet vagy kórusrészletet.
Miki, az örök mókamester felvette kolléganője földig érő kabátját, s belebújt magas sarkú cipőjébe, feltette kalapját és bekopogott a dirihez: „Itt jártam két osztályt, s kellene nekem egy igazolás, ha lehet, hétről…” (Hát ez a kérés az egész tanári kar nevetésével zárult, de a valóságban sokan szereztek ebben az időben „képesítést”, mert a pártnak művelt aktivistákra volt szüksége.)

Szathmáry János, Gyergyószentmiklós

[box type=”shadow” ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.