Az írás számomra lélegzés

Darvasi László sokoldalú, több műfajban alkotó író. Jelent meg verseskötete, drámája, több novelláskötete, huszonöt éve közöl tárcákat, tárcanovellákat, megjelent két nagyregénye, de ír meséket, sőt meseregényeket is. Nemrégiben Székelyudvarhelyen a G. Caféban vett részt író-olvasó találkozón. A szerzővel Részeg Imola beszélgetett.

Fotó: Szabó Károly

Fotó: Szabó Károly

Darvasi László Törökszentmiklóson született, jelenleg Budapesten élő író, újságíró, költő, drámaíró. 1993-tól az Élet és Irodalom főmunkatársa. Számos irodalmi díj és kitüntetés tulajdonosa. Fontosabb művei: A portugálok (versek és elbeszélések, 1992), A veinhageni rózsabokrok (elbeszélések, 1993), A vonal alatt (elbeszélések, tárcák 1994, Szív Ernő álnéven), A Borgognoni-féle szomorúság (rövid történetek, 1994), Szerelmem, Dumumba elvtársnő (magyar novellák, 1998), A könyvmutatványosok legendája (regény, 1999), Szerezni egy nőt (háborús novellák, 2000), Trapiti, avagy a nagy tökfőzelékháború (ifjúsági regény, 2002), Trapiti és a borzasztó nyúl (gyermekregény, 2004), A világ legboldogabb zenekara (novellák, 2005), A titokzatos világválogatott (novelláskötet, 2006), Virágzabálók (regény, 2009).

– Honnan ez a sokoldalúság, ez a műfaji gazdagság?

– Nem tudom, talán a kíváncsiság. Vannak olyan írók, akik egy hangon szólnak, gyakorlatilag ugyanabban a formában dolgozzák végig az életüket. Ez karakter, jellemvonás. Én szeretek kirándulgatni az irodalomban, szeretek kipróbálni mindent. Jóllehet alapvetően hűséges típus vagyok. Amióta írónak számítok, azóta gyakorlatilag írok tárcákat, hetente hármat. Hű vagyok a novellához, meg hű vagyok a regényhez is, csak a regényt, azt azért nehezebb írni.

– Mi a viszonya ezekhez a műfajokhoz? Milyen tapasztalat például egy tárcát megírni, és milyen ehhez képest egy olyan nagyregényt, mint a Virágzabálók vagy a Könyvmutatványosok legendája?

– A tárca megélhetés. Megélhetés és lélegzés, valahogy beleköltözött az én írói működésembe. A regény az elutazás, a nagy kaland, az elveszettség és a visszaérkezés. A novella az villámcsapás. Vers már nincs. A dráma, az megint csak kíváncsiság. A mese meg szerelem… Az egy ilyen… a nyolcadik, kicsit büdösödő kisdiáknak a nyár a szerelme. Én nagyon szeretek gyerekekhez járni, mesét írni, beszélni velük. Valószínűleg a regény a legérdekesebb és legfontosabb írói műfaj, az dolgoz meg a leginkább. Sokat kárhoztattak azért, hogy elaprózom magam, de ha megírok az életemben három-négy nagyregényt, akkor szerintem már rendben van a dolog. Egyszerűen mást elégít ki. Azt kellene mondanom, hogy a regényben minden tét. Mert amikor regényt írok, akkor az életemet, a mindenséget teszem fel a mérlegre. Amikor meg tárcát…, nagyon érdekes, hogy akkor is. De hát persze tudom, hogy ott a mindenség egy üveggolyó, amott meg egy város, egy ország, egy földrész vagy a túlvilág.

– Azt írják önről a Digitális Irodalmi Akadémián közzétett írói portréban, hogy: „Darvasi László írásművészete emberi tévelygésekkel, kudarcokkal és örömökkel teli, egyszerre hétköznapi és különös alakok sorát vonultatja fel. Novelláiban, tárcáiban, regényeiben egyaránt érvényre jut mondatainak szépsége és fájdalma, mindenek feletti igazsága. Elemi erejű, artisztikus, egzisztenciális színezetű elbeszélői vágya az életet történetté, a történetet életté változtatja. Írói világa finom szövésű, áttetsző mese.” Mi Darvasi számára az élet, és mi az irodalom, az írás? Illetve hogyan függ össze a kettő?

– Nagyon összekuszálódik. Ha úgymond élek, tehát ha az utcán járok, hallgatok valamilyen zenét vagy nézek bármilyen festményt, akkor is sokszor írok közben fejben. Van, hogy úgy ébredek fel, hogy már írok. Írom a tárcát, amit le kell adni. A lelkem úgy dolgozik, hogy már az álom elkezdi a tárcaírást, és akkor reggel, amikor a kávét megcsinálom, gyakorlatilag már csak be kell fejezni. Az írás számomra lélegzés. És az egzisztenciális félelemnek az ellenszere. Tudom, hogy ez semmit nem ér. Tudom, hogy ez el fog múlni, tudom, hogy meg fogunk halni. Tudom, hogy egy idő után semmi nem lesz, de amíg ez tart, addig ez van, ezt kell csinálni. Tehát az írás egyszerre gyógyszer, szerelem, kaland, gyónás, háború, béke, minden. Minden, de azt kell mondani, hogy bármilyen szépen és bölcsen élünk, az élet mindig többet tud. Nem tud annyit a szó, mint a valóság.

– Beszéljünk kicsit Szív Ernőről, az ön írói alteregójáról, aki hosszú ideig a Délmagyarországban közölt tárcát, mostanában pedig az Élet és Irodalomba ír. Hogyan született meg Szív Ernő?

– Kezdő újságíró voltam Szegeden, a Délmagyarország című lapnál, de nem akartam hagyományos újságíró lenni, aki gyári riportokat csinál, meg beszámolókat, publicisztikákat ír, hanem valahogy a szépirodalom felől szerettem volna megközelíteni az újságírást, és akkor kitaláltam a Szív Ernő nevet Szép Ernő előtt tisztelegve. Írtam egy tárcát Szív Ernő néven, még egyet, majd még egyet. Aztán lett Szív Ernőnek egy élete, lett egy alakja, lett egy habitusa, egy jelleme, egy felesége, egy redakciója, lettek kalandjai, esetei, és akkor az egyik történet hozta a másikat. Most már nagyon-nagyon sok mindene van neki. Eddig három-négy Szív Ernő-könyv jelent meg, de a fiókban még nagyon sok kiadatlan írása van. Szív Ernő egyébként nálam nem játék volt, mint Csokonai Lili Esterházynál, aki titkolta. Én soha nem titkoltam, hogy Szív Ernőt ki hívta életre. Szív Ernő nekem valahogy a másik énem, a felszínesebb, a könnyedebb, az esendőbb, az odahajlóbb, a szemérmesebb. Szív Ernőnél nincs blaszfémia, nincs gyilkosság, ellenben Darvasinál elég sok az ilyen történés.

– Mit mondana el a legújabb könyvéről, az Isten. Haza. Csal.-ról, amely épp megjelenés előtt áll?

– Ez a mai Magyarországról szól, mondjuk a 90-es évektől a mai időkig. Három ciklusból áll, az egyik ciklusnak a címe Isten, a másiké Haza, a harmadiké Csal, ami a családra utal. Ezek szikár, kemény, szorongató, tragikus novellák, kicsit más nyelven, mint ahogy eddig szoktam fogalmazni. Le van egyszerűsítve a nyelv, le van egyszerűsítve a történet, és igyekeztem nem túlságosan költői lenni, hanem inkább epikus módon célratörő. Nem üdítő könyv. Ha hasonlítani akarnám, akkor a Tarr Sándor novelláival tudnám összekötni. Tarr Sándorral, akit ma kezdünk elfelejteni, pedig hát az egyik legnagyobb magyar novellista vagy rövidprózaíró volt, a vidék legjobb ismerője.

– Mostanában min dolgozik?

– Egy regényen. Most már úgy érzem, elég jól állok vele. Ez a Könyvmutatványosoknak meg a Virágzabálóknak a testvére lesz. A 18. században játszódik, Szegeden, egy boszorkányper története…, de igazából nem az. Ott járkál egy fickó sok könyvvel és sok költészettel, amikor valami szörnyű dolog történik. Tehát a vers belemegy a borzalomba, tulajdonképpen ez a történet.

– Mikorra várhatjuk a könyvet?

– Lehet, hogy már könyvhétre. Vagy könyvhét vagy karácsony, de jövőre biztosan.