Az energiabomba szelíd robbanása

Felnőttem. Ezt mutatja a személyigazolványomban szereplő születési dátum és az életem során begyűjtött diplomák száma is. Már nem rohangálok az utcán és nem bömbölök, ha egymás után háromszor esek fejre egyazon kavics miatt, hanem leporolom magam, és felkészülök a negyedik elhasalásra. Ilyen magabiztos felnőttként húztam le a cipőmet és totyogtam be a játszóházba, majd ültem le a kisgyerekek közé, ahol zokniban vagánykodtunk a barátommal és az ő imádnivaló testvérével, Kamillával, akinél édesebb és mozgékonyabb kislányt még életemben nem láttam. Mivel vasárnap délután volt, így rajtunk kívül még csak két lurkó játszott a teremben, akik előszeretettel ugráltak át a kinyújtott lábainkon és szaladtak tovább a rengeteg tennivalójuk irányába. Ahogy ott ültem, azon gondolkodtam, hogy bizony nem lenne rossz pár percre visszarepülni a rózsaszín, helyenként barnás-sárgás, gyerekkornak keresztelt buborékba, amelyből kiszakadni nem könnyű feladat.
Kamilla Forma–1-es autóhoz mérten száguldozott, és csúszdáról csúszdára vándorolt, miközben megsütött pár láthatatlan palacsintát is. Annyi energia szabadult fel a játszóházban, hogy csodálkoztam, mégis miként maradnak épen a falak.
De amikor a szemeikkel is mosolygó gyerekekre néztem, rájöttem, hogy ezek az energiabombák kárpótolják a világot a rengeteg szenvedésért és viszálykodásért, hiszen bármennyire is hangosak és szófogadatlanok is a gyerekek, a belőlük áradó őszinte szeretet még a hatdiplomás felnőtteknek is példát tud mutatni.
Szóval nekem az óvodás Kamilla mutatta meg, hogyan robbanhat fel szelíden egy bomba, amely nem káoszt és fájdalmat hagy maga után, hanem huncut nevetést és sok-sok szeretetet. Az ilyen detonáció pedig bárkit képes feltölteni pozitív érzésekkel, így rájöttem, ha több időt töltenének a felnőttek játszóházakban, még a terrorizmus is megszűnhetne a világban.