„Az a jó vers, ami üt”

A rendszerváltás óta gyakran megfordul Erdélyben, szeret ide járni. Itt is szeretik, hiszen 2006-ban a Székelyföld folyóirat szerkesztősége odaítélte neki a Székely Bicskarend-díjat. Az utóbbi időben barátjával, a marosvásárhelyi származású Bartis Attilával fordult meg errefelé író-olvasó találkozókon. Egy ilyen alkalommal Kemény István költővel, íróval a székelyudvarhelyi G. Caféban beszélgetett Részeg Imola.

Kemény István Budapesten élő, író, költő, számos irodalmi díj és kitüntetés tulajdonosa. 1961-ben született, első verseskötete 1984-ben jelent meg Csigalépcső az elfelejtett tanszékhez címmel. További verseskötetei: Játék méreggel és ellenméreggel (1987), Témák a Rokokó-filmből (1991), A koboldkórus (1993), A néma H (1997), Valami a vérről (1998), Hideg (2001), Élőbeszéd (2006), Állástalan táncosnő. Összegyűjtött versek (2011), A királynál (2012). Prózai munkái: Az ellenség művészete (1989), Család, gyerekek, autó (1997), Kedves ismeretlen (2009).

Kemény István Budapesten élő, író, költő, számos irodalmi díj és kitüntetés tulajdonosa. 1961-ben született, első verseskötete 1984-ben jelent meg Csigalépcső az elfelejtett tanszékhez címmel. További verseskötetei: Játék méreggel és ellenméreggel (1987), Témák a Rokokó-filmből (1991), A koboldkórus (1993), A néma H (1997), Valami a vérről (1998), Hideg (2001), Élőbeszéd (2006), Állástalan táncosnő. Összegyűjtött versek (2011), A királynál (2012). Prózai munkái: Az ellenség művészete (1989), Család, gyerekek, autó (1997), Kedves ismeretlen (2009).

– Egy tavaly adott interjújában úgy fogalmaz, hogy „a költőség nem foglalkozás”. Akkor mi az? Mit jelent ez az ön számára? Illetve mint jelent ma Kelet-Európában költőnek lenni?

– Ha eleget publikált, az emberre talán rámondják, hogy költő, de ha én mondom azt magamra, hogy költő vagyok, az valamiért nem kóser. Valahogy úgy érzem, hogy a költőségnek van egyfajta „szentsége”, a költők Homérosztól kezdve mitikus alakok, és ha én saját magamat akarom becsatlakoztatni ebbe a sorba, az elég merész gondolat, hogy ne mondjam, szemtelenség. Inkább azt mondanám, hogy író vagyok. Abban mindenfajta írás benne van (a versírás is), és van egy rendes polgári foglalkozás jellege. De persze közben mégis törekszem arra, hogy megfeleljek a költőség ideájának. Kelet- vagy Közép-Európában, hogy a kérdés második felére is kitérjek, valahogy jobban megmaradt a költőség „szentsége”, mint Nyugaton: itt mintha még élne az az elvárás, hogy a költőnek valami prófétaszerűségnek kell lennie, hogy ő kell megmondja a tutit, és tudnia kell, hogy mi van, mi lesz, mi legyen. Vagyis Ady Endrének vagy Petőfi Sándornak kéne lennie. Szóval Kelet-Európában, azt hiszem, nehéz megfelelni a költőség ideájának. Jó magasan van a léc.

– Ön hogy van ezzel a társadalmi elvárással? El tudja ezt fogadni, meg akar ennek felelni, vagy nem érdekli?

– Dehogynem érdekel. Állandóan töröm a fejem azon, hogy mi van körülöttem. Nemcsak a saját lelki életem foglalkoztat – bár szerintem ez is elengedhetetlen része a költészetnek, ebben nem értek egyet Petőfivel –, hanem az is fontos számomra, hogy mi van a családomban, a városomban, az országomban, és ha tudok valami használhatót mondani erről, akkor azt igyekszem is mondani.

– De azért a közéleti költő szerepét is felvállalja néha. A 2013-ban megjelent, A királynál című verseskötetében például eléggé markánsan állást foglal a jelenlegi magyarországi helyzettel, közhangulattal kapcsolatban. Abból is kiemelkedik egy vers, a Búcsúlevél, ami megjelenésekor nagy visszhangot keltett.

– Igen, de azt fontos tisztázni, hogy a jelenlegi szót én nem az éppen fennálló politikai rendszerre értem – mert a Búcsúlevél című versemet is gyakran úgy értették félre, hogy az az Orbán-rendszer kritikája, hanem a rendszerváltás óta eltelt teljes időszakra. A Búcsúlevél arról a csalódásról szól, amit én nemcsak magamban, hanem az egész magyarországi társadalomban ott érzek a rendszerváltás és annak az eredményei kapcsán.

– Valahol még úgy fogalmaz a vers kapcsán, hogy arra akart vele figyelmeztetni, nagy baj van ma Magyarországon. Kifejtené ezt? Mi ez a nagy baj?

– Ezt a verset jó öt évvel ezelőtt írtam. Akkor a gyűlölködés, a pártoskodás, a pesszimizmus, a negativizmus, a hétköznapi agresszió tűnt a legfőbb veszélynek. Ezek már akkor is látszottak. De szerintem ezek mögött is a csalódottság volt. Valami megrekedt valahol az ezredforduló után. Az Európai Unióba való belépés nem oldotta meg a jövőt. Sőt, éppen azóta látszik egyre erősebben, hogy itt soha nem lesz olyan csodavilág, mint amit a kilencvenes években ígérgettek a magyar társadalomnak. Soha nem lesz itt igazi, teljes értékű Európa, jelentsen ez a szó bármit. Magyarország és Közép-Európa mindig B-liga marad. A csalódottságból eredő legnagyobb veszély a jövőtlenség. És azt hiszem, ez a fő baj. Hogy a magyar társadalom, a magyarországi emberek elkezdtek nem hinni a közös jövőben. Érdemes-e egy vegetáló, stagnáló, többet, jobbat nem akaró, önző (lásd pl. 2004. dec. 5.), bezárkózó, egyszóval hanyatló társadalomhoz kötődni érzelmileg? Nem írtam volna meg a Búcsúlevelet, ha nekem már nem lenne fontos a hazám. Nagyon is fontos! De azért írtam meg, mert komolyan felmerült bennem ez a kérdés.

– Azóta változott a helyzet?

– Attól tartok, annyiban változott, hogy a jövőtlenség, a stagnálás, a válság és a válságérzet azóta áttevődött a fél világra, vagy legalábbis Európára. Öt éve több illúzió volt bennem Európáról, hogy á, biztos csak mi magyarok váltunk fölöslegessé. Mi már csak ilyenek vagyunk… Mára viszont már Európa is egyre komorabbnak, depressziósabbnak tűnik. Egyre inkább úgy tűnik, hogy sokasodnak a problémái, amiket nem tud, nem mer kezelni. A mai Európa már-már mintha az öt évvel ezelőtti Magyarország tüneteit mutatná.

– De mintha nemcsak Európában, hanem az egész világon baj lenne. Ha visszatekintek az elmúlt tíz évben megjelent versesköteteire (Valami a vérről, Élőbeszéd, A királynál), mintha ott kísértene bennük valami rettenetes balsejtelem, valamiféle apokaliptikus vízió, mintha kiábrándult volna úgy egyáltalán az emberiségből, és nem látna kiutat…

– Bennem is régóta megvan, sőt erősödik, ahogy nagyon sokakban Európában, Amerikában, a jövőtől való szorongás. Valamiféle személyes és kollektív bűntudat, hogy már nem lehet ezt így sokáig csinálni, amit művelünk, nincs jogunk így élni tovább. Egy erős félelem, hogy az európai eredetű kultúra, a technikai civilizáció kinyírja önmagát. Hogy a káosz felé tartunk. Nem véletlen, hogy mostanában iszonyatosan divatba jöttek a disztópiák, a negatív világvége-könyvek, és ahogy egyre inkább beássák magukat a közös gondolkodásba, önmegvalósító jóslatként is működnek.

– De valamiért ön is fontosnak tartja, hogy beszéljen ezekről.

– A költészet olyan dolog, ami általában nem a pozitív, vidám, felhőtlen jelenségeket találja meg. Valahogy „gyárilag” komor. De amikor néha visszaolvasom a verseimet, meghökkenek, hogy mennyire negatívak. És sokszor támad olyan érzésem, hogy a negativizmus sem lehet kötelező. Ha azt látom, hogy mindenki negatív, mert az a divat, és ennélfogva a közhangulat egyre inkább maga a depresszió, akkor az én dolgom talán éppen az, hogy inkább a pozitív dolgokról írjak. Ami szép, de nehéz feladat: sajnos elég kevés ilyet látok, hazudni pedig tilos.

– Visszatérve a magyar pesszimizmushoz és pártoskodáshoz, hogy érzi, az erdélyi magyar közösséget is emészti ez?

– Úgy érzem, hogy az ellenséges, kérlelhetetlen szembenállást nem sikerült még olyan mértékben elkapni Erdélyben, mint amennyire igyekeztek áthozni otthonról. De biztató kísérletek azért vannak. (Nevet.)

– Amúgy mi köti önt Erdélyhez? A ’89-es fordulat óta tudniillik elég gyakran megfordul errefelé.

– Gyerekkoromtól kezdve vannak ideálképeim Erdélyről. Belém nevelték ezeket, és én is alakítottam őket. Olvastam is sokat. Voltak erdélyi származású családi ismerőseink, a legjobb gimnazistakori barátom Gyergyóremetén született. Amikor először jöttem Erdélybe, nagyon más volt, mint amit elképzeltem, és mégis megtaláltam itt sok ideálképemet. És aztán voltam persze rengeteget Attilánál, Gyergyószárhegyen… (Bartis Attilánál szerk. megj.) Ha összeadnám ezeket a napokat, heteket, biztosan kijönne legalább félév. Otthon érzem itt magam. És ha otthon, Budapesten arra gondolok, hogy létezik Székelyföld, jobb kedvem lesz.

– Hogy látja a költészet jövőjét? A slam poetry mellett lesz még rá igény?

– Igen, persze, szerintem meglesznek egymás mellett. A slam poetry most nagyon divatos. Az írott költészet viszont soha nem divatos, azt viszonylag kevesen olvassák, a hatása közvetettebb és lassúbb, de szükség van rá, abban biztos vagyok. Az írott költészet és a slam poetry két külön műfaj. Igazából nem zavarják egymást. A slam majdnem olyan közel áll a színházhoz, mint az írott költészethez. Mivel látványosabb nála, segíthet ráirányítani a figyelmet. Az írott költészet pedig hozza az igényt, az ideát, hogy mihez kellene hasonlítani.

– Ön amúgy jó dolognak tartja a slamet? A közönségtalálkozón elhangzott, hogy történetesen az egyik lánya is slammer.

– Ha Zsófi nem lenne slammer, akkor is jó dolognak gondolnám. A slam megkavarta az irodalmat, és nagyon sok fiatalt hozott a költészetnek. Divatba hozta. Ma költészetet hallgatni, olvasni, csinálni – menő. És ez egyértelműen pozitív dolog.

– Mik a mércéi a versírásban? Hogy dönti el, hogy egy vers, legyen ez akár saját, akár más által írt, mikor jó és mikor nem?

– Nem olyan rég olvastam, hogyha valaki tízezer órát foglalkozott valamivel, akkor az ahhoz a dologhoz ért. Nem számoltam össze, de én valószínűleg százezer óránál is többet foglalkoztam írással és olvasással, ezért nyilván jobban értek hozzá, mint egy átlagember, de soha nem mondhatom azt, hogy az én véleményem abszolút érvényes. Az intuíció is fontos az olvasásban: meghallgatni valamit bárki képes, és lehet, hogy egy jó pillanatában többet megért belőle, mint én. Szóval a vers megítélése nem matematika.

– De mi az ön véleménye? Mitől jó a jó vers?

– A jó vers az, ami üt, amin sírva lehet fakadni. Amitől borzongani lehet. Persze az ilyenek között vannak giccsesek is. Ami nem feltétlenül baj: ha egy giccses versen nem röhögni kezdek azonnal, akkor az a vers mégiscsak tudhat valamit, az a vers lehet, hogy „igazi”.

– És a tízezer órás perspektívából, szakmai szemmel?

– Ha pisztolyt szorítanának a fejemhez, akkor lehet, hogy tudnék írni egy könyvet arról, mi a jó vers, de alapjában nem tudom megmondani. Viszont van egy mesterségbeli része is a dolognak: vannak visszatérő hibák, amiket az ember elkövet versírás közben, és akkor utólag látja, hogy ezt nem így kellene, azt nem így kellene stb. Ha valaki megmutatja nekem a verseit, megmutat mondjuk ötöt, a másodiknál már (saját tapasztalatból) látom, hogy milyen hibákat követ el, és rá tudok mutatni, hogy ez zsákutca, ez így nem működik stb.

– Hogyan születik meg egy vers? Miből pattan ki?

– Gondolatból, élményből. De többnyire kell hozzá egy-két erős sor, amiből kiindulok. Mondhatjuk ihletnek is: ettől érzem úgy, hogy ez a vers meg akar születni. Nekem fontos, hogy „megbízzak” a versemben, hogy akarjam folytatni és befejezni. Aztán hogy más mit kezd vele, az már nem az én dolgom. Az én dolgom az, hogy ha már jött valami, megírjam rendesen.

– Könnyen ír vagy nehezen?

– Inkább nehezen. Főleg elkezdeni nehéz. Ezért is olyan fontos az a bizonyos ihletett egy-két sor. Legitimációnak. Ha csak úgy leülök az üres papír elé, hogy na akkor most verset írok, az reménytelen.

– Bár nagyobbrészt verseket ír, van önnek három prózakötete is: az Ellenség művészete című kisregény, A család, gyerekek, autó tárcagyűjtemény és egy regény, a Kedves ismeretlen. Miért kezdett el prózát írni? Csak kíváncsiság vagy a mondanivaló követelte meg?

– Mindig akartam prózát írni, csak nagyon lassan ment. Majdnem olyan sebességgel írom azt is, mint a verset, és hát az nagyon lassú. Egyébként most azon vagyok, hogy egy regényt írjak.

– A családregényt, amihez több mint száz kazettányi felvétele van?

– Igen. Vagyis remélem, hogy idén már tényleg azt kezdtem el.

– Hogyan fér össze a szépírás a szappanopera-írással? Merthogy egy időben ön írta a Barátok közt című sorozat dialógusait.

– Csak egy voltam a sok dialógusíró között, mert rengeteg szöveg kell egy ilyen sorozatban. A dialógusírás egy megtanulható szakma, és ugyanúgy összefér a szépírással, mint teszem azt az újságírás. Egy titka van szerintem: nem szabad félvállról venni. Ha lenézem, amit csinálok, akkor magamat minősítem.

– Legutóbbi könyve, A királynál című verseskötet három éve jelent meg. Azóta csak a regényen dolgozik vagy írt még egyebet is? Mi lesz a következő?

– Írtam pár verset, írtam pár esszét, és a regényen dolgozom. Nem mondhatom, hogy életem legtermékenyebb időszaka volt ez az elmúlt három év, de remélem, hogy egy-két éven belül lesz verseskönyvem, és egy esszékötetet is tervezek.