Ars poetica

Természetközeli művésznek vallja magát Madaras Péter. A háromszéki Zalánban élő szobrászművész munkáiból tegnap nyílt kiállítás Csíkszeredában, az Új Kriterion Galériában, s augusztus 30-ig tekinthető meg keddtől péntekig 14–18, szombatonként 10–14 óra között. Az alábbiakban az alkotó művészi
hitvallása, ars poeticája olvasható.

Nap, 2010, fa, 22 x 50 x 20 cm

Ezerkilencszáznyolcvanegyben születtem Ro­má­niában, pontosabban Erdélyben. Azóta itt élek és dolgozok, falusi környezetben, közel a természethez, egy faluban, ahol lovas szekerek járnak az utcákon, minden este hazajön a tehéncsorda, s a falusiak kézzel fejik a tehenet. Mindennapi teendőim közé tartoznak a régi falusi életmód hagyományos munkái mint a favágás, tűzrakás, állatetetés, növénygondozás stb. Mindezeket nem kényszerből végzem, hanem választásom volt kiköltözni a városból, felmondani a munkahelyemről és meghittebb, falusi környezetben élni – szerényen, de szabadon –, azokat a dolgokat művelve, amiket szeretek, és úgy gondolom, hogy ez a fajta életvitel példaértékű lehet a gyermekeim és a fiatalabb generációk számára. Számomra ez egy hosszú út, próbálok szellemileg és lelkileg fejlődni, annak tudatában, hogy lehet, csak a következő generációknak sikerül véghezvinni tervemet, de addig is én örömömet lelem benne.
Szobrászatomban fontos szerepe van a természetnek mint tanítónak. Ugyanakkor fontosnak találom az egyszerű, minden időkre érvényes üzeneteknek az ismétlését, mivel úgy gondolom, hogy az ember hajlamos az egyszerű intuícióra épült, természetközeli igazságot lecserélni egy racionális, mesterkélt, lassan virtuális világba nyúló valóságra. Az állat- és növényvilág megfigyelésével sok minden tudatosult bennem. Az intuíciót meg az ösztönt a modern ember hajlamos hanyagolni, ezáltal csapdába esik, ami azt jelenti, hogy információfüggő lesz, az információ által meg manipulált, mindez egy tárgyfüggő fogyasztói társadalom mellett szedentáris, kiszolgáltatott, kényelem-centrikus, lassan önpusztító életmód felé sodorja őt. A technika csodálatos dolog, de megfelelő tudás és kultúra nélkül rabjai lehetünk, főként ha nem arra használjuk, hogy fejlődjünk, hanem önmagunk szórakoztatására. Szerintem az embert igazából az egyedüllét, az önmagával töltött idő, meditáció tudja elvezetni a valós fejlődés felé, mivel ezáltal a lelket is táplálja, nem csak az Egót.

Tündérkert, 2015, Fa, 13 x 26 x 18 cm

Alkotásaimat próbálom több éven keresztül érlelni, hogy az alkotás pillanatában letisztult formákkal és mondanivalóval tudjak dolgozni, ami mindenki számára érezhető és érthető lehet. Itt a nagy román szobrász Constantin Brâncuși szavait idézném, aki azt állítja, hogy „az egyszerűség a bonyolult megoldása”. Az egyszerűség elérése nem a mindennapi alkotómunka eredménye az én esetemben, hanem inkább az egyedüllét, az önmagamban való reflektálás, meditáció, mely során a természet mint szakrális hely befogad, és ugyanakkor teret enged a kreatív gondolataim számára. Számomra a falusi fizikai munka az, amiben az állatok meg a növények közötti mindennapokban megtalálom azt a nyugalmat és biztonságérzetet, ami segít eljutni egy olyan állapotba, amelyben a tiszta gondolatok által kialakul egy részigazság, amit munkáimban próbálok tehetséggel és felelőséggel kivitelezni. Számomra nagyon fontos az összetartó közösség kialakulása, a hosszantartó baráti és művésztársi kapcsolatok ápolása, a régi kalákaszellem, ahol a közösségek együtt oldották meg a nagyobb feladatokat, mint a házépítés, keresztelő, temetés. Szükségünk van a segítségre, az isteni segítség mellett az emberekre is. Művészként is a kollégákkal való beszélgetések, az egymás melletti munka meghatározza a létrejött alkotások milyenségét. Ugyanakkor a család fontosságát is szeretném kihangsúlyozni, hiszen munkáim gyakori témája a család, a közösség, a születés, a halál. Célom megpróbálni kompromisszumokat kötve koncentrálni a szereteten alapuló emberi kapcsolatokra, a mai élettárs- és haveri kapcsolatokat visszacserélni feleség meg baráti kapcsolatokra, a nehézségeket felfelé nézve oldani meg, a mindennapi vertikális mozgásból tudni felülemelkedni és hosszú távú építő, ember-, természet- és istenközeli megoldásokat találni. Vallom a szakrális művészet fontosságát a mában, amely egyszerre az identitásunk megőrzésének záloga és univerzális törekvés a jóra és a szépre. A hagyomány tisztelete és a belőle való építkezés szerintem önmagában nem visszalépés. A tehetség és inspiráció segítségével korunkra érvényes és hasznos üzenetek hordozói lehetnek ezek az elemek, gondolatok, amiket több generáció érlelt, majd valamit hozzátéve továbbadott.
A szív motívum megjelenik az utóbbi években készült munkáimban, ez számomra nem egy tudatos folyamat, az ötleteink szerintem ajándékok meg feladatok, amiket tisztelettel és felelősséggel próbálok kivitelezni, ezért igyekszem a végükre járni, megfejteni, megkeresni a megfelelő anyagot és technikát, amivel továbbítani tudom a bennük rejlő üzenetet.

Virág. 2013, Fa, 12 x 24 x 23 cm

A szívet mint ábrázolás nem a giccstárgyak világában szerelem szimbólumaként fellelhető módon használom a munkáimban; a pop art-nak az ironikus vagy társadalomkritikai viszonyulása a szív motívumhoz sem áll közel hozzám, inkább a középkori ikonográfiában fák, bokrok vagy levelek ábrázolásánál használt szívalakzatban lelek felfedezni rokon gondolkozást az én munkáimmal, ahol a füge formája volt a kiindulópont, vagy a magyar népi motívumvilágban a stilizált szív rajzból kialakult tulipán motívum gondolatvitele, az áttávozás a magtól, ami kettéhasad és kicsirázik, a tulipánig, ami új életként virul.
A másik fontos elem a művészetemben a gömbforma, ami szintén visszatérő motívum. Ez az esetemben nem egy esztergált tökéletes gömb, hanem kézzel faragott, néha kicsit esetlen, néha vésőtextúrás, jelezve ezzel is, hogy a tökéletesség csak illúzió, a tökéletesség isteni állapot. Az ember tévedések által fejlődik, így lesz jobb és bölcsebb, törekszik rá, miközben megtanulja elfogadni a hibákat. Ugyanakkor a nem tökéletes gömb utal a természet formáira, a kavicsokra, gyümölcsökre, magvakra, égitestekre, földgömbre, egyszóval a Teremtésre.
Próbálok lassan visszatérni a kéziszerszámokra, természetes anyagokra, hogy ezáltal is független alkotómunkát tudjak végezni, hiszen a technika függőséget okoz, ugyanakkor kiszolgáltatottá válunk. Az első hosszasabb áramszünetnél már kiderül, hogy nem több mint 50 év alatt szinte mindent elfelejtettünk a nagyszüleink tudásából, ami egy technológia nélküli világban szükséges a túléléshez. A többgenerációs mesterségek kihalnak, mert nincs, aki továbbvigye, vagy mert úgy gondoljuk, hogy már nincs rájuk szükség. Fontos visszatérni a természethez, a nagyszüleink tudását felkutatni, ameddig még lehet, és így talán nagyobb biztonságban és békében élhetünk.
A természet csodáinak és a kézi szerszámoknak nem csak a múzeumokban a helyük.