Anyámasszony katonái

38

Tudásból sosem elég, az ismeretektől való elzárkózás nemtörődöm jellemre vall. Mégis, szinte jólesik, hogy nem igazán tudom, mitől olyan ingerültek sokszor azok az ismerőseim, akiknek iskoláskorú gyermekeik vannak. Kötöttem is magammal egy olyan megállapodást, hogy amíg nem leszek érintett, addig távol tartom magam az oktatási témáktól: fölösleges beleártanom magam valamibe, ami évente új irányt vesz. Teljesen azonban nem tudom függetleníteni magam attól, hogy egy mai iskolásnak merőben mást jelent az iskola, mint amit számomra jelentett. Pedig a távlat mindössze 15-20 év.
Egyrészt örülök, hogy ma már kevésbé merev, ezzel ellentétben szórakoztatóbb az iskolai élet. Mi már nem azt a „katonás” nevelést kaptuk, amit a kommunizmus virágkorában iskolázó szüleink – egyenruhákkal, pionírnyakkendőkkel, egy-egy vadkommunista pedagógusnak a diák egész családját érintő fegyelmezésével –, és felnőtt fejjel óriásinak éreztem a különbséget. Most viszont kezdek attól tartani, hogy a szüleink és a mi nemzedékünk oktatása közti különbséget lassan utoléri a mi és a mai nemzedék oktatása közti különbség.
Személyes meglátásom szerint a mai huszonéves generáció férfi tagjain – ezek lennénk mi – már az is nagyon meglátszik, hogy „megúsztuk” a sorkatonaságot. Kényesek, hisztisek, elkényeztetettek vagyunk, nekünk az a természetes, ha valamit könnyen megszerzünk. Pedig mi még esetenként kiálltunk egy-két hosszú sort kenyérért, bennünket még szemrebbenés nélkül felképelt az erre hajlamos tanárunk, mi még nem a számítógép előtt töltöttük el a gyermekkort.
Éppen ezért aggódom, hogy mi lesz a következő nemzedékkel. Mert igen, egyrészt örülök annak, hogy egyre többen látják be a túlzott szigorúság, a pofonok, tenyeresek, körmösök haszontalanságát, mi több, ártalmasságát. Az is örvendetes, hogy évről évre egyre szélesebb körben terjednek el a különböző alternatív pedagógiai irányzatok. De másrészt megijeszt, hogy a tanulót minden tekintetben édesanya aranykakiló gyermekeként kell kezelni. Bosszant az egyre elterjedtebb, együttérzést nem ismerő szülői hozzáállás, amely mindenben a pedagógust hibáztatja, és bosszant, hogy most, az iskolai szabályzat – amúgy valóban pofátlanul gyors – megváltoztatásakor a szolgálatosság megszüntetése ekkora örömet jelent a diákoknak.
Olyan nagy dolog táblát törölni? Jelenteni a hiányzókat? Ülni egy pad mögött és útba irányítani az iskolába „betévedőket”? Ilyen érveket olvasok, hogy ez nem a diák dolga. Ha jobban megnézzük, valóban nem. De mennyire lesz szolidáris az a társadalom, amelyben mindenki legfeljebb a maga dolgát végzi el. Netán azt is nem úgy, ahogy kell, hanem csak úgy, ahogy tudja. Ahogyan otthon látta a szüleitől, és ahogy egy kiherélt oktatási rendszer pedagógusnak nevezett rabszolgája átadhatta neki finoman, mosolyogva, hogy sértődés ne essék.
…És az 1–4. osztályosokat kötelezően el kell kísérni az iskola bejáratáig! Akit a távolság miatt vinni kell az iskolába, azt megértem, de egy tízéves negyedikest valóban kísérgetni kell? Mondta jó múltkor egy óvónő, hogy már gyalogolni sem tudnak a kicsik, százméterenként meg kell állniuk pihenni…
Ha már minden áron kímélni kell a gyermeket, valahogy el kellene érni, hogy bár magát ne kímélje minden esőcsepptől, lenge szellőtől. Persze, mindez a szülőknél kezdődik. Az iskola csak besegíthet. Például azáltal, hogy az okostelefonokat is beépíti a tantervbe, ahelyett, hogy elvetetné a tanulóktól óra elején.
Nyugat-Európában azt láttam az utcákon, hogy aki nem neveli lelkiismeretesen a gyermekét, annak a közoktatás sem fog embert faragni a csemetéjéből. Így kerül ki az iskolapadokból sok-sok töketlen, aki a valósággal párhuzamosan éli ingerszegény éveit. Aki viszont feladatokat mer bízni a gyermekre, az olyan tanulót küld az iskolába, aki nem riad vissza más munkájától sem.
Az új iskolai szabályzat legfontosabb változásait látva azt hiszem, hogy ezzel még nehezebbé válik a pedagógusok dolga. Nem közvetlenül nehezítik meg a munkáját, csupáncsak attól, hogy újabbat lépünk az anyámasszony katonája-nevelés felé. Ez pedig – attól tartok – még kezelhetetlenebbé teszi a gyermekeket.
Amikor a tanárok, tanítók fizetését látványosabban megemelték, sokan bezzegeltek. Jutott-e eszükbe, hogy az ő gyermekük bár valóban mintapéldány, minden esetben szófogadó, szorgalmas, figyelmes, de a szomszédé viszont pofázik, rosszalkodik, beszól, csúnyán beszél, és a tanárnak vele is dolgoznia kell. És nem vághatja falhoz úgy, hogy taknya-nyála egybefolyjon. Húsz év múlva ki fog tanítani, ha a most még iskolapadban ülő majdani pedagógusokat a szolgálatosságtól is meg kell kímélni? A könnyebb út hosszú távon nehezebbé válik. Egyre nehezebbé.

Ajánlott cikkek

Állóháború

Felemás évzárók

Kovács Hont Imre

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.