Angol lecke (9. rész) – Kultúrabőségben igényszegénység

Még gyermekkoromból maradt hátra valamiért egy olyan képzetem, hogy az angol nép a világ krémje. Hiszen hozzájuk köthetjük a polgáriasodást, az ipari forradalmat, az Egyesült Államokat, a világirodalom és a rockzene színe-javát… A mindezt megalapozó, a sötét középkorig visszanyúló történelem pedig olyan kulturáltsággal vértezte fel előttem az angolokat, hogy amikor szembesültem az igénytelenségükkel, köpni, nyelni nem tudtam.

Anglia_falbol_kinott_fa_P1070545_MB_SZ

„Ezek annyira lusták, hogy az hihetetlen” – ha sportszerűen fordítjuk le a tipikus, amúgy eredetiben trágár kezdőmondatot, akkor valahogy így nézne ki. Mert talán nem is lehet úgy munkát vállalni Angliában, hogy ne legyen már a cégnél egy-két európai bevándorló, aki felvilágosít arról, hogy alkalmanként miért dolgozol kétszer annyit fele annyi pénzért, mint az angolok.
Egyébként meg el sem kell jutnod a munkahelyig, csak a bérházig, ott már észreveszed – legalábbis ha Európának ebből a szegletéből érkeztél –, hogy valami nincs rendben. Öt munkahelyen öt bevándorló nemzet fiaival és lányaival dolgoztam. Erről a következő részben szólok bővebben, most csak azért említettem meg, hogy lássák: volt, akivel megosztanunk az tapasztalatainkat – többek között az angolokról –, tehát amit leírok, az meglehet, hogy általánosítás szagú, de éppen azért, mert elég általános a szaga.

Eltérő munkakultúra
Azt hiszem, a munkakultúra az a szempont, amelyből a legjobban látszik, hogy társadalmi szinten mit jelent a gyarmatosító múlt. Nem azt mondom, hogy csak elvétve találkozhatunk „ócska” munkát végző angollal, de azt állíthatom, ha nyelvet akarsz tanulni, akkor ne gyári munkára, szórólapozásra, gyorséttermi vagy ehhez hasonló kulimunkára add a fejed. A gyártósoron ugyanis nem könnyű a munka és az arcoskodó szöveggel sem érvényesülsz, e két tényező pedig rendszerint már elég ahhoz, hogy az angolok távol tartsák magukat az ilyen munkakörtől. Generációkra visszamenően már megszokták, hogy jönnek négerek, indiaiak, bangladeshiek, kelet-európaiak, akik az alja munkát elvégzik.
Egyébként Nagy-Britanniában az alja munka alatt nem azt kell érteni, hogy nyakig mocskosak, olajosak vagyunk, esetleg megfulladunk a vegyszerektől vagy a büdösségtől. Mert a munkaadód a lakhatási körülményeidre és a magánéletedre magasról tesz, de a biztonságos munkafeltételeket igenis garantálja. Csakhogy ezek olyan munkakörök, amelyek tényleg megizzasztanak és szinte lehetetlen, hogy örömödet leld benne.
Az angolt ezekkel szemben inkább a szolgáltatások érdeklik. Ingatlan- és munkaközvetítők, szállítócégek, ügyfélszolgálatok, mindenféle aktatologató munkakörök. A kétkezi munkát végzők pedig elvegyülnek a lengyelek között, akiknek nem kis erőfeszítésükbe telik, hogy munkára neveljék őket. Ha az európai bevándorlókkal angolokról kezdesz el beszélgetni, rögtön megjegyzik, hogy mennyire lusták az angolok. Számomra ez mellbevágó megjegyzés volt, de tényleg nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek: ha hirtelen a bevándorolt munkaerőt kiemelnénk Angliából, a helyiek belefulladnának a saját szemetükbe.

Alternatív megélhetés: gyermekvállalás
A bevándorlók jelentős része „specializálódik” erre: munka helyett – vagy jobb esetben munka közben – gyermeket vállalnak, és az ebből származó segélyekből eléldegélnek. Erre úgynevezett „benefit-turizmus” épül, a felszín alatt ez az egyik oka annak, hogy a britek ennyire kibuktak a bevándorlásra. De maradjunk egyelőre náluk, a briteknél.
Furcsálltam már az első munkahelyünkön, hogy az angol kolléganőinknek van egy-egy gyermekük, akiket az élettársukkal – esetleg a sokadikkal – nevelnek. Hogy a házasság széles körű „mellőzése” és a házasságon kívüli gyermekek népes tábora mennyire és milyen irányba alakítja a brit társadalmat, abba veszélyes lenne belebonyolódni, de egy bizonyos határig mindenképp érdemes eltipegni. Mégpedig addig, amíg kijelenthetjük: szinte „divat”, hogy tizenéves lányok szülnek egy-egy gyermeket, az anyjukkal közösen nevelgetik, közben pedig biztos bevétele származik a segélyből. Aki a feltételrendszert alaposan ismeri, annak elég, ha a célnak megfelelő családi háttérrel gyermeket „csinál”, és az állami segélyből vígan elél. Volt kolléganőnk, aki egyedül nevelt három gyermeket és a kicsik után megkapta havonta a fizetésének szinte a kétszeresét. Teljes munkaidős normát vállalt ezért a segélyért, de vannak, akik ügyesen kimatekozzák, hogy heti hány órát kell dolgozniuk ahhoz, hogy már tisztes megélhetést biztosító summát kapjanak a poronty után.

Igénytelenség a kapun belül
A munkahelyi igénytelenség otthonról ered. Volt szerencsénk találkozni ezzel az igénytelenséggel az udvarokon, mert szórólapozás közben kicsit beleláttunk abba, hogyan élnek. Ugyanez az igénytelenség köszön vissza az áruházak polcairól is, hiszen megdöbbentő látni, hogy miket esznek, miket olvasnak, mire költik a pénzüket. Látszik ez az igénytelenség magukon az épületeken is: a téglaszínű sorházakon végignézve szinte nem lehet találni párhuzamos ablakkereteket. Az utcák szemetesek, a fák pedig télen sem feltétlenül csupaszok: lomb helyett bevásárlózacskókat fúj rajtuk a szél. A vasút mentén helyenként nagyobb a szemét, mint nálunk, olykor-olykor pedig rácsavarodik a miniszoknyás lábakra egy-egy újságlap, amit talán a szomszéd megyéből hozhatott a múlt heti szél.
És ha már miniszoknyás lábak, akkor egy idekapcsolódó szólás: nincsenek csúnya nők. De muszáj idekapcsolnom egy következtetést is: ennek a romantikus megállapításnak a kitalálója sosem járt Angliában. A feneküket riszáló diszkós tinédzserektől a hajlott korúakig rengeteg nő bohóccá sminkeli magát. Az idősebb generáció többet ad magára, de a fiatalok és a középkorúak között felüdülést jelentett néha-néha igényesen festett és öltözött nőt látni az utcán.
Azt hiszem, nem is zárhatnám szebben ezt a részt, minthogy hálát adok a jóistennek, hogy olyan helyre teremtett, ahol a kislányok gyermekien szépek, a nők nőiesek, az idős hölgyek pedig nem tinédzserként viselkednek, hanem tudatában vannak a koruknak. Üzenem a Nagy-Britanniában dolgozó székely legényeknek: itthon jobban jártok!

Jó befektetés egy gyermek!

„Karcsi” fedőnevű kollégánk az átlagos angol átlagos butaságával élte mindennapjait. Sokat nem beszélgettünk vele, és ami kevés eszmecsere történt, abból is csupa lényegtelen információ származott. Például az, hogy életében egyszer használt óvszert. Minden bizonnyal ez is oka lehetett annak, hogy 16 éves korában apa lett. Majd utána még háromszor, de sosem szilárd elhatározásból. 33 évesen, négy gyermek édesapjaként és az utódait szülő tanítónő élettársaként megengedhette magának, hogy a részlegvezetőnk jogos észrevételéhez káromkodás formájában hozzáfűzzön ezt-azt. Természetesen kirúgták, majd a következő munkahelyéről hasonló szájkaraté miatt ismét. A feleségemmel azon gondolkodtunk, hogy mi vajon hogyan fogadnánk, ha négy gyermek apjaként engem egyszer csak kirúgnának a saját, tudatos felelőtlenségem, fegyelmezetlenségem miatt? Minden bizonnyal nem olyan közömbösen, mint „Karcsi”, akinek nem kellett megijednie attól, hogy mit esznek a gyermekei, hiszen a gyermekei az ő fizetésétől függetlenül vígan ehetnek, ihatnak, játszhatnak a „gyermekpénzből”.

Kovács Hont Imre