Angol lecke (3. rész) – Találkozás a multikultival

Gyakran eszembe jutnak azok a déli órák. Végigolvastam a Charlie Hebdo-mészárlásról és a fejleményekről szóló élő tudósítást, majd elindultam a legközelebbi vegyesüzletbe kenyérért. Bár Arthur’s Hill a bevándorlók negyede, ettől függetlenül eszembe sem jutott, hogy félnem kellene a muszlimoktól. Ez nem így működik, ez nem állandó szorongás, mint azt itthon képzeljük. A kenyér viszont elfogyott az üzletből. Csak pitát vásárolhattam. Arab kenyeret.

Arthur’s Hill házsorai és elemi iskolája. Messziről szép, közelről már más a kép

Arthur’s Hill házsorai és elemi iskolája. Messziről szép, közelről már más a kép

Sosem tudunk elég hálásak lenni újdonsült nagybányai barátunknak, amiért lakhatást biztosított számunkra. A Facebookon kerestünk munkát, amikor jelezte, hogy Newcastle-ben éppen elhagyott egy ipari mosodát, és embert keresnek. Igaz, egyelőre a páromnak nem lett volna munkája, de egyikünk fizetése elég az induláshoz, főleg, ha ilyen áron elhagyhatjuk az Oxford melletti nyomorúságos vendégfogadót.
Buszra szálltunk, majd irány az észak-angliai Newcastle upon Tyne. Annak is a Fenham nevű negyede, amelyben Arthur’s Hill is található. Hajnalban érkeztünk a megadott postacímre, éppen ajtót nyitottak, amikor odaértünk. Egy fekete srác jött szembe velünk a lakásból, See you later, guys! (hamarosan találkozunk) köszöntéssel taxiba szállt és elviharzott. Azóta sem láttuk. Közben lejött az ajtóhoz a fogadásunkra a barátunk is. Ő aznap reggel Skóciába indult, két hétig távol lesz, addig az ő szobájában ellehetünk. Közben majd lakást keresünk, én belevágok a mosodai karrierbe, a menyasszonyom is talál valami munkát – gondoltuk.
Hogy ne csak gondoljuk, még aznap körbejártuk a belvárost, bekopogtattunk éttermekhez, szállodákhoz munkáért, közben pedig regisztráltunk mindenféle lakáskereső oldalra. Ezt már a fogadóban illett volna elkezdenünk, de fizikailag nem volt idő rá. Szerencsénkre operatívan ment a dolog: január 5-én megérkeztünk, 6-án lakást találtunk, 7-én aláírtuk a szerződést. De csak 20-án költözhettünk, így két hetet Arthur’s Hillen töltöttünk.

Nagy közös helyett kicsi sajátok
Korábban azt gondoltam, hogy a multikulturális társadalom az, amelyikben mindenki a saját kultúrájából hozzáad egy kicsit a nagy közös kultúrához. Egy dolgot viszont figyelmen kívül hagytam, egy másikat pedig nem tudtam: amennyit hozzáad a közöshöz, legalább annyit el is vesz a saját kultúrájából, illetve nem létezik nagy közös kultúra.
Pakisztániak, irániak, bangladesiek, indiaiak, arabok, törökök, afrikaiak, románok, mindenféle szlávok, kelet-európai cigányok élnek Arthur’s Hillen. Fenham lakosságának mindössze 87 százaléka született Angliában, és vallási eloszlás szerint az ott élők közel 10 százaléka muzulmán. Arthur’s Hill Fenhamnek a „krémje”. A valamikori patinás iskolaépület udvarán a szünetben egyetlen fehér tanulót láttunk, holott tele volt az udvar gyermekekkel. Jóleső érzése ennek a sokszínűségnek, hogy amikor az ember végigmegy az utcán, a nagyvilág gasztronómiájának minden íze csalogat. De sajnos korántsem ez a legfontosabb. Mert az illatoknál fontosabb, hogy angollal alig találkozhat az ember Arthur’s Hillen, és hogy az internetes fórumokon azt olvashatjuk, hogy sötétedés után ne menj ki az utcára. Megjegyzem: sosem kötött belénk senki. De nem találok rá szót, hogy az akkori közérzetemet leírjam.
Ez olyan világ, ahol a hindu viseletre bőrdzseki kerül, a szikh férfi borotválkozhat, ha akar, a kínai étteremben európai szájíz szerint főznek, az olasz pizzázóban senki és semmi nem olasz, vagy ahol a muszlim fickó elmesélheti, hogy éjjel-nappal maszturbál, mert nem talál magának csajt. És közben az angolnak kell alkalmazkodnia a bevándorlóhoz és nem fordítva.
Nincs nagy közös: kicsi sajátok vannak. Kicsi Isten, kicsi Allah, kicsi Adonáj, kicsi Buddha. Kicsi hamburger, kicsi pita, kicsi bárány, kicsi tikka. Csak az eszik a másik kultúra asztaláról, akinek szabad ennie, csak az öltözik a máséba, akinek szabad öltöznie. Fenhamben a Subway gyorsétterem halal-vágással kimúlt állatok húsát kínálja! Keresztényként engem nem zavar, de a miheztartás végett megjegyzendő hogy nincs választásom, nem ehetem a „sajátomat”.

Együtt élni kellemetlen együtt éléssel
Már nem Fenhamben éltünk, de etnikailag és vallásilag még mindig eléggé sokszínű társadalomban, amikor kirobbant a magyarországi „bevándorlásellenes plakátkampány”. Tiszteljék a törvényeinket, a kultúránkat… Szerintem hülyeség. Egyrészt hülyeség ilyen kampányra pénzt költeni, másrészt az is hülyeség, ha valaki úgy gondolja, ez magától értetődő. Nem! A más kultúrkörből érkezők ma már nem fogják tisztelni a befogadó törvényeket, kultúrákat, mert ez csak középkori módszerekkel érhető el. Amilyeneket például az iszlám ma is alkalmaz.
De térjünk vissza az illatokhoz! Az illatok varázsa abban rejlik, hogy egyiket a másik után érzem, folyamatosan „gyönyörködtet”. Mint egy-egy utca Arthur’s Hillen. Csakhogy maga Arthur’s Hill egy nagy szagfelhő. Minden összekeveredik mindennel, és ettől lesz a multikulturális társadalom annyira büdös!
Ugyancsak a plakátkampány óta divatos a magyarországi – értve ezalatt főként a történelmi magyarországi – társadalom multikulturális jellege mellett kardoskodni. Nagy-Magyarország nyugati szegletében németek, déli részében horvátok, szerbek, keleti csücskében románok, az északiban pedig szlovákok éltek – a teljesség igényéhez nem ragaszkodva. Ezek a népek Budapesten és még néhány nagyvárosban keveredtek valamelyest a magyarokkal és egymással, de jobbára csak ott. Az ország különböző szegleteiben egy-egy nép együtt élt a magyarral, de ennyi. És közben szidtuk/szidták, olykor-olykor halomra gyilkoltuk/gyilkolták egymást. Ezt nem nevezném multikulturális társadalomnak. Az viszont már más tál tészta, amikor hajnalban felkelek, használat előtt lemosom a néger lakótársak pisijét a vécéről, meghallgatom az angol szomszéd kicsinyes panaszát, beülök a kurd sofőr mögé a taxiba, végighallgatom, amíg a zsidókat szidja, a gyár előtt váltok két szót a román munkatársakkal, majd morgok magamban, amiért a lusta szlovák cigányokat megint a mi vonalunkra osztották be, és hallgatom 12 órán keresztül a lengyel kollégák beszélgetését. Este pedig eszem egy olasz pizzát, amit a ciprusi török gyorséttermestől rendelek. Van némi különbség…
Karácsony napján elfogyott a kenyér. Csak olyan üzletek tartottak nyitva, amelyeket muszlimok működtettek. Egy ilyenben találtam kenyeret, a török eladó ráadásul kellemes karácsonyt is kívánt nekem. Ez lehetne a multikulti szépsége. Két nappal később viszont címlapon olvashattuk, hogy egy üzletben egy muzulmán vásárló halálra késelte a szintén muszlim eladót, aki áldott ünnepeket kívánt egy keresztény vásárlójának. Ez pedig a multikulti veszélye.
Az emberek nem félnek Brüsszelben, Párizsban, Londonban. Nem félhetnek, mert nap mint nap találkoznak a muszlim barátaikkal, akik talpig becsületes emberek, és nem félhetnek, mert akkor a szorongás tönkretenné őket. De nagyon jól érzem magam a bőrömben Csíkszeredában, ahol eszembe sem juthat, hogy mi történhet egy minden percben zsúfolt metrómegállóban.

Kovács Hont Imre