Amerikai pite és kürtőskalács

Rossz napok járnak az amerikai sztár­pro­ducerre, Harvey Weinsteinre, akiről a The New York Times és a The New Yorker tényfeltáró anyagai nyomán kiderült: évtizedeken át zaklatott nőket szexuálisan. Azóta már 30 körül van azoknak az ismert és kevésbé ismert színésznőknek a száma, akik a nyilvánosság előtt sorolták fel a befolyásos filmember viselt dolgait, néhányuk nemi erőszakkal is megvádolta. A rendőrség vizsgálódik, a producert pedig máris kizárta soraiból az amerikai filmakadémia. Szóval jó nagyot bukott a filmipar egyik legbefolyásosabb embere, valószínűleg egy életre ellehetetlenítette magát a világ szókimondóbb, demokratikusabb felén. Vajon még hány film- és színházi rendező, producer reszket most titokban odaát, a tengeren túl, hogy jajistenem, nehogy rólam is kitálaljon valaki valami szaftos zaklatós-erőszakolós dolgot? És párhuzamosan ezzel, itt, a mi kontinensünkön, főleg Európának ezen a felén van egyáltalán néhány férfi, aki ilyenkor elgondolkodik és számot vet a tetteivel?
A botrány Amerikában dagad, mint a pite. Átfolyt már Magyarországra is, ahol Sárosdi Lilla színművész állt ki a nyilvánosság elé, és elmondta, hogy fiatalabb korában egy rendező őt is molesztálta. A pite ízesítése itt már változik: a színésznő nem mondja ki a vétkes férfi nevét, mint fogalmaz, magára a jelenségre akarja felhívni a figyelmet, és nem megbuktatni egy embert. Hogy elindul-e most az anyaországban is a „kibeszélő lavina”, az még a jövő titka, de én tényleg úgy vélem, hogy ezzel elkezdődhet(ne) egyfajta megtisztulási és tudatosodási folyamat. Főleg az utóbbit hangsúlyoznám, amikor egyre több nő kezdi magáénak érezni a jogait, és egyre többen éreznek majd magukban erőt, hogy visszaélés esetén lépjenek. Akik megértik, hogy a nyilvánosságnak számos árnyalata van, de hasznos is lehet!
Nálunk pedig csend van, még nem sül az amerikai pite… Pedig nemcsak a művészvilágban, a külvilág által gúnyosan, lekezelően szereposztó díványnak nevezett alkalmatosságokon történnek szexuális visszaélések. Hanem az élet majdnem minden területén, az iskolától a hivatalokig, az üzemektől a kórházakig élnek és virulnak még azok a (főleg) férfiak, akik szerint a kis kolléganő fenekének megpaskolása, ölelgetése, a viccbe csomagolt obszcén megjegyzések gyakorisága teljesen belefér a munkatársi, netán vezető–alkalmazotti kapcsolatba. Jócskán vannak még helyek, ahol a félelem, a másik, a gyengébb, a nő vagy fiatal férfi megalázása teljesen „normális” módszere az irányításnak. Ahol az áldozathibáztatás, a nők utáni füttyentés még mindig annyira természetes, mint a levegővétel.
Apropó, áldozathibáztatás. A fentebb említett példák kommentelői között többen is (főleg férfiak) belekötöttek abba, hogy miért most tálalnak ki a színésznők egy több éve, netán évtizede történt eset miatt. Nahát, uraim (esetleg hölgyeim), önök nincsenek tisztában az áldozat pszichológiájával. Amikor mázsás teherként nehezedik az emberre a szégyen, a félelem attól, hogy nem hisznek neki, a rettegés a támadásoktól, az irtózat, hogy újra feltépik a sebeket, miközben ő inkább felejtene, meg nem történtté tenne minden rosszat. És gyakran inkább hallgat. Sokáig vagy akár egy életen át. Az áldozatok zöme átmegy a pokolnak ezen a bugyrain, és nemcsak a nők, hanem a molesztálásnak kitett fiúk, fiatal férfiak is!
Amerika messze van, és mi a sokkal inkább fallikus szimbólumra hajazó kürtőskalácsot kedveljük, nem a pitét. Távol állunk mi még a nyilvános kibeszéléstől, amikor a nyilvánosság ereje egyfajta támaszt nyújt, hogy kimondjunk fájdalmas dolgokat. Figyeljék csak meg, miközben az amerikai sajtóban nyíltan beszélnek az esetekről, nálunk mennyire nincs jelen a közbeszédben a nők elleni zaklatások, visszaélések témája. Legfeljebb a durva végű esetek érik el a sajtó ingerküszöbét, a munkahelyi, utcai zaklatás mintha nem is létezne.
Félreértés ne essék, nem a férfi-női viszony sajátosságai ellen van nekem tusakodásom. Nem, mert az én olvasatomban ebbe belefér akár egy bók, netán egy vállra tett kéz is, ha a két fél végig tudatában van a másik vele egyenrangú ember-voltának. És érzik, hogy hol a határ, és eszükben sincs azt feszegetni. Egy baráti kacsintás sosem lesz az én szememben molesztálás. De minden egyéb olyan megnyilvánulás, amikor a férfi vélt hatalmával visszaélve használja ki a nők esendőségét, behódolásra való neveltetését, kiszolgáltatott helyzetét, még ha csak verbálisan is történik, az számomra zaklatás és erőszak!
Bár nem szeretem az amerikai pitét, a filmet és az édességet sem, most nem bánnám, ha amerikai hatásra kisülne itt is valamiféle javulás ezen a téren. És mindkét nem megtanulna határokat húzni, határokat betartani, és egymást egyenrangúként tisztelni, emberként tisztelni a mindennapokban. A szereposztó díványon, az utcán, a munkahelyen is.

Asztalos Ágnes