Alsóboldogfalva az idők szárnyán

Fogadott falujáról, Alsóboldogfalváról ír nagy szeretettel a nyugalomba vonult tanító, Gálfalvi Gábor, aki – a szó igaz értelmében népszolgálatra szegődve – nemcsak tanított, hanem néprajzi, helytörténeti gyűjtőmunkát végzett, cigány–magyar szótárt szerkesztett, nevelés-lélektani könyvet írt, vadhúsrecepteket gyűjtött egybe, emellett irodalmi alkotásai rendszeresen megjelennek a hazai lapokban, folyóiratokban.

,,Száll a madár ágról-ágra,
száll a rege szájról-szájra.’’
(Arany János)

Kedves falustársak, tisztelt ifjak és vének… – így kezdték régen minden faluban a regélők a közölnivalóikat egy-egy falu- vagy egyházi gyűlés, összejövetel alkalmával, ha valamit falutársaik tudomására akartak hozni. Mert régen híres és zamatos beszédű regélők nem írták le előre mondanivalójukat, hanem gondolataikat, közölnivalóikat szabatosan, ízes helyi szójárással közölték az egybegyűltekkel, s mint a népmesét, úgy adták szájról szájra az ősöktől hallottakat. De – amint a közmondás tartja – a szó elszáll az írás megmarad.
Ez késztetett arra, hogy kutassak falunk történelmi, földrajzi, társadalmi, oktatási és kulturális múltja után, s azt írásban rögzítsem az utókornak, annál is inkább, mivel Orbán Balázson kívül eddig senki sem foglalkozott ezzel, mindmáig írásban csak annyi van megörökítve, amennyit A Székelyföld leírása művében a huszadik oldalon 35 sorban röviden leírt falunkról, ami bár történelmi jelentőséggel bír, de nem meríti ki alaposan falunk igen értékes és sok (szomorú) változáson átment múltját.
Kérdezhetnék, hogy miért nevezem „falunknak” Alsó­bol­dogfalvát, amikor én nem itt születtem. Azért, kedves olvasóim, mert én már nem érzem „jövevénynek” magam. Ezelőtt 58 évvel helyeztek e kedves, kis székely faluba tanítónak, s bár többször felkínáltak számomra magas beosztású állásokat más helységekben, mindegyiket visszautasítottam, megmaradtam „néptanítónak”. Így immár 1959 óta, mely idő alatt három nemzedéket vezettem be a betűk világába, együtt örültem a falu lakosságával a sikereknek, s ha a sors úgy hozta, együtt búsultam velük.
A település múltja után kutatva megtudhatjuk, hogy tulajdonképpen a Kis-Görgény nevű falucska utódja, mely a jelenlegi falu keleti felénél, a Tornapatak mentén benyomuló völgyben feküdt, mintegy 5 km távolságra a mostani vasútmegállótól. A hajdani falut a tatárok elpusztították, s lakóit kiirtották, csak két árva leány maradt életben. Ezek egyike Alsóboldogfalvára, s másik Keresztúrfalvára (szitás) menekült, ott alapítottak családot s ezért a mai napig a megsemmisült falu határa is e két település között oszlik meg. Mindez azonban a bevezetőben említett szájhagyomány. A valóság az, hogy tényleg az említett völgyben terül el a hajdani falu, de a beköltözés okát inkább a nyaranta bekövetkezett vízhiánynak tudhatjuk be, ezért húzódtak be a lakosok a Nagy-Küküllő völgyébe, a jelenlegi Alszeg területére. Nevét a szomszédos Újszékely határában székelő Domonkos-rendi szerzetesektől kapta s Szűz Máriától származik.


„Újszékelyen felül, a Szúrdokpatakának torkolatja előtt fekvő Alsó-Boldogasszonyfalva következik, melyet a nép rövidítve egyszerűen Boldogfalvának nevez” – írja Orbán Balázs a fentebb említett művének 20. oldalán.
A falu Hargita megye délnyugati részén terül el, a Nagy-Küküllő jobb oldalán. Szomszédjai: északon Székelyszenterzsébet, keleten Székelykeresztúr, délen Újszékely, nyugaton Küküllősárd. A pápai dézsmák regestrumában adatot találhatunk arra vonatkozóan, hogy a kis település már a XIV. század elején tekintélyes egyházmegye volt. Az 1332-ik évi rovatában a 680. lapon lévő bejegyzés szerint: „Paulus sacerdos de Villa S. Mariae solvit 6 banales antiques”. Az 1333-ik év rovatában a 739. lapon: „Paulus sacerdos de villa S. Mariaes solv. 2 ban. ant.”
„A régi időkben sok vallású lakói boldog egyetértésben éltek, mely a vallási türelemnek ékes bizonyítéka” – írja Orbán Balázs 1868-ban, amikor a falut felkereste. Akkor öt vallásfelekezetnek volt a faluban temploma, úgymint: unitárius, református, katolikus, gö­rögkatolikus és ortodox. Abban az évben a falunak 587 lakója volt, amelyből unitárius 237, református 185, katolikus 4, ortodox 126, görög katolikus 33 és 2 zsidó (kereskedők). Jelenleg az unitáriusok száma 383, református 351, katolikus 31, ortodox 5 és 7 Jehova tanúi.
A falu hosszú ideig határával együtt a szomszédos Fiatfalván élő Ugron bárónak a zsellértelepülése volt, amely később birtokvásárlások révén egyre inkább a szabad parasztok földjévé vált. Ugron báró a birtokát a faluval együtt eladta egy segesvári gazdag zsidónak, akinek a falu lakói nem akartak dolgozni, így a falutól mintegy 10 km-re lévő Feleag (Felek) faluból betelepített 1783-ban több román családot, akiknek a vallásuknak megfelelő templomokat építtetett, kicsiket, fából, mivel igen vallásosok voltak s csak úgy telepedtek ide, ha a templomépítési kérésüknek eleget tettek. E két román templom közül az ortodox még ma is áll, az úgynevezett rendszerváltás után teljesen felújították, s bár időközben a betelepített románok házasságkötések útján elmagyarosodtak, átálltak vagy református, vagy unitárius vallásúvá, a környező falvakban lakó románok jelenlétével mai napig minden év október első vasárnapján a Gyulafehérvárról ideérkező püspökük vezetésével egész napos vallási ceremónia zajlik.
A falu történelmében igen sötét korszaknak számított a bécsi döntés, amikor a falu keleti határánál a vasútállomás, vasútvonal mentén húzták meg az országhatárt, így Alsóboldogfalva Romániához, míg a tőle 3 km-re lévő Székelykeresztúr Magyarországhoz tartozott. A férfiak többsége éjszakánként átszökött a határon a Magyarországhoz tartozó falvakba és Székelykeresztúrra. Mivel határszéli falu volt, itt állították fel a románok az egyik legerősebb határőrségi laktanyájukat. A faluban akkor csak román nyelvű oktatás folyt.
Székelykeresztúrról hetente csapatokban jöttek le a falunk közelében lévő határátkelőhöz és néhai Rácz András magánkereskedő vezetésével kórusban kiabálták: „Boldogfalva, Újszékely, nekünk Szederjes is kell!”, ezzel bosszantva a román határőröket. Egy alkalommal a román határőrök szamara – mellyel élelmet hordtak az őrhelyekre – átment a „magyar térfélre”, Keresztúrra. Azt megfogták, olajfestékkel piros-fehér-zöldre festették, és visszakergették Alsóboldogfalvára. A románok annyira gyűlölték a ráfestett színt, hogy szegény állatot azonnal főbe lőtték.

Fotók: P. Buzogány Árpád

Amint lassan-lassan zsellérből lett szabadparasztok földjévé vált a falu, gondjuk volt a gazdasági-társadalmi önszerveződésre is. Az 1898-as évben hozott XXIII. számú törvény alapján Benczédi Pál unitárius lelkész vezetésével létrehozták a Hitelszövetkezetet, 1924-ben a Termékértékesítő Szövetkezetet Varró Mózes református lelkész vezetésével, 1928-ban a Gazdakört. Hogy a gazdák eredményesen gaz­dál­kodhattak(nak) annak tudható be, hogy a megye legdélnyugatibb részén terül el, ennek következtében sokkal melegebb az éghajlata, mint a Hargitához közelebb eső falvakénak. Területének nagy része alacsonyabb dombság és síkság, a Nagy-Küküllő árterületén. Legmagassab pontja a mintegy 500 m magas Vaskajának nevezett domb, amelyet Orbán Balázs is leírt fent említett művében. Erre a déli oldalán erősen meredek, nehezen megközelíthető dombtetőre vonulva oltalmazták magukat a falu lakói vész idején. A domb élén vashorgok voltak, amelyek segítségével az élelmet és egyéb holmit oda felvonták, s innen ered a domb megnevezése is. Abban az időben a ’kaja’ szó a székely szójárásban horgot jelentett.
A falu dűlőnevei: Hágó, Rét, Vágotterdő, Bödecs, Csere, Cseretető, Tanorok, Zsákálya, Nagymáj, Gyilkosáj, Almás, Szurdok, Fata, Diósáj, Csögej, Hajóvölgy, Popája, Hasadthegy, Köleskert, Kerekdomb, Kőkút, Helyebükk, Zúgó, Nyárasáj, Füzesárok. Folyóvizei közül legjelentősebb a Nagy­-Küküllő, e mellett még két kisebb patak szeli át, a Szurdok pataka és a Torna pataka. Említésre méltó a falu keleti határában lévő sós forrás, amely igen tömény sós vizet hoz a felszínre. A múlt század elején e forrás fölé faházikót építettek, a faluközösség kinevezett egy „sóbírót”, aki a hét különböző napjain falurészenként facsebrekbe kimérte minden családnak a sósvíz-adagot. Ezzel főztek (ízesítettek), felhasználták a disznóhús tartósítására, meg a nem eléggé száraz takarmányok meglocsolására penészedés ellen. Altalajkincsei között első helyen áll a földgáz, és a fent említett sós vízű forrás arra enged következtetni, hogy az altalaj vastag sóréteget is tartalmaz.
Növény- és állatvilága hasonló a fennsík más részein lévő élővilághoz, azzal a különbséggel, hogy sajnos a Hargitán végzett sok erdőirtással idáig húzódtak le a barnamedvék, amelyeket az itteni lakók eddig csak fényképről, meg a mesékből ismertek, de ezek igen nagy károkat okoznak mind az állatvilágban, mind a gabonafélékben.
Mint fennebb említettük, 1868-ban még öt felekezet létezett e kis faluban, ez a helyzet mára teljesen megváltozott. Ma csak két felekezet létezik: unitárius és református. A reformáció után 1630-ban már unitárius lelkésze volt a gyülekezetnek Korondi Molnos Miklós személyében (Keresztény Magvető, XXXIX. szám, 148. lap).
A templomot 1791-ben kezdték építeni és 1976-ban fejezték be, Márkos Péter lelkész és Bán Péter gondnok vezetésével. Téglából építették, tornyát zsindellyel fedték, majd cseréppel újrafedték 1853-ban, 1903-ban pedig bádoggal, ekkor a falakat vaspánttal megerősítették és villámhárítóval is ellátták. Javításokat végeztek még 1930-ban, 1948-ban, 1953-ban, 1955-ben, 1964-ben és 2000-ben. Az unitárius egyháznak eddig 24 lelkésze volt, a 24. jelenleg Vida Rozália lelkésznő, aki Nagykadácsból került a faluba. Bár a kálvinizmus hamarabb teret hódított, falunkban, a református egyházközség jóval később jött létre. Erre utal egy 1757-ből származó „kérelemlevél”, amelyben kérik, hogy a református lévita is kapjon egy darab kaszálót a falu közhelyéből, mint az unitárius prédikátor. „Már mi is Istennek kegyelme által Isten dicsőségére egy kis templomot építettünk és abban isteni szolgálatot gyakorló lévita papot hoztunk…” (1757. április hó 24-én). E templom akkor az unitárius templom közelében állott. A felsőbb szervek 1763-ban nyilvánítják filiának és a megalakult gyülekezet Újszékelyhez tartozott.
1849 februárjában 29 család 125 lélekkel a román nemzetiségű lakók közül áttért a református vallásra, de a szabadságharc leverése után egy részük visszatért őseik hitére.
1910-ben a polgári lakosság vezetői életveszélyesnek nyilvánították a rossz állapotban lévő templomot és azonnal lebontották. A templomnak volt orgonája is, amelynek részeit az egyháztagoknál helyezték letétbe, de sípjait a gyermekek „elfurulyázták”, így a mai napig nincs orgonájuk.
1911 június 10-én Alsóboldogfalva elszakadt Újszékely anyaegyháztól és önálló egyházközség lett. Első lelkipásztora Jakab György volt. A templomépítésbe beleszólt az első világháború, így először a lelkészi lakás épült fel 1912-ben. A jelenlegi új templom építéséhez 1922-ben fogtak hozzá, 1923-ban be is fejezték, a felszentelését 1924. július 24-én tartották méltóságos Nagy Károly püspök úr jelenlétében, jelen volt Makkai Sándor püspökhelyettes is.
Alsóboldogfalvának 1847-ig nem volt iskolája, ennek hiányában Újszékely faluból hetente háromszor jártak fel lévita tanítók, akik az önkéntesség elve alapján írni-olvasni tanították azokat, akiket a szülők elküldtek a foglalkozásokra a megjelölt napokon.
1847-ben az akkori unitárius gyülekezet elhatározta, hogy állandó egyházi iskolát hoz létre, amelyet meg is valósított egy, az egyház tulajdonában lévő, kis nádfödeles házikóban, a jelenlegi Alszeg területén. Abban tanítottak Szatmári Lajos, Kátó Sándor és Pável György tanítók.
1895-ben hozzáfogtak a jelenleg is jó karban levő, egyemeletes iskola építéséhez, amelyet 1900-ban fejeztek be. Ez állami iskola volt, amelyben a tanítást Péter János tanító kezdte. Említésre méltó az is, hogy a környéken 1901-ben elsőnek alapította meg Haricska Rozália az óvodát egy magánépületben. A faluban mindmáig 29 tanító és 13 óvónő tevékenykedett. Szerencsére, az itteni szülők sokat adtak az iskolalátogatás rendszerességére, így minden tizedik családból kikerült vagy főiskolát, vagy egyetemet végzett, magas műveltséggel rendelkező személy, akik közül a legkiemelkedőbb dr. Pap István egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.


Annak ellenére, hogy falunk lakói a régi időkben zsellérek voltak, virágzott a népművészet. A nehéz munkában elfáradt emberek lelke nem fásult el. A robotszolgáltatások idején, vagy a ritkán adódó szabadidőben, majd a feudális kötöttségekből felszabadulva, mindennapi munkájuk közben, vágyaik nyomán bennük is kinyíltak a lélek anyagi és szellemi formába öntött virágai. Sajátos vonás, hogy a maguk készítette eszközök közül leginkább a fonás-szövés szerszámait díszítették. A kemény mezei munkában megfeszült férfiizmok és kérges tenyerek a téli pihenés idején feloldódtak, s a faragószerszámok, bicskák, no meg a szeretőért, feleségért, leányunokákért dobbanó szívek virágokba formálták vallomásaikat. Erre feleletül a lány- és asszonynépe saját szőtt vásznára varrta a virágország szálonvarrásait és kisiratosait. A népköltészet inkább a lakodalmi költészetben merült ki, a népi szokások közül megemlíthetjük a régi időkből a katonabúcsúztatókat, a regrutabálokat, a farsangi kosaras bálokat (ma is dívik még), de minden ősszel megszervezzük a hagyományos szüreti bálokat is. A régen szokás volt fonók tartása mára már kimentek divatból, úgyszintén a közös kukoricafosztó estek is. E műveleteket mára már teljesen gépesítették.
Bár a faluban – a többi településhez hasonlóan – csak 1926-ban építettek kultúrotthont, abban 1964-ig intenzív kultúrtevékenység folyt. A színdarabokat a tanítók meg a lelkészek tanították be. A kultúrotthonok hiányában régen egy-egy nagygazda csűrjében vagy a zsidó korcsmáros nagyobb helyiségében szervezték meg. 1964-ben új, modern kultúrotthon épült. Az 1930-as évek közepén Pap Sámuel kántortanító híres vegyes dalárdát létesített, amellyel több járási és megyei versenyt megnyertek. Ez a dalárda az 1950-es évek elejéig működött, ma már nem létezik, de él még a színjátszó mozgalom és a népi tánccsoport Orbán Erika Gabriella lelkes pedagógus vezetésével.
A székely népviseletet sajnos ma már csak vasárnap és ünnepnapokon öltik magukra, akárcsak a többi, elpolgáriasodott faluban.
Örvendetes, hogy a népünnepélyeken, táncmulatságokban, lakodalmakban még ének­lik a népdalokat. Büszkék vagyunk arra is, hogy Marosvásárhelyen a Székely Népi Együttesnek egyik alapító tagja, népdalénekese falunkból került ki ifj. Balog Dénes személyében, aki az alsóboldogfalvi népdalokat Amerikában is elénekelte az ottani magyaroknak.
Hogy a faluközösséget összefoghassuk, megalakítottuk a Székelyföld Kapuja Egyesületünket, amely kézben tartja a népi hagyományok, szokások ápolását. Célunk az, hogy élesszük újjá azt az erős faluközösséget, amely a kommunista rendszer megjelenéséig jellemző volt falunkra, a falu lakói szerették, támogatták egymást, megbecsülték az őket szolgáló értelmiségieket, együtt tudtak örülni a sikereknek, együtt búsultak a bekövetkezett tragédiákért, és divatban volt a kalákarendszer, amelyen keresztül minden rászorulón segíthettek. Hogy ez újra így lesz, bízunk benne, mert Petőfi szavaival élve: „Csak nem fajult el még a székely vér, / Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.”
Hála Istennek, ha egyelőre csak részben is, de „Szabad lett a székely újra, / Kapuit faragja, fúrja…” és ameddig ezt tehetjük, ragaszkodunk hazánkhoz, annak szépséges területéhez, a Székely földhöz, jelképünkhöz, a Hargitához, amely nem engedi ki székely fiait vonzásköréből, mert mi itt vagyunk itthon most és reményeink szerint mindörökké!
Gálfalvi Gábor
ny. ig. tanító, néprajzi gyűjtő

Felhasznált irodalom:
Orbán Balázs: A Székelyföld leírása
Keresztény Magvető, XXXIX sz., 148. old.
Egyházi anyakönyvek gyűjteménye
Az unitárius és református egyházak anyakönyvei
Demény Lajos–Pataki József: Székely Oklevéltár II.
A keresztúri ortodox egyház levéltára
A pápai dézsmák regestruma, 680 és 739 lap