Álmaim a szerzetesi életről

37

A szerzetesség – mind a nyugati, mind a keleti egyházban –, annak ellenére, hogy nem képezi a hierarchia részét, szorosan hozzátartozik az egyházhoz. A szerzetesek, szerzetesnővérek egy része régi alapítású rendekben él, amelyek a századok folyamán újra és újra megújultak, de nem kevés azon közösségek száma sem, amelyek a II. vatikáni zsinat hatására vagy azután jöttek létre, egy új utat mutatva az egyház építésére, vagyis „egy új reményteljes fejezet kezdődött az Istennek szentelt személyek és a világi Krisztus-hívők közötti kapcsolat történetében” (VC 54).
II. Szent János Pál pápa jóvoltából és kezdeményezésére 1997-től február 2-án Urunk bemutatásának ünnepét a Megszentelt élet napjaként is ünnepeljük, amely napot minden szerzetesnek imádságban és elmélyedésben kell tölteni. Ezért február 2-án az Erdélyi Főegyházmegye területén szolgáló minden szerzetes és szerzetesnővér a csíksomlyói kegyhelyen összegyűlve és megköszönve hivatását a közös ünnepi szentmisében tesz tanúságot „a különbözőségek közössége felé vezető útról, amely a Szentlélek jele”, aki egységbe gyűjt bennünket, felismerteti a kenyértöréskor Krisztust, aki az evangélium lényegiségébe öltözött.
Mi volt a szándéka a szent pápának? – joggal tehetjük fel a kérdést. Ő maga adja meg a választ a kérdésre, amikor bemutatja célját: „A megszentelt életnapjának tehát hármas célja van: elsősorban annak a belső igénynek felel meg, hogy ünnepélyesebben dicsőítsük az Urat és adjunk hálát neki a megszentelt élet nagy ajándékáért. (…) A megszentelt élet napjának célja másodsorban annak elősegítése, hogy Isten egész népe jobban ismerje és becsülje a megszentelt életet. (…) Harmadsorban a megszentelt élet napja közvetlenül a megszentelt személyeket érinti. Arra hívja őket, hogy közösen és ünnepélyesen köszönjék meg a csodákat, melyeket az Úr vitt végbe bennük, hívő tekintetükkel világosabban felfedezhessék életükben az isteni szépségnek a Lélek által kibocsátott sugarait, és elevenebb legyen bennük az egyházban és a világban betöltött helyettesíthetetlen küldetésük tudata.”
Az újbor új tömlőbe való. Bármilyen idők is járnak, az egyháznak nem szabad elveszítenie a reményét – mi, az egyház tagjai merjünk továbbra is álmodni, legyenek olyan álmaink, amelyekre Isten áldását adja. Így biztatott bennünket, ferenceseket egykori legfőbb elöljárónk is. Segítsünk magunkon, és Isten is megsegít. Ne engedjünk a csábításnak, hogy a megsemmisülés útjára lépjünk csüggedtségünkben, hanem annál inkább éljük szenvedéllyel a jelent, hogy jövőnk legyen. Merjünk álmodni, mert élni akarunk, mert jövőt akarunk.
Álmom egy olyan szerzetesi élet, amely igazán imádkozik, igazán szemléli Krisztust, ahol szenvedéllyel élik a jelent, odafigyelve a Szentlélek indíttatásaira. Állandóan végzik ünnepélyesen és énekelve az egyház zsolozsmáját és közbenjárnak testvéreikért. Csendes, személyes imájukban, némaságukban pedig találkoznak a kereszten függő és meghaló Krisztus némaságával, aki utolsó lélegzetvételével átadja magát szeretett Istenének.
Álmom egy olyan szerzetesi élet, amely mindig képes megújulni lelkiségében, karizmájában, s az adott kor kihívásaira az Úr útmutatásait figyelembe véve bátran, kreatívan, merészen válaszol.
Álmom egy olyan szerzetesi élet, amely prófétai, valóban jel. Ahol a szerzetes nem akar más lenni, mint szerzetes, istenkereső és intenszerető, aki a fogadalmaiban kizárólagosan, véglegesen, személyesen átadja magát a Szentháromságnak, beteljesítve ezzel a keresztségi fogadalmat.
Álmom egy olyan szerzetesi élet, amely olyan testvéri közösség, mely tudatában van, hogy Krisztus gyűjtötte egybe őket, és mint közösség van küldetése, ezáltal egy olyan közösségi élet bemutatása, amely minden jóakaratú emberben felkelti a vágyat, hogy másokért, és ne mások rovására éljen.
Álmom egy olyan szerzetesi élet, amelyet Isten hatalmas, személyes, gyöngéd szeretete ragad meg, amelyre úgy képes válaszolni, hogy minden mást semminek, értéktelennek tart ehhez a kapcsolathoz képest.
Álmom egy olyan szerzetesi élet, amely képes levetni mindazt, ami az egyes szerzetesrendek lelkiségére az alapítástól rárakódott, van képzelőereje és bátorsága, hogy az újbort új tömlőbe tárolja, új válaszokat adjon az új kihívásokra. Van bátorsága strukturális változtatásokra, amelyek segítik az életet.
Álmom egy olyan szerzetesi élet, amely szereti az egyházat, együtt éreznek vele, úgy tekint rá, mint egy édesanyára, amely talán nem a legszebb nő, nem hibátlan, az arcán van néhány szeplő és ránc, ennek ellenére szeretem, jóban-rosszban mellette áll. Olyan szerzetesi élet, amely beleilleszkedik az egyház apostoli küldetésén alapuló tanúságtételébe, feladatába, amely másokkal is megszeretteti az egyházat.
Álmom egy olyan szerzetesi élet, amely tudatában van annak, hogy alapítóik az „exodus emberei” voltak, akik mertek Isten akarata szerint cselekedni, akik ki mertek lépni a tömegből, akik tudták, hogy az Ígéret Földje előttük áll, amely nem más mint az Istennel való gyermeki kapcsolat Kánaánja. Olyan szerzetesi élet, amely tudatában van, hogy nem szolgálhat senki másnak csak Neki, akiknek nem lehetnek idegen istenei. Egy olyan szerzetesi élet, amely továbbra is magában hordozza az alapító „exodus” szellemét.
Miközben álmodok, nem szabad elfelednem, hogy egy eszköz vagyok a Szentlélek kezében, és engednem kell, hogy munkáljon velem, használjon engem Isten szőlőskertjében, szem előtt tartva Jézus szavait: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5). A jövőnek jó szokása, hogy eljön. Akár akarom, akár nem. Álmaimon is múlik, milyen lesz.

Urbán Erik OFM

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.