A színház féltékeny szerető, nem enged maga mellé senkit

Becsapnak, csalnak, ez a szakmájuk, de ők jó értelemben véve csalnak, hiszen a színész elsősorban a nézőért van – ezt vallja Fülöp Zoltán, a Csíki Játékszín egyik legismertebb és egyik legnépszerűbb színművésze. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést kapta meg nemrég. Ennek apropóján kerestük meg őt, és kérdeztük a díjak mellett a csíkszeredai színház történetéről, színészetről, rendezőkről, barátságokról, családról, váltásokról és újrakezdésekről. Márk Boglárka interjúja.

Fotó: László F. Csaba

– Mit jelent számos díj – többek között a Jászai Mari-díj – után magyar állami kitüntetést is kapni?

– A jelentősebb díjaimat a magyar államtól kaptam. Ahogy mondani szokták, senki sem lehet próféta a saját hazájában. Úgy látszik, a túloldalon jobban figyelnek rám. De minden díj ugyanolyan fontos, miközben egy pályafutást vagy munkásságot nem a díjak határoznak meg. Nem attól jó színész vagy jó mérnök, orvos valaki, mert díjazzák, hanem azért díjazzák, mert jó. Nagyon jólesik nyilván, álszent lennék, ha az ellenkezőjét állítanám, de nem ezek a fontosak. A közönség szeretete mindennél előbbre való, hiszen nélkülük nincs értelme ezt az egészet csinálni.

– Mitől jó egy színész, miért szeretheti a közönség?

– Relatív és talán nem is lehet megfogalmazni, hogy mitől jó egy színész. Egyet tudok, rengeteg munka, át nem aludt éjszaka, át nem pihent nappal kell hozzá. Rengeteg önfeláldozással jár, nincs magánélet. A színház féltékeny szerető, nem nagyon enged maga mellé senkit. Nagyon okosnak kell lenni ahhoz, hogy meg tudd csalni egy kicsit, és a magánéletedre is időt fordíts. Szerencsés voltam talán, mert nekem sikerült ez. Felneveltem egy fiatalembert, aki most már 38-ik éves, van neki is családja, unokám van. Ezelőtt 15 évvel megajándékozott a sors egy csodálatos kislánnyal, Eszter lányommal, akihez foghatót nem tudok felmutatni. Azt szokták mondani, hogy ügyes ember fiút csinál, okos ember lányt. Akkor ebből le lehet vonni a következtetést: ügyes is vagyok, okos is (nevet – szerk. megj.).

– Hogyan indult csíkszeredai pályafutása?

– 1997-ben megkerestek Udvarhelyről azzal, hogy színház indul ott és lennék-e alapító tag. Határozott nemet mondtam. A mai napig nem tudom, hogy miért. Egy évre rá Parászka Miklós igazgató azt mondta nekem, én vagyok a második ember, akinek szól, hogy Csíkszeredában színház indul. A másik, akit megkérdezett szegény Hunyadi Laci volt, ő igent mondott, és számomra sem volt kérdés, hogy ezt a választ adom. Eljöttem hát ide, akkoriban váltam el a feleségemtől, aki nem volt hajlandó követni engem Csíkszeredába 25 év házasság után és 25 kemény szatmári színházi év után, akkor, amikor már éreztem, hogy kezdek betokosodni. Így jöttem ide a legöregebbnek, hiszen a kezdő színészek és köztem körülbelül 20 év korkülönbség volt.

– De Szatmárt nem hagyta ott teljesen.

– Igen, elkezdtük itt a munkát, eközben Szatmáron is játszottam. Két évig párhuzamosan csináltam a kettőt, de rájöttem, hogy ez nem a hosszú élet titka. Nem lehet 450 kilométereket csak úgy autózni naponta a két város között, rohangálni próbáról előadásra és vissza.

– Hogyan indult be a színházi élet Csíkszeredában?

– Szatmári színész koromban évente négyszer fordultunk meg vendégelőadásainkkal itt, és mindig az volt az érzésem, amikor jöttünk be a Hargitán, mintha egy más országba jönnénk. Volt valami, amit nem tudok megmagyarázni… másképp vettem a levegőt. Mindenki magyarul beszélt, csodáltam, hogy milyen szépen beszélnek székelyesen. Egzotikum volt. Aztán idekerültem, és az akkori városvezetés próbált meggyőzni, hogy Csíkszeredában maradjak. Egyre inkább itthon tudtam érezni magam. Most már merem állítani, hogy a város háromnegyedével pertuban vagyok, tehát nagyon közeli a kapcsolatom az emberekkel. Aztán úgy döntöttem, hogy innen engem már csak visznek, de az már nem érdekel. Amíg úgy érzem, hogy nagy marhaságokat nem csinálok a színpadon és nem gyötröm a kollégákat, addig csinálom. De az első jelnél, abban a pillanatban megköszönöm, és onnantól elsősorban a kollégákat, másodsorban a közönséget és harmadsorban magam sem kínozom tovább. Mindennek vége van egyszer, mint a decemberi kolbásznak.

– Hogy indult és mi lett a Csíki Játékszínből?

– A Csíki Játékszín is olyan, mint a kisgyerek. Megszületik, akkor még gügyög, majd félénken elindul, aztán, mint a kecskegida, ugrál jobbra-balra. Majd halad egy bizonyos cél felé kitartó munkával. Szépek voltak azok az idők, amikor indultunk, a hőskor. Volt, amikor nagyot szakítottunk, de mint minden, ez sem ment simán. A Csíki Játékszín íve sem töretlen, voltak kitűnő évadjaink és voltak kevésbé jó „évadnyaink”. Szakmai szemmel nézve is igaz ez, de hála a nézők türelmének és kitartásának, és a sajátunknak is, azért tartunk egy bizonyos nívót. Most már többnyire jó, fogyasztható előadásokat csinálunk. Nem szedjük le az eget, mert eltérően más színházaktól, amelyek csak szakmai vagy fesztiválszínházak, mi elsősorban a nézőkért vagyunk.

– Egy kicsit más vizekre evezünk, ön fafaragó mester hírében áll.

– A hobbim a faragás. A Művészeti Népiskolába járok, amikor nagyobb dolgokat faragok, és otthon is kialakítottam magamnak egy műhelyt.

– Miben más alkotói munka a fafaragás, mint a színművészet?

– Abban, hogy annak az eredménye rögtön kézzel fogható. Fizikai haszna van egy kapunak, kopjafának, bútornak. Ez régi hobbim, mert gyermekkoromban is fúró-faragó kölyök voltam. Azt éreztem, hogy valamit nekem teremtenem kell. Marosvásárhely központjában nőttem fel, és lehetőségem volt a mai Maros Művészegyüttes próbáira eljárni. Az együttesben Széllyes Sándor állandóan ott faragott a fiúkkal, ez nagy hatással volt rám. A legjobb barátom az unokaöccse, Szélyes Feri, aki miatt Szatmárra kerültem a színházba. Akkorban még Feri is faragott. Kértem, hogy adjon egy darab fát, hadd faragjak én is. Az első kis kopjafám után azt mondtam, hogy ezt nekem csinálnom kell. Akkora sikerélmény volt, hogy röpke két év alatt összehoztam egy kiállítást. Ennek köszönhetően beletanultam az asztalosságba is.

– A Szélyes Ferenchez kötődő barátság sok mindenben megnyilvánul. Együtt hozták létre a Maros megyei Mikházán a Széllyes Sándor Csűrszínházat.

– Kuratóriumi tag vagyok ott, és egyébként a kezem munkája is benne van, például az összes ott található feliratot én faragtam. Ugyanakkor a lányom is kivette a részét a csűrszínház szervezésben. Amikor Szélyes Feri elindította a csűrszínházat, mi csíkszeredaiak elsők voltunk ott, és anélkül, hogy Feri kérte volna a segítségemet ott álltam mellette. Tényleg egy csűrből indult az a színház, ott öltöztünk a széna és a kapák között. A csűr előtt állt egy emelvény, az volt a színpad. Erről a témáról lehetne külön interjút készíteni.

– Hogyan alakul a színészek közötti viszony? Nemcsak ilyen legendás barátságok vannak.

– Nem mindenkivel felhőtlen a viszony, és ezt nem panaszkodásképpen mondom. De mindenkin szeretek segíteni. Nyilván saját magamnak jutok eszembe, amikor fiatalabb koromban az idősebb kollégák tanácsokat adtak. És nagyon hálás voltam nekik. Manapság már olyan is van, hogy „elnézést, elvégeztem egy főiskolát, tudom, hogy mit kell csinálni”, erre kénytelen vagyok azt válaszolni, hogy jaj, bocsáss meg, nem tudtam, hogy mindent tudsz a szakmáról. Ha olyan jól tudja, csinálja, még akkor is, ha nem a legjobb. Viszont nekem meg az a feladatom, hogy úgy játsszak, mintha ő jó volna. Na, ez már nehezebb egy kicsit. Mindig azt akartam, hogyha más jó, én is jó legyek. Ehhez kell egy kis dörzsöltség és sok tapasztalat, és persze a szakma határtalan szeretete.

– Hogyan zajlik a művészi munka, hogy adaptálódik egy szerephez, mi a módszere?

– Megkapom a szerepet, gyorsan nekiállok és elolvasom a darabot. Megpróbálom megérteni, és elolvasom még ötször és még ötvenszer. Hogy mi a módszerem, nem tudom. Ezt megállapítani a színházelméleti szakembereknek a dolga. Én csak azt tudom, hogy megpróbálom megtanulni a szöveget és belebújni a figura bőrébe. Van, amikor sokat változik a próbák alatt. De vannak olyan szerepek, amelyek sémák szerint működnek. Rómeó biztos, hogy nem lesz nagy harcos, mert őt nem azért írták bele abba a szerepbe. Módszerhez tartozik az is, hogy utánaolvasunk a figurának, hogy legyen támpontunk. Aztán, hogy mindez miként épül bele a figurába, nyomon követni soha nem tudtam. Ez egy gyakorlati pálya, tehát, ha nincs meg az, aminek meg kell lennie benned – ezt lehet bárminek nevezni, tehetségnek, ráhangoltságnak, kedvnek –, akkor nem tudod megcsinálni a szerepet, esetleg csak elméletileg. Ezt a szakmát mindig úgy képzeltem el, mint a sebészetet: nagyon precíznek kell lenni. Mert ha egy gesztussal többet csinálok, az teljesen máshová viszi a figurát.

– Volt-e kedvenc karakter vagy olyan, ami a védjegyévé vált?

– Szerepálmom soha nem volt, de mindig a tragikomikus karaktereket szerettem. Ez az igazi feladat: hogy tudsz egy bohócból egy szemvillanás alatt a legnagyobb tragédiát kihozni. Voltak olyan szerepek is, amelyeket nagyon megszerettem. Még egyszer eljátszanám mindenekelőtt Tevje szerepét a Hegedűs a háztetőnből. Nagyon szerettem Balut is a Dzsungel könyvéből. Szerencsés vagyok, mert nagy bukásaim nem voltak. Nem mondom, hogy nem buktam, csak azt nem mindig éreztem át. A La Mancha lovagja például nagy bukta volt, az ugye a Hegedűs után volt, ezért elbíztuk egy kicsit magunkat, elsősorban mi voltunk a hibásak.

– Volt már arra példa, hogy azt mondta egy szerepre, hogy ez már nem fér bele?

– Volt és elég nagyképűen hangzik, de bármennyire is szeretném, nem tudok mindent elvállalni. És hát itt van a fiatal nemzedék, akiben a jövő van. Volt olyan is a pályafutásom alatt, hogy visszaadtam egy szerepet. Nem etikus, de azt mondom, inkább félreállni, mint egy bukás. Keserű szájízt hagyni a nézőben más tál tészta. A néző azért jön, mert szépet akar látni, vagy kacagni, sírni akar, vagy gondolkozni azok után, amit a színpadon látott. Ezt nem szabad tőle elvenni, és be sem szabad csapni. Persze mindig becsapjuk, hiszen csalunk, ez a szakmánk, de mi jó értelemben véve csalunk.

– Van kedvenc rendezője, akinek nem tudna nemet mondani?

– Nincsenek kedvenc rendezőim. Mindig azzal a rendezővel próbálok szót érteni, aki van. Esetenként nagyon könnyen megy, de előfordul, akivel sehogy sem találjuk meg a közös nevezőt. Persze vannak, akikkel nagyon szívesen dolgozom, és alig várom, hogy jöjjenek, lásd Frunzát. Aztán ott vannak azok, akiktől nincs az a szerep, amivel megkínálna és elfogadnám. Nagyon impulzív vagyok és a hülyeséget már nem nagyon tudom tolerálni, ezért igyekszem minél kevesebbet elkövetni én is. Nézem az irányvonalat, hogy merre alakul a színház mint olyan. Kezdem már nem tudni csinálni ezt az újfajta, megmutatós színházat, hogy úgy szenvedek, hogy döglök bele, miközben nem szenvedek valójában, csak megmutatom a figurát és az dolgozik helyettem. Nem hiszem el a színésznek azt a játékot. Ezt én nem tudom csinálni, és most már nem is tanulom meg. Azt a színházat szeretem, amiben el kell mélyülni, amikor igenis az a könny belülről jön, nemcsak a szemedből. Nem szeretek agyonfilozofálni semmit, de szeretem világosan megmutatni és megélni a figurát, elsősorban magamért meg a nézőért, mert ha nem vagyok tisztában azzal, hogy mit játszom, akkor a néző sem fogja tudni, ki ez, mi ez és mit akar.