A népek és viseletük

A székelyudvarhelyi Dávid Botond fotográfusnak az a terve, hogy fényképeken rögzítse a világ különböző országaiban használt népviseleteket. Rendületlenül járja a fesztiválokat és az egzotikus helyszíneket, hogy működés, használat közben örökítse meg a népi ruhadarabokat. Négy esztendő során 10 országban fordult meg, 41 országból 230 népviseletet dokumentált, s több mint 800 felvételt készített. A fotóssal Simó Márton beszélgetett.

– Mintegy négy évvel ezelőtt székelyföldi népviseletek fotózásával kezdted azt a munkát, amely életed egyik legnagyobb kihívása, hiszen gyakorló fotósként és képzett menedzserként láttál hozzá, de néprajzi végzettség nélkül. Volt néhány sikeres képsorozatod és kiállításod a Kárpát-medencében, de Ausztriában, Németországban, Belgiumban és Angliában is. Egy idő után aztán kiléptél a magyar kultúrkörből és elkezdted – úgy általában – fotózni a világ legkülönbözőbb országaiban fellelhető népviseletet. Hol tart most ez a projekted?

– Mivel városi gyerek vagyok, apai ágon három generáció óta élünk városon, s a rokonaim is csak olyan falusiak, akik a Székelyudvarhelyhez tartozó Kadicsfalván és Bethlenfalván élnek, számomra egzotikus világ volt a székely falu. Emlékszem, gyermekkoromban, amikor elkezdődtek a nyári vakációk, a barátaim mind eltűntek különböző falvakra a nagyszülőkhöz, ahonnan aztán szeptember elején kerültek elő feketére sült bőrrel, vadabbnál vadabb történetekkel, s olyan tájszólásokkal, amilyeneket én addig nem nagyon hallottam, s nagyon bántott, hogy ezekből a különleges kisvilágokból én kirekedek. Édesapám eseményfotózásokat vállalt, gyakran elkísértem, majd később magam is ilyen formában ápoltam a kapcsolatot a környező falvakkal és az ott élő emberekkel. Az ismereteim azonban elég hézagosak lehettek, hiszen a nyolcvanas-kilencvenes években az Erdély más területeiről, vagy éppenséggel Magyarországról érkező barátaim és ismerőseim hívták fel a különböző helyeken rejlő kincsekre, s ily módon a népviseletre is a figyelmemet. A geocaching révén is találkoztam olyan értékekkel, amelyekről nem tudtam. Igyekeztem legalább részben pótolni vonatkozó ismereteimet. Később azonban lehetőségem nyílt arra, hogy a Boróka Néptáncegyüttest elkísérjem egy-egy turnéján. Ilyen alkalmakkor a tolmácsolás mellett az volt a feladatom, hogy fotózzam a fellépőket. Mivel ezek az események különböző nemzetközi fesztiválokhoz kapcsolódtak, ilyenkor 10–12, vagy akár több ország bizonyos tájegységeinek népviseleteit figyelhettem meg. Már kezdetben rácsodálkoztam a viseletek sokszínűségére, rengeteget fotóztam, de nem céltudatosan. Körülbelül négy évvel ezelőtt született meg bennem az elhatározás, hogy jó lenne a székelyföldi kisrégiók roppant színes és változatos női viseleteit bemutatni, s ha már elkészültek a felvételek, akkor kezdhetnék is velük valamit. Korábban is több tematikus kiállítással mutatkoztam be idehaza és külföldön egyaránt. Boszniában történt, hogy el kellett magyaráznom, mi székelyek vagyunk, de attól még Romániát képviseljük. Üde színfoltként nézték a mi küldöttségünket, s ekkor arra gondoltam, hogy ilyen színfolt bőven akad más nemzetek esetében is, hiszen egyik ország sem mondható homogénnek, több nemzetiségre és több néprajzi tájegységre tagolódva vonultatja a viseletek sokszínűségét. Törökországban már ilyen érdeklődéssel fotóztam…

– Eljutottál a Balkánra, Törökországba, bejártad a Kárpát-medence, Közép-, majd Nyugat-Európa országait, a Skandináv-félsziget államait, de az utóbbi években eljutottál Dél-Amerikába is. Ez már jóval több, mint a kezdeti vállalás…

– Dél-Amerikába az ottani magyar szervezetek szövetsége által jutottam el. Ott minden második évben vándorrendezvényként szerveznek találkozókat, többek között a Dél-amerikai Magyar Táncháztalálkozót. Valahogy híre ment a munkámnak, s tavaly engem is meghívtak erre a szemlére. Elfogadtam a meghívást és kiutaztam. Nagyon érdekes volt látni, hogy a harmadik-negyedik generációs magyar leszármazottak miként ápolják a magyar kultúrát. Olyan latinos temperamentummal járják a székelyföldi és a magyar táncokat, hogy az maga a csoda. És ezek a fiatalok általában nem is beszélnek magyarul, de a lelkületük csodálatra méltó…

Magyar népviselet Uruguayban

– Közelebbről volt egy székelykeresztúri találkozás is a dél-amerikai magyar fiatalokkal, amikor a Pipacsok Néptáncegyüttes meghívására itt tölthetett egy csoportjuk néhány napot… Sikerült ott elkapnod őket még egyszer?

– Voltak ismerősök közöttük. Én személyesen csak a legvégén tudtam elmenni, de annyit azért megtettem, hogy beprotezsáltam őket, mintegy 80 fiatalt, a csíki sörmanufaktúrába gyárat látogatni. A kapcsolat élő, mert meghívtak a jövő évi találkozójukra, amelyet Argentínában, Buenos Airesben fognak majd tartani… Megfigyeltem, hogy azok a népviseleti ruhadarabok, amelyeket odakint varrattak, van bodrogi, sárközi, kalotaszegi, mezőségi, máshonnan való is, de mégis mindegyik egy kicsit más, úgymond „nem szabályos”. Van egy néprajzos és művelődésszervező ismerősöm, Zólyomi Kati, aki behatóan ismeri a dél-amerikai magyarokat, őt kérdeztem, hogy mi a magyarázata ennek a jelenségnek, ennek a másságnak. „Teljesen természetes, hogy a tulajdonosaik rávarrtak még ezt-azt a kész ruhákra. Így volt ez korábban is, ha megfigyeljük egy-egy tájegység viseletét, tetten érhető a kölcsönhatás, illetve az érintkezés más népekkel és nemzetiségekkel, vagy az új anyagok és a technika is érezteti mindig a maga hatását” – mondotta a néprajzkutató. A tánccsoportok tagjai először videómegosztó oldalakról lesték el a táncmozdulatokat, a zenét úgyszintén onnan hallgatták, aztán amikor találkoztak – hiszen olykor jelentős távolságokról érkeznek a táncházakba vagy a próbákra –, már kezdett összeállni a sajátos mozdulatsor. Egyébként az utóbbi 4-5 évben erősödött fel Dél-Amerikában is ez a mozgalom, talán a magyar kulturális külpolitika hatására, a Kőrösi Csoma Sándor Program keretében oktatók, zenészek utazhattak ki, de a fiatalok is lehetőséget kaptak az itthoni feltöltődésre.

– Amikor eljutsz egy távoli országba, s ott élő magyarokkal találkozol, hogyan találod meg a kapcsolatot az ott őshonos népekkel és nemzetiségekkel, hogy fedezed fel az autentikus viseletüket?

– Rájöttem, hogy a magánjellegű utazások mellett sokkal hasznosabbak a fesztiválok. Próbálkoztam Svédországban, Finnországban, Lengyelországban is azzal, hogy keresek valaki néprajzost, vagy ottani, jó hely- és emberismerettel rendelkező fotóst, de nem jártam sikerrel. Pontosabban: nem volt kielégítő az eredmény. Túl sok utánajárással is elenyésző volt az eredmény. Sokkal célszerűbb elmenni a nagyobb fesztiválokra, hiszen gyakorlatilag a legjobb csoportok gyűlnek össze, a legszebb ruhákat viselik, a jellegzetes táncokat és népzenéjüket mutatják be olyankor.

– Létrejön-e tartós kapcsolat valamelyik együttes tagjaival, vagy annak vezetőivel?

– Elég gyakran sikerül tartós kapcsolatban maradnunk. Nem minden esetben, de érzékelhetően pozitív hozadéka van a később létrejövő levelezésnek. A kapcsolat a fotók által alakul ki, hiszen várják, hogy elküldjem nekik a felvételeket, s ennek kapcsán folytatódhat később a kapcsolatunk.

– Vannak-e nyelvi akadályok?

– Általában nincsenek. Az összekötő nyelv az angol. Amikor a Balkánon voltam, ott kicsit nehézkesebben ment, de azért tudogattak. Úgyszintén Törökországban is. A Skandináv országokban, Közép- és Nyugat-Európában pedig már egyértelműen az angol révén tudtam kapcsolatot teremteni mindenkivel.

Andalúz táncosok

– Mi lesz Afrikával, a Távol-Kelettel, Óceániával?

– Éppen most döbbentem rá, amikor számba vettem, hogy ez idáig körülbelül 10 országban jártam a népviseletek fotózása végett, de még sok a tennivalóm, míg a Föld mind a 220 országába eljutok, s még nagyobb, míg sikerül lefényképeznem minden nép és nemzetiség viseletét. Rengeteg, talán 5-6 ezer kis népcsoportnak, s ezen belül még több kistájegységnek lehet elkülöníthető népviselete. Ha Erdélyből immár 80 népviselettípust gyűjtöttem, akkor ez a szám világszinten akár tizenöt-húszezer is lehet. Nem járom végig – például – Spanyolországot, de a gyűjteményemben ott kell lennie legalább egy spanyol, egy baszk, egy katalóniai, egy valenciai népviselet-típusnak. Franciaországban és Németországban akár 50-70 tájegységet is el lehet különíteni. Mit kezdek Afrikában? Még végig sem gondoltam. Nem hallottam ottani fesztiválokról. Egyelőre. És el sem tudom képzelni, hogy megfelelő tájékozottság híján, miként lennék képes meglátni az ottani kis és nagyobb népek, a törzsek és nemzetségek közti különbségeket. Afrikát meg kell tanulnom!

– Hogyan látod, hol használják ma is hétköznapi és ünnepi alkalmakkor a népviseletet?

– Jellemző, hogy a negyvenes években Csehszlovákiából kitelepített szudéta németek ma is igen aktív közösségi életet élnek Németországon belül, aktívan őrzik szokásaikat és viseletüket is. A tőlünk kitelepedett szászoknak is múzeumuk, számos egyesületük működik, minden alkalmat megragadnak, hogy felvegyék a népviseletet. És ugyancsak aktívak ilyen téren azok a népek és nemzetiségek, amelyek kisebbségben vannak.

– A cigányokkal, mint transznacionális nemzetiséggel foglalkoztál-e? Hát a szászokkal?

– Igen. Először a Sóvidéken, aztán a Nyárád-mentén, a Bekecs-alján, Kibéd és Makfalva környékén – a gáborcigányok sajátos népviselete érdekelt, de még nem jutottam el a megfelelő szintig. Sem szőke, sem barna modellt nem találtam, aki magára öltené a viseletet és vállalná a fotózást. Vannak kapcsolataim Németországban élő szász szervezetekkel, és idehaza is figyelem a segesvári, a berethalmi, meg a nagyszebeni találkozókat. Le kell vadászni ezeket a fesztiválokat, mert igen érdekesek és akár több tájegységből is bukkannak fel népviseletek, bár a szászok helyét elfoglaló románok sok esetben próbálják megteremteni a szász/német kontinuitást, több-kevesebb sikerrel, hiszen a német kisebbségi általános- és középiskolák tele vannak román gyermekekkel, akik igyekeznek elsajátítani a nyelv és kultúra alapjait, kitörési lehetőség számukra idehaza a német nyelvű, ingyenes állami oktatás. És mímelik olykor a „szászos kultúrát”.

– Hogyan, milyen módszerrel dolgozol a fesztiválokon?

– Meg kell találni a hangot a szervezőkkel, a csoportok vezetőivel, s magukkal a népviseletbe öltözött emberekkel is. Semleges környezetet kell keresni, ahol érvényesülhetnek a ruházat és arc részletei. Mivel több száz, vagy inkább több ezer alkalommal került sor ilyen típusú kapcsolatfelvételre, megvan hozzá a kellő rutinom és a gyakorlatom. Az esetek túlnyomó többségében célt érek, de nem mindig tudok megfelelő, olyan színvonalú képet készíteni, amilyent szeretnék, amilyent a rendelkezésemre álló tudás és technika feltételez. Maximalista vagyok, de olykor pillanatok alatt jönnek létre a megfelelő körülmények. Próbálkozom ugyan, de nekem is vannak korlátaim.

– Találkoztál-e olyan kollégával, akit hasonló megszállottság vezérel?

– Biztos, hogy vannak még mások is a világban, akik arcokat, népviseleteket gyűjtenek, de az enyémhez hasonló beállítottsággal még nem találkoztam. Az a szokásom, hogy minden egyes fotón ábrázolt pártól, férfitól, nőtől néhány szavas leírást kérek az illető ruháról, hogy hol, melyik országban, annak melyik régiójában, milyen nép vagy nemzetiség körében viselik, hol készült, én pedig a felvétel elkészültének körülményeit, helyét, idejét rendelem hozzá. Ez külön igényesség, amilyennel másnál nem találkoztam. Állandó fejlődést, szakirodalom-bővítést feltételez. Csak a Kárpát-medence magyar vonatkozású népviseletei kutatására 27 szakkönyvet szereztem be.

– Van jelenleg kiállításod? Újjal is készülsz?

– Jelenleg Törökbálinton tekinthető meg két képem egy udvarhelyi válogatásban. Angliában van kint egy 44 képből álló tárlatom, de az olyan, hogy bármikor kiegészíthető 80 képre. Az anyagom folyamatosan bővül, 50 x 75 cm-es méretűre kinagyított képek készülnek, vászonra nyomtatom és vak-keretre feszítem ki, mint a festményeket – akár így, akár keretezve is kiállíthatók. Ez a válogatás vándorol, feltehetően Manchesterben lesz a következő állomás, aztán Liverpool és London következik. Ez a magyar anyag. A nemzetközi fotósorozattal az a helyzet, hogy ki kell várnom, amíg felfigyelnek egy-egy országban a munkámra. Még a román kulturális berkekből sem kaptam felkérést, bár jól érzékelhető volt itt-ott, sokan láthatták, hogy a román tájegységekben is sokat dolgoztam és szépen haladok a feldolgozásukkal. A nagyvilágban készült népviseletes fotóim végül is enciklopédikus jellegűekké válnak, egy nagyobb lélegzetű kulturális antropológiai történet, amelyet előbb darabjaiban, majd a maga teljességében kell elhelyeznem. Egy átfogó katalógus, vagy katalógusok sorozata lesz a végeredmény, de addig még sokat kell dolgoznom.

4. Children’s International Folklore Festival Ilidza – Sarajevo

– Szakmai elismerésben részesültél-e?

– Még nagyon az elején járok ennek a munkának, amely jóval túlnőtt a hobbi szintjén. Azt tervezem, hogy 2020-ig – a hétköznapi munka szüneteiben – járom a világot, s van még négy évem arra, hogy gyűjtsem és bővítsem az anyagot. Vállveregetés van bőven, de kell is a biztatás, hogy ne fogyjon ki belőlem a lendület. Módszeresen dolgozom, s biztos, hogy meglesz az eredménye, hiszen magam is látom, hogy négy év alatt mekkora utat jártam be, s hogy mivé terebélyesedett a kezdeti székelyföldi fotósorozat, amelyet 15-20 darabosra terveztem, s azt hittem, hogy egyszeri nekifutás lesz. De négy éve tart ez a munka, s folyton változik, újabbnál újabb és izgalmasabb kanyarokat vesz.

– Augusztus elején ott voltál a Sóvidék Népviseletben I. nevű rendezvényen, amelyet Atyhában szervezett meg az Élő Székelyföld Munkacsoport (ÉSZM). Milyen népviseleteket láttál ott? Ismerősek voltak a ruhák, vagy számodra is bukkantak ott fel újdonságok?

– Élmény volt felismerni „működés közben” a kibédit, a szolokmait, a sóváradit, történetesen a szolokmai kéket is, amellyel valamikor elkezdtem a sorozatot. Kíváncsi voltam arra is, hogy milyen az, amikor sok-sok székelyruhát látok egymás mellett, s mi az, ami számomra ismeretlen vagy újdonság, hiszen – bár egyre inkább elmélyülök a szakirodalomban – mindig vannak felfedezetlen részletek. Láttam ott két olyan viseletet, amelyet utólag „fel fogok keresni”. Láttam az alsósófalviakat, kiválasztottam egy zöld ruhát, amelyet egy középkorú hölgy viselt, azt is mindenképp le kell majd fotóznom. Ha több ilyen rendezvény lenne a Székelyföldön, akkor minden bizonnyal még inkább a helyükre tenném a viseleteket a saját fotókollekciómban. Nyilvánvaló, hogy az ilyen típusú rendezvényeknek másfajta haszna is van, hiszen kiváló találkozási, meg- és bemutatkozási, szórakozási lehetőség is a különböző kisrégiók lakóinak, esetleg az iránt is tájékozódhatnak a résztvevők, hogy kik és hol készítenek még népviseleti ruhadarabokat. Hasznos lesz ilyen szempontból a Homoródmente-népviseltben IV. is, amelyet Homoródszentmárton községben, Városfalván tartanak szeptember 16-án, igyekszem majd azon is jelen lenni.