A hazatérés víg napjai – 75 éve volt a magyar bevonulás

Az 1940. augusztus 30-i, második bécsi döntést követően, szeptember 5-én kezdték meg a magyar csapatok az átadásra kerülő erdélyi területek megszállását. Székelyföldet éppen 75 évvel ezelőtt, szeptember 9 és 13-a között érték el. Parajd, Korond, Gyergyószentmiklós, Ditró, Maroshévíz és Borszék népe szeptember 10-én fogadta a bevonuló csapatokat, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Csíkszentdomokos és Gyimes lakossága szeptember 11-én ünnepelt. Alcsíkra és Háromszékre szeptember 12-13-án vonult be a magyar hadsereg.  Az évforduló alkalmából L. Balogh Béni történész-levéltárost és Illésfalvi Péter hadtörténészt szólaltattuk meg. 

– Hogyan látják ezeket a szeptemberi napokat?

–A visszacsatolt Észak-Erdély magyar lakossága mámoros ünneplésben részesítette a bevonuló honvédséget – válaszolta L. Balogh Béni történész, levéltáros. – Ezt a korabeli sajtóbeszámolók, tudósítások, filmhíradók sokasága tanúsítja. A későbbi visszaemlékezők is egyöntetűen pozitív módon viszonyultak az 1940-es sorsfordulóhoz. A visszatérés felett érzett általános örömöt sok szociáldemokrata, vagy éppen kommunista érzelmű észak-erdélyi magyar munkás, tisztviselő is osztotta. Ezen az összképen alapjában véve az sem változtat, hogy a honvédség bevonulását követő mintegy négyéves időszakban az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek, később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, az „anyaországi” tisztviselők (az ún. „ejtőernyősök”) gyakran lekezelő, pökhendi modora vagy a katonáskodás során nemegyszer tapasztalt kíméletlen bánásmód miatt. Az „anyaországhoz” való csatlakozás elsősorban azt jelentette az észak-erdélyi magyaroknak, hogy attól kezdve szabadon és félelem nélkül vállalhatták nemzeti identitásukat, ráadásul a nyugalmukat és a biztonságérzetüket is visszakapták. Feloldódott a második bécsi döntés előtti napok, hetek feszült várakozása, amikor is mindenre fel voltak készülve – az esetleges magyar–román háborúra és az önvédelemre is.

Képeslap a csíkszeredai bevonulásról (Lelőhely: wordpress.com)

Képeslap a csíkszeredai bevonulásról (Lelőhely: wordpress.com)

Illésfalvi Péter: – Csütörtök este mutattam be Zalaegerszegen Molnár András és Szabó Péter kollégáim „Zalai honvédek Erdélyben” című új könyvét, s a helyi szervezők a bemutatót a „Kelet felé” c. film néhány képkocájának a levetítésével kezdték, mintegy alaphangot adva a rendezvénynek. Minden szem az 1940. szeptember 15-i kolozsvári díszszemlét mutató képernyőre tapadt, s figyeltem a velem szemben ülők lábait, ahogy a pattogó magyar honvédindulók ütemére ritmikusan mozogtak. Azt gondolom, hogy a 75 évvel ezelőtti erdélyi bevonulás minden jó érzésű, magyarnak nevelt ember számára teljes mértékben pozitív töltetű eseménynek számít ma is. Amennyiben az érzelmeket félretesszük, s a történész vizsgálja meg a háromnegyed százada lezajlott terület-visszacsatolást, és annak előzményeit, akkor azt kell megállapítani, hogy szükségszerűen történt mindez. Az, hogy 1940-ben nem tört ki a háború Erdélyért, természetesen csak jósorsunknak, a nemzetközi döntőbíráskodást óhajtó román kérelemnek, és a német érdekeknek volt köszönhető, de a revízióra való törekvés a korabeli Magyarországon az egyetlen lehetséges, igazán nagyívű célnak számított nem csak a politikai elit, hanem a társadalom legnagyobb része számára is. Ezért az akkor elérhető szövetségesek segítségével a gazdaságilag is megerősödő Magyarország nem cselekdhetett másképpen, minthogy igyekezett visszavenni azokat a területeit, amelyeket a trianoni békeszerződés elvett. Ha nem erre törekedett volna az államfő, a mindenkori kormány, ha nem erre készültek volna a fegyveres erők tagjai, akkor az egész magyarság előtt váltak volna hiteltelenné.

– Milyen hatással voltak ezek a sokat emlegetett, feledhetetlen napok az erdélyi magyarság történetének későbbi évtizedeire?

L. Balogh Béni: – Mindeddig még senki nem vizsgálta azt a kérdést, hogy milyen „szétfejlődést” idézett elő a második bécsi döntés és az azt követő négy év az erdélyi magyar társadalom kollektív mentalitásában. Pedig az észak-erdélyi és a továbbra is román uralom alatt maradt dél-erdélyi magyarság 1940−1944 közötti sorsának párhuzamba állítása a mára nézve is fontos tanulságokkal szolgálhat. A mentalitásbeli különbségekugyanis nagyrészt éppen az 1940−1944 közötti, egymástól teljesen eltérő szocializációban és történelmi tapasztalatban gyökereznek. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság nagyobb önbizalommal és optimizmussal tekintett a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint az óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyi magyar társadalom, amely a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt. Az idő az Erdélyt kettészelő határ mindkét oldalán mintha „összesűrűsödött” volna − csak éppen ellenkező előjellel. Észak-Erdélyben a magyarok felfelé ívelő korszakként élték meg a bécsi döntést követő négy évet, amelyhez képest − paradox módon − az ezt megelőző 22 évnyi, tehát valójában jóval hosszabb ideig tartó román uralom csupán provizóriumnak tűnt számukra. Dél-Erdélyben viszont nem csak a „felszabadulás” katartikus élménye maradt el. A különleges jogokat élvező német kisebbséggel szembeni leértékelődésük, a bukaresti hatalomnak való egyre fokozottabb kiszolgáltatottságuk, a nemzetiségük miatt elszenvedett megaláztatásaik, az otthontalanság kínzó érzése traumatizálták a dél-erdélyi magyarok kollektív tudatát, és egyfajta identitásképző tényezővé léptek elő.

Illésfalvi Péter: – A „kicsi magyar világ” talán már unásig ismételt fogalma elképesztő erőt jelent. Immár közel 25 éve rendszeresen járom Erdély földjét, így tapasztalatból táplálkozik az a meggyőződésem, amit papírra írva már sok-sok esztendővel ezelőtt is láttam: ha a Partium és Észak-Erdély a Székelyfölddel 1940 és 1944 között nem tartozott volna ismét Magyarországhoz, akkor ma – noha a sok hányattatás és traumatikus behatás okán a Romániában élő magyarok helyzete így is közel tragikus – még kevesebb ember beszélné anyanyelvünket azon a tájon. Az a történelmi léptékkel mérve nyúlfarknyi időszak még 2015-ben is sok-sok embernek segít megtartani identitását határon innen és túl.

– Mi az, amit esetleg ritkábban emlegetünk a magyar bevonulás kapcsán, de a történeti hűséghez hozzátartozik?

L. Balogh Béni: –A bevonulás során felszólalt ünnepi szónokok a legtöbb esetben megértésre és a nemzetiségek közötti megbékélésre szólítottak fel, ennek ellenére súlyos románellenes atrocitásokra is sor került. Ezek közül a legkirívóbbak a honvédség egyes alakulatai által 1940 szeptemberében elkövetett ippi és ördögkúti vérengzések voltak. A korabeli bukaresti propaganda és a későbbi román történetírás egy része mértéktelenül eltúlozta az atrocitásokat, és – valótlanul – a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekintett a bevonulásra, illetve az ezt követő négy évre. Talán kevéssé ismert a csíkszeredai zsidóság kálváriája 1940 őszén, a bevonulást követő katonai közigazgatás ideje alatt. A városparancsnok, Éder Elemér ezredes összeíratta a Csíkszeredában élő zsidó közösség tagjait, majd a rendezetlen állampolgárságú személyeket internáltatta, és megpróbálta áttenni őket Romániába. Ezt megelőzően a közösség tagjainak fejenként 80–100 pengőt kellett befizetniük a kitoloncolás finanszírozása végett. A román határőrök azonban csak a román állampolgárságú zsidókat vették át. A többieket a magyar hatóságok a kőrösmezei határátkelőhöz szállították, és éjszakánként átcsempészték őket a Szovjetunióba. Pál Gábor, csíkszeredai ügyvéd és képviselő több ízben is sürgette a kiutasítások felfüggesztését és az esetek kivizsgálását. Az ő közbenjárására távolította el egyébként 1940 őszén a városparancsnok a frissen kitett, a zsidó üzleteket megjelölő táblákat. Pál Gábor emberséges magatartása példamutató volt.

Illésfalvi Péter: – Gondolom, a kötelezeően felteendő kérdés az ún. atrocitásokra irányul, de én nem erre szeretném kihegyezni a választ, mert egyrészt a teljes katonai művelet méreteihez, a résztvevők létszámához képest a fegyverhasználatok száma elenyésző volt, másrészt szinte minden esetben a román nemzetiségű lakosok által elkövetett bűncselekmények voltak a kiváltó okok, amelyek helyszínen történő azonnali megtorlásáról a hadijog és az aktuális szabályzatok rendelkeztek. Inkább azt emelném ki a kevésbé köztudott dolgok közül, hogy a második bécsi döntés elsősorban a németek érdekét szolgálta, de a területveszteség ellenére másodsorban is inkább Romániáét, mint Magyarországét, hiszen az Erdély területén lévő legfontosabb ipari létesítmények és bányák nem kerültek vissza hazánkhoz. Ezen kívül a visszacsatolt területekre vezető közlekedési útvonalak szűk keresztmetszete, valamint a régi-új országrész földrajzi elhelyezkedéséből adódó genge védhetősége is nyilvánvaló volt. Ami már ismertebb tény, hogy a Magyarországról a visszakapott területekre helyezett hivatalnokok, katonák gyakorta fölényesen, az erdélyi magyarokat önérzetükben sértő módon viselkedtek saját, de őslakosnak számító véreikkel. Az viszont talán kevésbé kapott hangsúlyt, hogy ennek a viselkedésnek – noha elítélendő mivolta minden kétség felett áll – részben volt alapja, hiszen a húszesztendős idegen uralom alatt a megszállók sokszor velejéig korrupt, az élet számos terén számunkra balkáninak tűnő mentalitásához az erdélyi magyarok közül is számosan idomultak némiképp.

Daczó Katalin