A haldokló megkerítése

Halottak napjáról – elsősorban Európában – úgy beszélnek, hogy az elhunytak, az élők közül távozottak iránti kegyelet vallásos ünnepe. A halottakra vonatkozó emlékezés egyházi és világi/népi szokásairól, hiedelmeiről, cselekményeiről, történetiségéről valamennyi jóhiszemű média beszámol. A nap ürügyén azonban valakik be-belopnak számunkra idegen rítusokat is, melyek mind formai, mind tartalmi szempontból távol esnek attól a halálkultúrától, amit a magyarság, sajátosan a székely-magyarság az évezredek (!) során kimunkált magának: a szülés és születés, a házasság sorsfordulóival egyetemben. Általuk, tulajdonképpen megteremtette önmagát.

Szabó Árpádné Albert Rozália megkeríti a haldoklót Fotók: Balázs Lajos

Ezért gondoltam úgy, hogy ezúttal az elmúlás kultúrájából emelek ki egy rituális mozzanatot, amiről összehasonlító vizsgálódásaim alapján feltételezem és hiszem, hogy őseink a honfoglalás kora előtti időből hozták magukkal pogány szertartás gyanánt, majd erdélyi letelepedésünk után európai elemekkel is (az imákra gondolok) ritualizáltak. Székely-magyar iden­titásunk lenyomatai. A lélek egészen korai különös értelmezésének példájáról van szó, olyan szimbolikus rítusról, amelyről Goethe, a nagy költőóriás azt tartotta, hogy egészen mélyről jövő üzenetet közvetít. Így hát identitásunk, nemzeti önvédelmünk szerény, ám összetéveszthetetlen védjegye, pajzsa gyanánt is értelmezhető azokkal szemben, akik tagadják létünket.
Az első mondat pontosításra, kiegészítésre szorul: halottak napja nemcsak az elhunytak, az élők közül távozottak iránti kegyelet vallásos ünnepe. Az elmúlás folyamatában, a még nem halott, de már alig élő, haldokló ember iránti kegyelet rítusa, szertartása is idetartozik a csíkszentdomokosi halálkultusz jegyében. Más szóval a még köztünk élő ember iránti kegyeletről van szó.
A kicsiben is nagy dolgokat kereső kutatói módszerem ezúttal sem csapott be. Olyan szellemi kincsre találtam, amely rávilágít, megsejtet messziről jött őseink egészen különös, Európában, a magyar népi halálkultúrában is egyelőre egyedi világszemléletére, hitére, az emberi lelket útjára indító rítusára. Ez pedig

A haldokló megkerítése.
Miben látom egyediségét, sajátosságát? Miben nyilvánul meg a rítus lélekértelmező titka? Szellemi, eszmei tartalmában!
Őseink (megkockáztatom, talán csak a csíkszentdomokosi őseink vagy csak ők őrizték meg közösségi emlékezetükben, szokásaiban?) felfedezték, meglátták, megtapasztalták (?) azt, hogy az ember duális lény: test és lélek szimbiózisában létezik. Ami nem jelenti azt, hogy a kettő közé egyenlőségjelt lehet tenni. Megtapasztalhatták azt, hogy az egyik fizikai lény, a másik szellemi, spirituális. Tehát akkor halálában az ember két része nem részesülhet egyoldalú bánásmódban, kegyben. A romlandó fizikai testet fizikai kellékekkel (illő ruházat, koporsó, dúr – koporsó kellékei) ruházták fel, rendezték el.
De mi legyen a lélekkel, aki – népünk hiedelemvilágában alig látott, vélt, ám mégis élő ember képzetében létezik, és két pálcával a kezében útra készen áll, hogy átgürcölje magát a Jordán vizén, az Ígéret földje felé? Más szóval, a csíkszentdomokosi profán hit szerint a lélek vándor, utazó lény, és mint minden utast, támadások, eltérítések érhetik. Tehát védelemre szorul. Ezt pedig a siralmasok (hozzátartozók) kell biztosítsák, már nem tárgyi, hanem spirituális eszközökkel.

A megkerítés ideje, alkalma
Amikor látják, hogy a test­centrikus (gyógyszeres) kezelés már hiábavaló (kiváló diagnosztizálás), a múló, gyengülő test gondozását lélekcentrikussá kell változtatni. Előbb a papot hívják, hogy szentgyónással kibékítse Istennel. Aztán a haldokló állapotának haladtával hívják, vagy lépik elő a specialista, aki megkeríti. Több adatközlőm szövegeiből, rítusaiból idézek:
„Mikor elindult (kiemelés tőlem) a lélek, kell hagyni, hogy menjen a Jóisten kezibe. Akkor megkerítsük. [Gyűjtői szerencsémnek tartom, hogy „élőben” láthattam egy megkerítést – megj. tőlem.] Mikor lássuk, hogy erősen haldoklik, gyújtott gyertyát veszünk a kezünkbe, a fejinél megkezdjük a kerítést, s a Miatyánkot mondjuk, mikor a lábához értünk, akkor az Üdvözlégymáriát, újra vissza a fejihez, akkor a Hiszekegyet, s akkor mondjuk, hogy »Menj ki én lelkem a testből, vezessenek a szent angyalok a mennyországba, a Jóisten kezibe.« S így háromszor végigmenyünk a haldoklón. A halott nevibe mongyuk, mintha ő kérné. Azalatt ki is múlik. Az imádság alatt megállnak a gyertyával egy-egy pillanatra: egyszer a fejinél, másodszor a lábánál, harmadszor újra a fejinél. Lassan menyünk, hogy ezalatt mondódjék az imádság. Csak úgy, eppe, hogy mozgunk, ahogy fordul az óra. Ezt olyankor csináljuk, amikor lássuk, hogy hal meg.”
„Má meg lehet ismerni, mikor valaki múlik ki. Akkor keresztet vetek, s veszem a szentelt gyertyát, s szentelt vizet es veszek elé, s szentelt pimpót es, s avval megkerítem utojára. De előbb a szentelt gyertyával megkerítsük. Én a fejitől kezdem.”
Miért kell megkeríteni a haldoklót?
„Hogy az Úrjézus vegye őt a szent kegyelmébe és kísérje el ez a gyertyaláng a mennyek országába. Hogy Szent Mihály arkangyal védelmejze a lelket a nagy harcba, a kísértés ellen.”
„Amikor háromszor megkerítem a gyertyával, akkor a fejénél mondom:
»Szent Mihály, a paradicsom fejedelme, kik a lelkek vesztire körül járnak a világon, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!«”
Ki kísérti a lelket?
„A Gonosz. A lelket ketten várják: várja az Úrjézus, s várja a Gonosz. Amelyik erősebb, a lelket az kapja el. Az ördög alig várja, hogy elkapjon egy lelket. Ezért mondjuk a haldokló helyett, hogy »Menj ki én lelkem a testből! Fogadjon az Úrjézus a karjai közé, szabadítson meg a sátántól, hogy ne hághasson meg!« Ugye, nekünk, mellette levő siralmasoknak, a lelket kell segítsük, erősítsük az imáinkkal.”
„A szentelt gyertyát, amivel megkerítették, a koporsóba belétették. Mégpedig odaragasztották. Belől. Ez az útravaló: a gyertyavilág, hogy menjen vele. A gyertyavilág az Úrjézust jelzi! Az vezeti a lelket. A lelkünk nem hal meg, csak a testünk.”


„A fej fölött fújom el a gyertyát, de előtte elejibe viszem, hogy ő tudja. Me hall, csak nem beszél… Én háromszor könyörgök, háromszor gyújtom meg a gyertyát, s háromszor fújom el; háromszor térdelek le es… Minden tízesbe van valaki, aki elvégzi. Hogy ne, haldoklik, s jőjjenek, s kerítsék meg. De mindenik másképpen, nem egyformán kerítenek.”
„De tudja-e, ezt az egyház nem ismeri el. Ősi szokás, valami…”
Egyszerű záró következtetésem, amivel aláhúzom a fenti rítus különleges népi vallásosságát, népi teológiáját, ami tükre népünk intellektuális képességének, lelki gazdagságának, transzcendens (tapasztalat feletti) érzékének; a megkerítés a lélek sajátos „temetése”, a haldokló megkerítése elengedő rítus, ami a test eltakarítása előtt történik, a léleknek is megadott végtisztesség, bizonysága annak, hogy Csíkszentdomokos népe a meghalás kulturális rítusát őrizte meg. Benne rejlik a székely paraszti gyakorlatiasság: elrendezni, előkészíteni azt, ami soron következik. Vagyis a halál méltó elfogadása, a túlvilági lét megnyugtató elrendezése. A rítus nagyszerűségét még abban is látom, hogy az ember teljességét – testi, lelki valóját – lehetőségébe vetett hitét üzeni.

dr. Balázs Lajos, néprajzkutató