A gyűlöletbeszédről és a toleranciáról

75

Vannak dolgok, amelyeket ki kell mondani. Még akkor is, ha egyeseknek fáj. Nagy szorongással figyelem, hogy mennyire infantilis döntéseket hoznak az Európai Unióban azok, akiknek feladata lenne a biztonság, a határok és a nemzeti szuverenitás megőrzése. Arról a fajta szuverenitásról beszélek, amelyet a tagállamok részben feladtak, hogy tagjai lehessenek a brancsnak, amelyben aztán együtt erősekké válhatnak. De nem erősek. Ha azt nézzük, hogy „dübörgő” gazdaság épült, amely – nem ismerve a határokat – szemérmetlenül tarhál itt, a keleti végeken is, de úgy, hogy teljesen lepusztítja azt a termelői környezetet, amelyet előtte – úgy ahogy – évszázadokon át működtetett a székely vidék.
Amikor a múlt évezred kilencvenes éveinek elején a közös Európáról beszélgettünk, nagy öröm és megelégedettség volt bennem, hiszen azt reméltem, hogy végre megoldódnak a sajátos nemzetiségi gondjaink is, és úgy fordulunk át a harmadik évezredbe, hogy látjuk majd a perspektíváinkat. Átjöttünk immár ide, itt vagyunk a szépnek és újnak gondolt világban, de a vélt remény egyre távolabbi. Az EU visszarendelte a nemzetiségi problémákat a nemzeti hatáskörbe. A többi ma is csak javaslat, csók a halottnak. Úgyhogy itt vagyunk most is, részei annak a politikai nemzetnek, amelynek az ölébe hulltunk Trianonban. Ebben az állapotban leledzünk idestova száz esztendeje. Talán leszámíthatjuk a négyéves Kicsi Magyar Világot, ha le, de nagy köszönet abban sem volt…
Szépnek és hangzatosnak tűnt az Európa Tanács 1201-es ajánlása anno, majd a nagy semmi, ami utána jött. Miközben mintegy 60 őshonos kisebbség él 40 milliós lélekszámban az EU-ban – durván az 510 milliós összlakosság 8 százaléka –, és sajnálatos módon csak akkor jelentkezik eléggé markánsan, ha – tegyük fel – labdarúgó-bajnokságot vagy összeurópai konferenciát szerveznek számukra. Hogyha naponta áramlanak befelé az újabb és újabb erőszakos kontingensek, amelyek kikövetelik maguknak az alanyi jogon való ellátást, s megnevezik az országot, ahol élni kívánnak, akkor ez folyamatosan maga után vonja az etnikai arányok állandó változását. Napról napra növekszik az a tömeg, amely idehozza valamely egzotikus országból a maga másfajta és nálunk kezelhetetlen nyavalyáit, mintha – a látszólagos jólét dacára – nem lenne nekünk így is elég bajunk.
Napról napra romlik a komfortérzetünk és a biztonságtudatunk ebben az országban. Hadd ne beszéljünk most arról, hogy miért kényszerült negyedik világgá zülleni Kelet-Európa… Mi vagyunk a Nyugat utcaseprői, konyhamalacai, hullamosói, olykor többdiplomásan kényszerülünk elvégezni azt, amit az annyira ajnározott migránsok soha nem fognak. Minden egyes Európán kívüli idegennel csökkennek a jogaink és romlanak a kilátásaink. Ismételten elhalasztódnak a megoldások, és sohanapig tolódnak.
A túlzott és bután értelmezett toleranciáról, a struccpolitikáról szólni még nem meríti ki a gyűlöletbeszéd fogalmát. A beszéd így sem más, mint falra hányt borsó. Hallgatni viszont vétek.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek